Noha Anglia szigetország, a középkor és a kottaírás elterjedése óta zenéje állandó kölcsönhatásban áll a kontinensével. Mindazonáltal mindig is sajátos színfoltot képviselt az európai zenei palettán: egy kicsit külön(c) világot, amelynek mássága a mindennapi élet számos területén ma is érzékelhető. Először a 15. században alkotó John Dunstable keltett feltűnést egyéni stílusával, a „contenance angloise” (angol jelleg) fogalommá vált az európai zenei gondolkodásban. Száz évvel később élt John Dowland és William Byrd, az angol reneszánsz két zeneszerző-óriása, majd újabb száz esztendő elteltével, 1659-ben megszületett Henry Purcell, akinek örökségét sok tekintetben a németből angollá lett Georg Friedrich Händel vitte tovább. Purcell után azonban egészen Edward Elgar megjelenéséig nem született jelentős zeneszerző Anglia területén. („Ez az a fajta zene, amit Purcell óta nem hallott az ország” – mondta Elgar Enigma-variációiról Gustav Holst, A bolygók zeneszerzője.) Elgar nem tartozott azok közé, akiket igazán foglalkoztatott a zenei múlt, Purcell kivételes jelentőségét azonban ő sem vitatta. Benjamin Britten ezzel szemben több szálon is kapcsolódott a barokk mesterhez: Purcell halálának 250. évfordulójára legalább negyven vokális kompozícióját dolgozta fel, és ugyanerre az alkalomra írta meg II. vonósnégyesét, amelyet hét 78-as fordulatszámú lemezoldalra rögzítettek 1946-ban. A nyolcadikon a kvartett azt a merész Purcell-fantáziát játssza, amelynek egyik szólama egy tartott C hang – ezt Britten szólaltatta meg brácsán. Ugyanebben az évben írta meg Purcell témájára a Fiatalok zenekari kalauzát, amellyel széles tömegek előtt tette ismertté nemcsak saját nevét, de Purcellét is. Elgar művészete iránt nem mutatott különösebb érdeklődést: ő már egy más világ gyermekeként született – Elgar számos militáns hangvételű művével ellentétben Britten elkötelezett pacifista volt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Gerontius álma című Elgar-oratórium első része és a Thomas Mann regényéből készült Britten-opera, a Halál Velencében zárójelenete egyaránt a halál megrendítően érzékletes zenei ábrázolása.

Britten Purcell-átiratai:

Az 1857-ben született Edward Elgar Wagner és Brahms zenéjén nevelkedett, és élete egyik meghatározó eseményeként tartotta számon, hogy hegedűsként közreműködhetett Dvořák VI. szimfóniájának és Stabat materének angliai előadásain, melyeket maga a cseh zeneszerző vezényelt. A század végére azonban kialakította egyéni, ízig-vérig angol zenei stílusát, hírnevét pedig az 1899-ben bemutatott Enigma-variációkkal alapozta meg – amelyet később még a köztudottan kritikus Gustav Mahler is műsorra tűzött –, de különleges oratóriuma, a Gerontius álma, valamint I. szimfóniája szintén hatalmas sikert aratott.

Ezen az 1926-os felvételen ma is meghallgathatjuk, hogyan vezényelte Elgar saját leghíresebb művét:

Az operán kívül szinte minden műfajban alkotott, életműve összesen kilencven számozott, valamint nem kevés számozatlan opust foglal magában. Zeneszerzői lendülete azonban az 1900-as évek elején alábbhagyott, és bár az első világháború után még megírt három kamaraművet és egy csellóversenyt, életének utolsó egy-két évtizedében, 1934-ben bekövetkezett haláláig már csak elvétve komponált. Akárcsak Richard Strauss, ő is túlélte saját korát – a karmesterek, akik műsoron tartották műveit, kiöregedtek vagy meghaltak, de súlyos csapásként élte meg felesége 1920-as halálát is. Ahogyan kottáiban nemegyszer alkalmazza a nobilmente (nemesen) előadói utasítást, úgy zenéjét is arisztokratikus fogalmazásmód, visszafogott elegancia jellemzi, műveinek hiteles tolmácsolásához ezért kitűnő arányérzékre és túlzásoktól mentes előadásmódra van szükség. Elgar számára hobbijai nem kevésbé voltak fontosak, mint a zenei önkifejezés. Amatőr vegyészként festői környezetben fekvő, dél-angliai vidéki házának hátsó kertjében rendezte be laboratóriumát, szerette a futballt, kedvenc csapatának himnuszt is komponált. Fiatal éveiben szenvedélyesen kerékpározott, özvegyként pedig sofőrjével vitette ki magát a szabadba, de amazóniai utazásra is vállalkozott. A jövővel nem sokat törődött, tanítványai sem voltak, hatása azonban az angol – és amerikai – zene további fejlődésére elvitathatatlan.

