Utazás a Opus 109 körül - Második rész

Koncertprogramjaim és albumaim összeállítását mindig is leginkább a hangnem határozta meg. Ebben bizonyos mértékig valószínűleg a szinesztéziám is szerepet játszik. Az E hangot például zöld színűnek érzékelem, így az E-dúrban és az e-mollban írt művek különböző zöld árnyalatokat idéznek fel bennem, a buja sötétzöldtől a vibráló világoszöldig. Természetemnél fogva vonzanak egy zeneszerző azonos hangnemben komponált darabjai közt felfedezhető párhuzamok, ezért az op. 109-ről is rögtön a hat évvel korábban írt, op. 90-es e-moll szonáta felé fordult a figyelmem. Kiderült, hogy a két mű nem csak az E-dúr és az e-moll közötti rokonság révén kapcsolódik egymáshoz. A megtévesztően sűrű, de fantáziadús, kéttételes op. 90 sok szempontból az op. 109 előfutárának is tekinthető. Sokan felhívták már a figyelmet az ebben a finoman kísérletező kompozícióban megjelenő ellentétes elemekre, amelyek az ész és a szív, a próza és a költészet, vagy a beszéd és az ének közötti harc képében öltenek testet. Az első tétel töredékes és merengő, tele váratlan fordulatokkal és éles hangulatváltásokkal. Ami azonban igazán vonzott ebben a szonatában, az a második tétel, az E-dúr rondó, amelyben a korábban dúló viharokat egy dicsőséges, telt hangú, gyengéd dallam csillapítja le. Számomra ez a zene Beethovennek ugyanazt a barátságos és meleg oldalát idézi meg, mint az op. 109 első és utolsó tétele, amelyek ugyanabban a hangnemben íródtak.

Miközben a próbatermemben újra meg újra eljátszottam Beethoven op. 90-ét, megmerítkezve annak minden fényében és árnyékában, felsejlett bennem egy halvány emlék reykjavíki zeneiskolás éveimből, ahogy egy barátom Franz Schubert egyik korai zongoraszonátájának első tételét játssza. Azóta sem hallottam, és nem is láttam egyetlen koncertprogramban sem ezt a darabot. Úgy rémlik, Schubert e-moll zongoraszonátája (D. 566) volt, amelyet a húszéves zeneszerző 1817-ben írt, két évvel azután, hogy Beethoven op. 90-e megjelent Schubert szülővárosában, Bécsben. Megvilágosító erejű élmény volt először végigjátszani. Itt ez a magával ragadóan gyönyörű, de többnyire mellőzött Schubert-szonáta, amely mintha közvetlenül a szemünk előtt rejtőzködne: egy apró gyöngyszem, amely rövidsége ellenére is magában hordozza a zeneszerző későbbi zongoraszonátáinak merengő mélységét és dallamos, időtlen távlatait. Az ok, amiért a hangversenytermek mégis hanyagolják, egyszerűen annyi, hogy befejezetlennek tekintik: a zenetudósok már a legkorábbi, posztumusz kiadása óta igyekeztek a befejezett e-moll és E-dúr tételt további zenei anyaggal kiegészíteni, így létrehozva egy teljes, négytételes szerkezetet. Véleményem szerint ez teljes mértékben elhibázott törekvés. Viszont Schubert darabját Beethoven op. 90-ével együtt játszva, és ezáltal összehasonlítva a két mű mézédesen fülbemászó második tételét, meggyőződésemmé vált, hogy Schubert D. 566-os jegyzékszámú művét nem töredéknek, hanem – a Beethoven-kompozíció mintájára – tökéletes és magabiztosan megformált, kéttételes szonátának kell tekintenünk. *

* Valójában Edward T. Cone, a princetoni zenetudós már 1970-ben felvetette ezt az érvet (Cone, E. T. [1970], Schubert’s Beethoven, The Musical Quarterly, 56 [4], 779–793. o.). Beethoven és Schubert kapcsolatáról és Beethoven Schubertre gyakorolt hatásáról általános áttekintést nyújt Maynard Solomon cikke (Solomon, M. [1979], Schubert and Beethoven, Nineteenth-Century Music, 114–125. o.).