I. Introito
Requiem
Kyrie

II. Sequenza
Dies irae
Tuba mirum
Mors stupebit
Liber scriptus
Quid sum miser
Rex tremendae
Recordare
Ingemisco
Confutatis maledictis
Lacrymosa

III. Offertorio
Domine Jesu Christe
Hostias

IV. Sanctus

V. Agnus Dei

VI. Communio
Lux aeternam

VII. Libera me
Libera me
Dies irae
Requiem aeternam
Libera me

Anna Netrebko – szoprán
Agnieszka Rehlis – mezzoszoprán
Matthew Polenzani – tenor
Köpeczi Sándor – basszus
a Magyar Állami Operaház Zenekara
a Magyar Rádió Énekkara (vezető karnagy: Szabó Sipos Máté)
a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor)

Michelangelo Mazza

Vajon mi lehet egy páratlan zenetörténeti siker titka? Az egyik különleges receptúra az 1870-es évek Itáliájában született. Giuseppe Verdi (1813‒1901) ekkoriban alkotói ereje csúcsán lehetett volna, ám az élet más forgatókönyvet írt: az Aida 1871-es diadala után tizenhat éven át nem olvashatunk Verdi-opera premierjéről. A szakirodalom interregnumnak nevezi ezt az időszakot, jóllehet a hallgatás nem volt teljes. 1873-ban, miközben Verdi az Aida előadásait felügyelte a nápolyi Teatro San Carlóban, elkészült e-moll vonósnégyesével, 1874-ben pedig megkomponálta a Messa da Requiemet.

Az elsöprő erejű Dies irae tétel:

Ebben az időben egészen más természetű teendők és problémák kötötték le a zeneszerző figyelmét. Növekvő anyagi biztonsága miatt már szükségtelen volt a hajdani intenzitással folytatnia a komponálást, energiáinak jelentős részét így földbirtokainak fejlesztésére fordíthatta. Az életmódváltást jól tükrözi levelezése is, amelyben ez idő tájt szinte egyáltalán nem érint zenei természetű kérdéseket – helyette inkább a termésről, az állatállományról, a talajról és az annak termőképességét fokozó trágyázásról folynak mindennapi társalgásai.

Mindeközben egy hosszan elhúzódó nyilvános botrány állandó feszültséget okozott a fiatalon megözvegyült zeneszerző és élettársa, Giuseppina Strepponi (1815–1897) szoprán között, aki 1859-től haláláig élt Verdivel. A magánéleti válság oka egy harmadik fél megjelenése volt, Verdi ugyanis viszonyt folytatott Teresa Stolz (1834–1902) énekesnővel. Stolz Leonora szerepét énekelte A végzet hatalma 1869-es változatában, Aida első megformálójaként lépett színpadra az 1872-es milánói premieren, és Verdi az ő számára írta a Requiem szopránszólóját.

Ám a komponálástól való vonakodás legjelentősebb akadálya talán az a mindinkább növekvő kiábrándultság lehetett, amit a művészetben megjelenő kozmopolita irányzat keltett benne. A konzervatív, nemzeti értékeket képviselő Verdi rossz szemmel nézte az akkoriban divatos germán szellemiség beszüremkedését szeretett Olaszországa zenei mindennapjaiba.

Giuseppe Verdi

1874-ben azonban átmenetileg megtört a csend, erőteljes érzelmi hatások alkotásra késztették a mestert. A kompozíció megfogalmazásának gondolata 1868 novemberéig nyúlik vissza: Gioachino Rossini (1792‒1868) halálhíre nyomán ugyanis egyedülálló műalak képe körvonalazódott Verdi fejében. Bár mély barátságról nem beszélhetünk a két szerző között, Verdi felismerte Rossini munkásságának nemzeti értékteremtő jelentőségét. Néhai pályatársa emléke előtt tisztelegve állt elő nagyszabású tervével: Rossini halálának évfordulóján egy olyan gyászmise-kompozíciót szeretett volna bemutatni, amelyhez a kor legjelentősebb olasz zeneszerzői írnak egy-egy tételt. A misét Rossini gyermekkorának egyik fontos helyszínén, a bolognai San Petronio-székesegyházban mutatták volna be. Bár a felkért komponisták elkészültek a rájuk bízott tételekkel, a bemutató végül különböző érdekellentétek és személyes konfliktusok miatt meghiúsult.

