Szeptembertől a Művészetek Palotája és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) együttműködésében folytatódik a Müpamozi, a filmművészet legendás rendezőinek legszebb darabjait bemutató, 2012 januárjában kezdődött, nagy sikerű digitális vetítéssorozat. A második félévet a magyar film legsokoldalúbb alkotója, a Kossuth-díjas mozgóképmester, Makk Károly műveinek szenteljük.
Mi az oka, hogy Makk, miután sok esetben újat hoz, nem lesz annak markáns képviselője? A magyar filmtörténetben „első fecske” volt a Liliomfi a már szerzői jegyeket is felvillantó, a sematikus korszakon túllépő vígjátékként, a Megszállottak a magyar újhullám előképeként, a Szerelem, amely Huszárik Zoltán Szindbádjával a magyar esztétizmus nyitánya volt. Makk egyikből sem alakított ki személyesnek mondott stílust, hanem folyamatosan zsánert, témát és stílust váltott. Nincs még egy magyar rendező, aki ennyi műfajban tudott ma is élő remekművet alkotni, olyanokat, amelyek a világ filmtörténetének is klasszikus darabjaivá váltak (Ház a sziklák alatt, Szerelem, Egy erkölcsös éjszaka, Macskajáték, Egymásra nézve). Mi az a láthatatlan szál, amely mégis összefűzi ezt a sokféle művet? Mi a folyamatos megújulás, a Makk-filmek eleganciájának, vizualitásának titka? Miért szeretjük őket a habkönnyű vígjátékoktól az erkölcsi és lélektani kamaradrámákig?
Réz András, a Müpamozi filmklub házigazdája ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolására szólítja fel a nézőket.

A Megszállottak alaptörténete megfelelt az ötvenes években megszokott, termelési riporton alapuló „filmekének”. Egy állami gazdaság igazgatója a futóhomokon illegális módon kutakat fúrat egy Pestről száműzött hidrológus útmutatásai alapján, szembemenve a pártvezetők nagyszabású csatornázási terveivel. A film leforgatását az infarktussal küzdő Máriássy Félix helyett a Hunnia Filmstúdió akkori vezetője, Horváth Márton a rutinos Makkra bízta, kikötve, hogy a film azóta „vörös faroknak” nevezett pozitív végét - a KB-tag képviselő megmenti az újítókat - nem lehet megváltoztatni.
A Makk-Galambos Lajos-Illés György trió egy minden ízében gyökeresen új filmet hozott létre, amely mind egzisztencialista stílusában, mind hőseit tekintve a magyar újhullám előképének tekinthető. A forgatás alatt, napról napra folyamatosan írták át a Makk szerint szörnyen rossz történetet. A hangsúly az illegális akció helyett két új karakterre, az ő testvéri barátságukra helyeződött át. A pártvezetésből kiábrándult vízmérnök és a helyi állami gazdaság energikus igazgató alakjában itt születnek meg a magyar filmtörténet első „nehéz emberei”. A hidrológus a későbbi újhullámos filmekre jellemző „egzisztencialista”, az igazgató pedig a „cselekvő” figura. Ők a minőséget és az aktivitást képviselik a mennyiséggel és a kollektivitással szemben. Mindent kimondó férfibarátságuk, kitartásuk következtében a kútfúrásokkal egyedi és gyors megoldás születik a krónikus vízhiányra.
A kamera szinte végig kézben volt, a két férfi barátságát és ellentétes karakterét kiemelve pásztázott, a természeti elemeket, a homokvihart és a feltörő, csobogó, szétfolyó vizet erős szimbolikus elemként jelenítette meg. A film maga is nagy vihart kavart, Veress Péter nyílt levélben jelentette fel, mint „veszélyes kultúrbóvlit”. A kritika megosztott volt, sokan, így például a pályakezdő filmrendező Gábor Pál, már akkoriban felismerték igazságát, formai újszerűségét („Veréb-e az első fecske?” Filmvilág, 1962/02.15.).

Rendező: Művészetek Palotája, MaNDA