„A zene maga az élet” – Interjú a 30 éves Söndörgő vezetőjével, Eredics Áronnal

Eredics Áron mindössze tizenegy évesen addig-addig „söndörgött” a Vujicsics Együttes körül, amelyben édesapja, Eredics Kálmán és nagybátyja, Eredics Gábor immáron 50 éve játszanak együtt, hogy úgy érezte, unokatestvérével összefogva épp itt az ideje megalapítani saját zenekarukat is. A négy Eredics – Áron, Salamon és Benjámin, valamint unokatestvérük, Dávid – azóta is együtt muzsikál, az ötödik tag, Dénes Ábel pedig bízvást megkaphatja a „tiszteletbeli Eredics” címet. A Söndörgő az évad együtteseként december 28-án, neves vendégfellépők társaságában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán ünnepli fennállásának 30. évfordulóját.

Mit jelentett számotokra egy olyan családban felnőni, amelyben alapélmény a zene? Mit adott ez nektek, illetve nyomasztottak-e titeket például az elvárások?

A család felől soha nem éreztünk nyomást. Az egész zenekarról beszélhetek, még Ábelről is, aki nem vér szerinti családtag, de benne is azt érzem, ami talán a zenészlét sajátja lehet, hogy leginkább magunkkal szemben támasztunk hatalmas elvárásokat. Persze azért ebben nagy szerepe van a Vujicsics Együttes körüli felnövésünknek, őket nyugodtan nevezhetem a legnagyobb mestereinknek. Magasra helyezték a mércét, de nem úgy, hogy beszéltek róla, hanem láttuk, hogyan nyúlnak a hangszereikhez, hogyan bánnak egymással, milyen egy zenekar működése. Régebben talán azt mondtam volna: óriási szerencsénk van, hogy így nőhettünk föl, de aztán rávezettek az évek, hogy ez nem feltételül szerencse, inkább valamiféle felelősség átruházása. Ez pedig kötelez bennünket. Ahogy öregszünk, egyre inkább ki merem jelenteni, hogy tudtunk élni ezzel a felelősséggel. Mindig is az volt a célunk, hogy méltó módon vihessük tovább a stafétát. Ilyen szempontból is különleges, hogy ezt családként is sikerült megvalósítanunk. A másik oldalon pedig nyilván sok olyan dologgal kellett megküzdenünk, amikre nem számítottunk. Együtt nőttünk föl, de annak is megvan az ára, hogy folyamatosan együtt vagyunk, pedig közben mindenki külön családot alapított. Már nem gyerekekként viselkedünk a zenekarban. És szintén ennek a harmincéves felnövési folyamatnak a része az is, hogy együtt öregszünk.

A 2025/26-os évadban a Söndörgő az évad együttese a Müpában © Csibi Szilvia, Müpa

A saját gyerekeitek is viszik tovább ezt a fajta zenei gondolkodást?

Én vagyok az egyetlen, akinek nincs gyereke, de a skála minden foka megvan a zenekarban: Benjaminnak három lánya született, a másik végén pedig Dávid áll, aki pár hete lett apa. A két testvérem gyerekeinek nyilván érdekes azt látniuk, hogy a család összes férfitagja színpadon van. Nagyon drukkolok, hogy az unokahúgaim feljavítsák ezt a statisztikát, és ne csak a férfiak privilégiuma legyen a tamburázás meg az örömködés a színpadon. Emlékszem, nekem milyen érzés volt apámat és a nagybátyámat látni a pódiumon. Azt nem tudom, nekik milyen, hogy a nagyapjuk, az összes nagybátyjuk és a család más tagjai is színpadon állnak. Most még nem abban a korban vannak, amikor ez kiderül, bár Benjamin legidősebb lánya éppen olyan korú, mint én voltam, amikor a Söndörgő megalakult.

Mit jelent a zene a Söndörgőnek? Lehet ezt definiálni?

Az életet. A zene maga az élet. Minden értelemben. A legutóbbi turnénkon jutott eszembe: én egész életemben ezt szerettem volna csinálni. Nemcsak a zenélésre gondolok, hanem mindarra, ami ezzel jár, például az utazásra. Együtt megyünk végig ezen az úton a testvéreimmel, akik persze néha nagyon idegesítőek, de mégis érdekes, hogy hová vezetett a gyerekként meghozott, akkor még nem is tudatos döntés. Vágytunk valamire, és az egész életünk ebben telik. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt csinálhatjuk. Mindig is ez volt a célunk, a zene tehát egy ajándék, és az életet jelenti.