Az előadatlan kotta a Ricordi cég archívumába került, és a Messa per Rossini számára csak több mint száz évvel később, az amerikai muzikológus, David Rosen munkájának köszönhetően adatott meg a feltámadás esélye. A megkésett ősbemutatóra 1988-ban Helmuth Rilling vezényletével került sor Stuttgartban, Magyarországon pedig 2024-ben, a Müpában hangzott fel először.

Egy másik Dies irae – Giacomo Puccini későbbi mestere, Antonio Bazzini tétele a Messa per Rossiniből:

Verdi is megírta a magának fenntartott Libera me tételt, sőt, egyes források szerint a Dies irae komponálásába is belefogott. 1873 májusában aztán újabb felkavaró hírek érkeztek: Alessandro Manzoni (1785‒1873), az itáliai irodalom kiemelkedő alakja személyében nemcsak egy olasz nemzeti hős, de egy igaz barát is távozott Verdi életéből. A temetést megelőző napon így írt kiadójának, Giulio Ricordinak (1840‒1912): „Holnap nem megyek Milánóba; nem tudnám elviselni, hogy jelen legyek a temetésen. Később egyedül és láthatatlanul megyek el a sírhoz. Lehet, hogy lesz egy javaslatom arra vonatkozóan, hogyan tisztelhetnénk meg az emlékét.”

Az újabb veszteség hatása alatt a zeneszerző 1873 nyara és 1874 tavasza között Párizsban – immár elvetve a többszerzős műalak gondolatát – ismét hozzálátott a gyászmise kompozíciós munkáihoz, ezúttal kifejezetten Manzoni emlékének szentelve művét. A premiert 1874. május 22-én, Manzoni halálának első évfordulóján maga vezényelte az író nyughelyén, a milánói Szent Márk-székesegyházban, hatalmas sikerrel. Bár a Requiem népszerűsége mindmáig töretlen, a korabeli szakmai körökben meglehetősen ellentmondásos fogadtatásra talált.

A sikeres bemutatót követő napokban a Requiemet háromszor is megismételték, ezúttal már a Scala színpadán. Meglehetősen zavarba ejtő helyszín egy szakrális ihletésű kompozíció előadásához – merülhet fel a kétely. Ám e döntés valójában igen komoly jelzésértékkel bírt, arról vallott ugyanis, hogy a zeneszerző nyíltan vállalta a gyászmise operai hagyományokat követő szokatlan stílusvilágát.

Verdi Requiemje egy csapásra a 19. század legnagyobb zenetörténeti botrányköveinek egyike lett: egyszerre vált a szerző leghíresebb és leghírhedtebb alkotásává. A mű egyik fő kritikusa Liszt egykori tanítványa és veje, a zongoraművész-karmester Hans von Bülow (1830‒1894) volt. A szakmai körök álláspontja tükröződik a Requiemről alkotott sommás véleményében, amikor egyházi ruhába öltöztetett operaként („Oper im Kirchengewande”) jellemezte a művet. Valótlan állítás lenne? Aligha. A Requiem hallgatása közben el kell ismernünk: Bülow nem is járhatott volna közelebb a valósághoz. Elég, ha csak a hétrészes kompozíció Dies irae tételének Lacrymosa szakaszára gondolunk, amelynek alapját az a Carlos‒II. Fülöp-duett képezi, amelyet annak idején a párizsi próbák során elhagytak a Don Carlosból.