A második világháború utáni évtizedek angol zenekultúrájának meghatározó alakja, Benjamin Britten 1913-ban, a zene védőszentje, Szent Cecília napján született. Ő volt az, akinek Purcell Dido és Aeneasa után kétszázötven évvel sikerült új életre keltenie az angol opera műfaját; tizenhárom operája közül a Peter Grimes, A csavar fordul egyet, a Billy Budd és az Albert Herring ma is a repertoár része. Kilencvenöt opusszámmal ellátott műve között sokféle műfaj képviselteti magát: legkevésbé a szimfonikus zene, annál inkább az angol kórus- és énekes hagyomány. Megannyi vokális darabja közül is kiemelkedik a monumentális Háborús rekviem. Emellett gazdag kamarazenei termést is hagyott maga után, a legkülönfélébb hangszerekre és hangszer-kombinációkra komponált – még gitárra is, ami ritkaságnak számít a klasszikus zeneszerzők körében. Finom lelkű és finom modorú, szerény és alázatos ember volt, aki azonban művein keresztül nem félt állást foglalni politikai vagy társadalmi kérdésekben. Operahősei hús-vér emberek, a 20. századi lélek minden összetettségével.

Benjamin Britten a Háborús rekviemet vezényli:

Britten nem tartozott a nagy újítók vagy modernisták közé, műveivel sosem engedte el a közönség kezét, mégis egyéni hangot tudott kialakítani. Széles irodalmi érdeklődését, művészi nyitottságát tükrözi az az antológia, amely az általa megzenésített verseket gyűjti egybe; több mint 350 költemény olvasható benne, mások mellett kínai, olasz, francia, orosz és német nyelven. Természetesen az angol irodalommal is szoros kapcsolatot ápolt; több mint nyolcvan angol költő szövegét zenésítette meg. Muzsikusként is elragadó volt, őszinte és természetes; a hidegháború idején szoros művészbarátságot kötött a Szovjetunió két nagy muzsikusával, Szvjatoszlav Richterrel és Msztyiszlav Rosztropoviccsal, utóbbinak számos művet is komponált. Mindketten visszajáró vendégei voltak a Kelet-Angliában ma is működő Aldeburgh Fesztiválnak, amelyet Britten, valamint zenész- és élettársa, a tenor Peter Pears alapított 1948-ban.

Miután felesége 1920 áprilisában elhunyt, zenéje pedig a közönség szemében lassan divatjamúlttá vált, Edward Elgar szinte teljesen felhagyott a zeneszerzéssel. Csak elvétve komponált, kisebb jelentőségű műveket – a Civic Fanfare-t például 1927-ben a ma is működő és több mint háromszáz éves múltra visszatekintő Three Choirs Fesztivál nyitóeseményére, polgármesteri bevonulózenének. Az első hegedűknek szándékosan nem adott benne szerepet, mert a másfél perces darab után szünet nélkül következett az angol himnusz, amelynek dallamát éppen ők játsszák.

Henry Purcell színdarabokhoz írt kísérőzenéinek egyike az Abdelazer, avagy a mór bosszúja című tragédiához komponált kilenc hangszeres és egy énekes szám, amelyeket halála előtt pár hónappal, 1695. március 25-én adtak elő. A nyitány a hagyományoknak megfelelően méltóságteljes bevezető zenéből és egy élénk tempójú szakaszból áll. A Rondeau tétel feltehetően tánchoz készült, és olyan zenei formát képvisel, amelyben a főtéma a különböző karakterű közjátékok után újra és újra visszatér. Ez is jelzi, hogy Purcell „angolsága” sokat köszönhet például a francia barokk zenének.

A Rondeau mindössze kétoldalas, mégis Purcell egyik legismertebb zenéjévé vált – elsősorban Benjamin Brittennek köszönhetően, aki ezt a tételt dolgozta fel egy 1946-ban bemutatott ismeretterjesztő televízióműsor számára. A felkérés olyan zenekari mű megírására szólt, amely részletes forgatókönyv alapján sorra mutatja be a szimfonikus zenekar hangszercsoportjait, hangszereit; ehhez vágták össze a televíziófilmet is, amelyen narrátor kalauzolta végig a hallgatót. Ma már legtöbbször a prózai részek nélkül adják elő a darabot, amely a Purcell-témára írt tizenhárom variációból áll, virtuóz fúgával a végén. Britten rendkívül színes és változatos kompozíciót hozott létre, a különböző variációk pedig lehetőséget nyújtottak a hangszerek sokoldalúságának bemutatására és kiaknázására, egyben a komponista kivételes hangszerelői képességeinek is tanúbizonyságát adva.

Fiatalok zenekari kalauza – az 1946-os film:

Az ismertetőket írta: Várkonyi Tamás

László Rebeka 2002-ben született Szombathelyen, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait Pécsett végezte. 2021-ben nyert felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Szarvas József és Rátóti Zoltán osztályába. Egyetemi hallgatóként első szerepe Molnár Ferenc színműve, Az ibolya címszerepe volt a Nemzeti Színházban. Jelenleg a Vígszínházban tölti szakmai gyakorlatát.

A legelső, rendszeres koncerttevékenységet folytató magyar szimfonikus zenekart Erkel Ferenc alapította 1853-ban, első koncertjük egyben – Európában úttörőként – egy bérleti sorozat nyitóhangversenye is volt. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara gazdag múltját számos zenetörténeti jelentőségű bemutató, illetve meghatározó zeneszerző és előadóművész neve fémjelzi.

Az együttes olyan komponistákkal került szoros munkakapcsolatba, mint Liszt Ferenc, Goldmark Károly, Johannes Brahms, Antonín Dvořák, Gustav Mahler, Pietro Mascagni, Richard Strauss, Maurice Ravel, Dohnányi Ernő, Ottorino Respighi, Bartók Béla, Igor Stravinsky, Kodály Zoltán vagy Kurtág György.

© Emmer László