Gyerekkorotokban jártatok az édesapátokkal fellépésekre?

Főleg magyarországi koncertekre, és inkább kirándulásként. Szentendrén persze nagyon sokszor ott lebzseltünk a színpad mellett. Volt egy óriási élményem, épp a Söndörgő megalakulása környékén, amikor eljutottam egy franciaországi turnéra a Vujicsiccsal. Addig nem láttam még nagyszínpadot és akkora fesztivált. Emlékszem a hangbeállásra is, minden nagyon élesen megmaradt bennem.

Színpadi örömködés - Söndörgő módra © Pályi Zsófia, Müpa

Tulajdonképpen determinálta a jövőtöket az, hogy a szüleitek zenészek?

Erősen. Esélytelen volt mást csinálnunk. Nagy érzékkel terelgettek bennünket, természetesen ültették el bennünk a zene szeretetét. A hangszer megérkezett a gyerekkorunkba. Anyánknak is nagy szerepe van ebben, az egész család élete ekörül forgott. A zenekar és a család élete teljesen természetesen fonódott össze, és ez szerencsére azóta is így van.

Mi az, ami ezt a harmincéves ünnepet még értékesebbé teszi?

Megváltoztatott bennünket az idő, ahogy telik. Túl vagyunk egy csomó jó élményen, és persze pár nehézségen is, de most óriási hála van bennünk. Rengeteg esemény zajlik egyszerre, ami nagy öröm számunkra.

Főként olyan vendégművészeket hívtatok, akiknek a felmenői szintén zenészek.

Így van. Ez a koncert azért is különösen kedves nekünk, mert a makedón vendégművésszel, Fercho Mustafovval, Ferus Mustafov unokájával, illetve Džambo Aguševvel játszhatunk együtt. Még egyikükkel sem volt közös munkánk. Amikor legutóbb találkoztunk, Fercho Mustafov még karonülő volt. Óriási tehetség, viszi tovább a családi hagyományt, mint a nagyapja és az apja is, akik már nincsenek közöttünk. Ott lesz velünk Sebestyén Márta is: akihez gyermeki szálak kötnek bennünket, legalábbis zenei értelemben mindenképp. Branko Bako Jovanović tamburás érkezik még a Vajdaságból. Csodagyerekként indult, elképesztő technikával és hatalmas dallamanyag-ismerettel. Olyan közegből jött, ahol természetes a zene áthagyományozódása. A hazai fiatal generációból pedig Básits Brankát hívtuk el, őt a Zeneakadémia Népzene Tanszékén ismertük meg. Mindannyian óriási inspirációt jelentenek.

2024-ben a Kelemen Kvartettel adtak fergeteges közös koncertet a Bartók Tavaszon © Felvégi Andrea, Müpa

Szoktatok még izgulni a koncertek előtt?

Mindig izgulunk, nálam például javítja a fókuszt, de csak addig érzem, amíg ki nem lépek a színpadra. Az is előfordul, hogy az első pillanattól kezdve tudjuk: ez jó koncert lesz. Amikor ez megtörténik, az a teljes átszellemülés számunkra. Pontosan érezzük, ha a közönség is jelen van, az izgalom pedig remélhetőleg átalakul száztíz százalékos teljesítménnyé.

Új szerzeményekkel is készültök?

Nevezhetjük őket így is, de valójában mindegyik dal autentikus népzene lesz, inkább új feldolgozásokat játszunk, amelyeket kifejezetten mostanra szántunk. Ez számunkra is visszatekintés az időben, mert ha megnézzük a harmincéves történetünket, akkor innen indultunk. Ezt a népzenei nyelvet szerettük volna anyanyelvként elsajátítani, és ez azzal indult, hogy az eredeti népzenét kezdtük el játszani. Aztán később persze színpadra alkalmaztuk. Ezek a zenék önmaguktól, az egyszerűségüktől annyira jók. Élvezetes őket játszani, a hosszú-hosszú idő alatt, akár évszázadokon keresztül kikristályosodott technikákkal és dallamanyaggal pedig nagyon izgalmas dolgozni.