Operából gyászmisébe – egy újraformált duett:

Még inkább operaszerűen hatnak azok az epizódok, amelyekben a szólisták szólamait a zenei jellemábrázolás eszköztárának segítségével formálja meg a szerző. A záró Libera me részben figyelhető meg leginkább e mozzanat, amikor a szoprán, elszigetelve a többi szólistától, aktív párbeszédet folytat a kórussal és a zenekarral. Jelenetük úgy hat, mintha egy ostromlott operai hősnő állna előttünk, akit egyetlen cél hajt: szeretné végre megérteni azt a világot, amelybe belekerült.

Egy kétségbeesett lélek küzdelme:

Verdi Requiemjét hallgatva nem mindennapi stiláris ötvözet fültanújává válhat a közönség, az operákat idéző zenei elemek ugyanis tökéletes elegyet alkotnak az oratóriumokra jellemző zeneszerzői megoldásokkal. A harmóniai és motivikus kidolgozottság, valamint az ellenpontozó írásmód jut főszerephez rögtön a mű elején (Requiem és Kyrie), míg a kórus szólamkezelése mögött az itáliai zenetörténet 16. századi géniusza, Palestrina szerkesztési elvei is felsejlenek – Verdi vélhetően ily módon rótta le tiszteletét az olasz kultúra maradandó értékei előtt.

Tudta, hogy Verdi Requiemjét sokáig Manzoni-Requiemként emlegették?

Tudta, hogy Alessandro Manzoni az olasz egység létrehozásáért küzdő mozgalom, a Risorgimento egyik vezéralakja volt?

Tudta, hogy Verdi nevét, mivel maga is támogatta az olasz egység megteremtéséért vívott szabadságküzdelmeket, mozaikszóként használták az elnyomás idején? Az 1860-as években terjedt el a „Viva VERDI!” jelmondat, ami a „Viva Vittorio Emanuele Re D’Italia”, azaz „Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya” felkiáltás rövidítése volt.

Tudta, hogy az elmúlt évtizedek során gyakorlattá vált egyes oratorikus művek teljes vagy részleges szcenírozása?

A magyarországi közönség legutóbb 2025 őszén találkozhatott Verdi Requiemjének formabontó előadásával Tulassay Ádám rendezésében:

Tudta, hogy vitriolos kritikája miatt Johannes Brahms számonkérte Hans von Bülow-t, és nyomására a karmester alázatos bocsánatkérő levelet fogalmazott Verdinek?

Tudta, hogy a milánói ősbemutató után Verdi és a négy szólista európai turnéra indult, melynek során Párizsban, Londonban és Bécsben is bemutatták a Requiemet?

Tudta, hogy felmerült egy, a szerző által dirigált magyarországi bemutató terve is? A pesti Nemzeti Színházban végül Erkel Sándor vezényletével szólalt meg a Requiem.

Tudta, hogy a zeneszerző a milánói Scala mellett éveken át a párizsi Opéra-Comique-ban is vezényelte a Requiemet?

Tudta, hogy Verdi hatalmas birtokán nincsteleneket foglalkoztatott, idősotthont, kórházat, iskolát, menhelyet alapított, és vagyonának nagy részét végrendeletében rokkant muzsikusokra hagyta?

Casa di Riposo per Musicisti (Verdi által alapított milánói muzsikusotthon)

Tudta, hogy Verdi mindössze huszonhét esztendősen megözvegyült? Felesége 1840-ben agyhártyagyulladásban veszítette életét.

Tudta, hogy Verdit eredetileg a milánói Cimitero Monumentale temetőben helyezték végső nyugalomra? Egy hónappal később szállították át holttestét az általa nyugdíjas zenészek számára létesített otthon, a Casa di Riposo per Musicisti kriptájába.

Verdi szobra a Casa di Riposo per Musicisti előtt

Mi az, amit hallunk: opera vagy oratórium? A kérdés nem csak Verdi Requiemjét hallgatva fogalmazódhat meg bennünk, a barokk korszak egyik legjelentősebb operaszerzője, Georg Friedrich Händel (1685‒1759) életműve is telis-tele van ehhez fogható stiláris áthallásokkal.

Amint Verdi esetében, úgy Händelnél is személyes és szakmai természetű körülmények együttállása vezetett el az oratorikus repertoár bővítésének gondolatához. 1737 áprilisában válságos anyagi helyzetbe került Händel londoni operavállalkozása. Nem sokkal ezután a komponista szellemileg és fizikailag is összeomlott: agyvérzést kapott és egyik keze megbénult. A nyár végén fürdőkúrára utazott, ahol az orvosok által jósolt idő fele alatt meggyógyult, és 1737 novemberében újult erővel, egészségesen tért vissza Londonba. E bukás és csodával határos újrakezdés hozadékai lettek Händel oratóriumai. Mindazt, amit az angol közönség helytelenített operáiban, a kompromisszumkész zeneszerző oratorikus műveiben maradéktalanul orvosolta – a moralizáló puritán hagyományt előnyben részesítő publikum nem találhatott fogást a témáit például az Ószövetségből merítő alkotásokon (Saul, Izrael Egyiptomban, Eszter). S bár e művek színpadi mozgás nélkül szólaltak meg, Händel valójában sosem tudott teljesen elszakadni az opera világától: nemcsak a zenei stílus, hanem a partitúrákban található, a színpadképre és a koreográfiára vonatkozó szerzői bejegyzések is erről tanúskodnak.

A requiemek tételeiben jellemzően a római katolikus rítus halottakért bemutatott szentmiséjének részeire (Introitus, Kyrie, Dies irae, Offertorium, Sanctus, Agnus, Communio, Libera) ismerhetünk rá, az elnevezés pedig a gyászmise bevezetőjének (Introitus) első szavából származik: „Requiem aeternam dona eis, Domine”, azaz „Adj nekik örök nyugodalmat, Uram”. A műfaj végigkíséri az európai zenetörténetet: a legelső fennmaradt többszólamú gyászmisét Johannes Ockeghem írta az 1400-as évek második felében, a legutóbbinak, Sven Helbig elektronikát is felhasználó művének 2025-ben volt a bemutatója. Verdién kívül olyan emblematikus alkotásokat köszönhetünk a műfajnak, mint Mozart, Brahms, Berlioz, Fauré, Duruflé, Britten vagy Ligeti Requiemje, de az elmúlt öt és fél évszázadban zeneszerzők sokasága, mások mellett Josquin des Prez, Palestrina, Byrd, Victoria, Zelenka, Biber, Charpentier, Salieri, Michael Haydn, Saint-Saëns, Dvořák, Bruckner, Janáček, Penderecki, Schnittke és Arvo Pärt is megírta a maga gyászmiséjét.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Alessandro Manzoni személyén keresztül Verdi Requiemje az alkotóművészetek egy másik ágához is elvezet minket. Érdemes megismerkedni a regényíró-költő I promessi sposi (A jegyesek) című munkájával, amely olyan mély benyomást gyakorolt Verdire, hogy 1867-ben így írt róla: „Véleményem szerint ő nemcsak korunk legnagyobb műalkotását írta meg, hanem az emberi elme által valaha létrehozott legkiválóbb műalkotások egyikét.” Manzoni személyében Verdi egyszerre látta az olasz irodalom Shakespeare-jét és nemzete legnagyobb hazafiainak egyikét, aki hozzá hasonlóan nem rettent meg attól, hogy alkotásaiban szenvedélyesen hirdesse Olaszország újraegyesítésének eszméjét.

Írta: B. Kaskötő Marietta

Anna Netrebko több mint három évtizede az opera világának megkerülhetetlen egyénisége. Legyen szó a milánói Teatro alla Scala vagy a New York-i Metropolitan Opera előadásairól, filmről, a téli olimpia megnyitó ünnepségéről vagy a Time Magazin éves listájáról – ahol a világ száz legbefolyásosabb emberének sorába személyében első ízben került be klasszikus muzsikus –, Netrebko mindig kiemelkedő teljesítményt nyújt.

Az orosz szopránt sokoldalúsága, művészi érzékenysége, a vokális repertoár iránt tanúsított, korszak- és műfajhatárokon átívelő kiapadhatatlan kíváncsisága avatta hangfajának koronázatlan királynőjévé. Repertoárja Mozart-operáktól bel canto remekműveken át a romantika francia, német és orosz szerzőinek alkotásaiig terjed, előadói karizmája valamennyi szerepformálását egyedülállóvá teszi.

© Vladimir Shirokov

Lehengerlő színpadi jelenlét, mélyreható szerepértelmezés: Agnieszka Rehlis gazdag, bronzos mezzoszopránja rabul ejti hallgatóságát. Precízen kimunkált hanganyaga, figyelemre méltó hangterjedelme birtokában a pódiumon nem ismer lehetetlen kihívást: Európa csaknem valamennyi jelentős opera- és koncertszínpadát meghódította már olyan alakításaival, mint A trubadúr Azucenája, az Aida Amnerise vagy Az álarcosbál Ulricája, de énekelte a Vak asszony szerepét a Giocondában, a Jósnőt A tüzes angyalban, a Dajkát a Borisz Godunovban, valamint Verdi Requiemjének, Rossini, illetve Szymanowski Stabat materének altszólóját is. 2026 tavaszán a Kennedy Center és a Carnegie Hall közönsége előtt mutatkozik be Puccini Triptichonjában. Diszkográfiája sem kevésbé figyelemre méltó: tartalmazza többek között Szymanowski Stabat Materét, Moniuszko miséit és Penderecki teljes vokális életművét a zeneszerző vezényletével.

Matthew Polenzanit generációja legtehetségesebb lírai tenorjaként tartja számon a szakma; olyan elismerések tanúskodnak erről, mint a 2004-ben elnyert Richard Tucker-díj, a Metropolitan Opera 2008-as Beverly Sills-díja és a 2017-es Opera News-díj. Muzikalitásának, elegáns színpadi jelenlétének és kifinomult, ösztönös stílusérzékének köszönhetően az amerikai énekes állandó vendége a világ vezető operaházainak és hangversenytermeinek.

A Metropolitan Operában több mint háromszáz alkalommal lépett fel, az elmúlt időszakban több produkcióban is remekelt: Pinkerton szerepét játszotta A pillangókisasszonyban, Rodolfóét a Bohéméletben, valamint Don Josét alakította a Carmenben. Az év elején a budapesti közönség ismételt meghódítása után ezúttal Az álarcosbál Riccardójaként fog bemutatkozni Párizsban, ahol szintén visszajáró vendég..

© FayFox

Köpeczi Sándor érdeklődése zongora és korrepetitor szakon folytatott kolozsvári tanulmányai után fordult a magánéneklés felé, és rövid idő alatt napjaink keresett énekeseinek egyikévé vált; a magyar–román származású basszust 2023 óta jegyzik a Karajan-díjasok sorában.

Nemzetközi pályafutása a 2020-as évek elején vette kezdetét: 2022-ben debütált a Royal Ballet & Opera társulatában, 2022 és 2024 között a Bajor Állami Opera együttesének tagja volt, mára pedig olyan rangos helyszínek fellépője, mint a Metropolitan Opera, a barcelonai Gran Teatre del Liceu, a Holland Nemzeti Opera vagy a Párizsi Opera. Széles repertoárján szerepel a Bohémélet Colline-ja, Sparafucile a Rigolettóból, Ramfis az Aidából, Ferrando a Trubadúrból és Grenvil doktor a Traviatából.

© Alexander Köpeczi

Michelangelo Mazza a Verdi-életmű legavatottabb ismerőinek egyike. A pármai Teatro Regio zenekarának koncertmestereként eltöltött tizennégy esztendő alatt Verdi összes operáját lemezre játszotta az együttessel. Karmesterként 2014-ben debütált Verdi Falstaffjával a Theatro Municipal de São Paulóban. Első jelentős sikereit dirigensként két 2015-ös szereplése alkalmával aratta: a Bajazzókkal Tiranában és a Rigolettóval Cataniában. Vezényelt többek között a Teatro Liricóban, Cagliariban, a berlini Deutsche Operben, ahol Anna Netrebkóval és Yusif Eyvazovval lépett színpadra, Genovában és Milánóban a Giuseppe Verdi Szimfonikus Zenekar élén, valamint Kölnben és a hamburgi Elbphilharmonie-ban. A magyar közönség is több ízben találkozott már vele: a Magyar Állami Operaházban 2018-ban debütált, míg a Müpában 2019-ben köszöntöttük először a Nemzeti Hangversenyterem színpadán.

© Charles Brooks

A Magyar Állami Operaház Zenekarának története 1838-ig nyúlik vissza, ekkor hozta létre Erkel Ferenc a Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház operajátszó együttesét. A muzsikusok, ugyancsak Erkel vezetésével, 1853-ban elkezdték önálló koncertjeik szervezését Budapesti Filharmóniai Társaság néven, megalakítva ezzel az ország első hangversenyzenekarát. A dalszínház zeneigazgatói és főzeneigazgatói minőségében olyan jelentős karmesterek irányították az együttest, mint Erkel Ferenc, Erkel Sándor, Gustav Mahler, Kerner István, Ferencsik János, Medveczky Ádám vagy Kovács János, de fontos periódusok köthetők az együttes életében Egisto Tango, Sergio Failoni, Otto Klemperer, Lukács Ervin, Erdélyi Miklós, Lukács Miklós, Oberfrank Géza, Győriványi Ráth György és Fischer Ádám nevéhez is. A zenekar 2016 és 2023 között Kocsár Balázs főzeneigazgató irányítása alatt működött, jelenlegi igazgatója Tóth Sámuel Csaba.

© Berecz Valter

A Magyar Rádió Énekkara 1950-ben alakult, idén pedig alapításának 75. évfordulója alkalmából nagyszabású koncertekkel idézi fel a hét és fél évtizedes zenei munkát. Repertoárja felöleli a klasszikus kórusmuzsika minden területét, beleértve az a cappella kórusműveket éppúgy, mint az opera- és oratóriumirodalom remekműveit a reneszánsztól napjainkig. Koncertjein klasszikus és kortárs zeneszerzők – köztük a legnevesebb magyar komponisták, többek között Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ligeti György, Kurtág György és Eötvös Péter – művei egyaránt szerepelnek. Az énekkar közreműködésével számtalan rádió- és televíziófelvétel készült, és eddig több mint 80 lemezt vettek fel. A kórus rangos nemzetközi fesztiválok rendszeres meghívottja, fellépett már a Salzburgi és a Bécsi Ünnepi Játékokon, a pesarói Rossini, illetve a bergamói Donizetti Operafesztiválon is. Vezető karnagya Szabó Sipos Máté Artisjus-díjas karmester.

© Vörös Attila

A Magyar Állami Operaház Énekkara folyamatos fennállását a zenekarhoz hasonlóan egészen 1837-ig, vagyis a Pesti Magyar Színház megnyitásáig vezetheti vissza. A legrégebbi és legnagyobb hazai professzionális énekkar, 2016-ban a fővárostól Budapestért Díjat kapott. Az együttes az Opera előadásainak nélkülözhetetlen közreműködője énekével éppúgy, mint színpadi játékával. Az újabb és újabb, nemcsak magyar, olasz és német, de francia, orosz, angol, cseh, finn, héber és latin nyelvű darabok betanulása, repertoáron tartása, különböző karmesterekkel és rendezésekben való előadása folyamatos kihívások elé állítja a jelenleg több mint 150 énekkari művészt. Vezetőjük 2018 óta Csiki Gábor, aki immár közel három évtizede részese a kórus életének.

© Nagy Attila