Párhuzamos életrajzok - Szilágyi Ákos és Spiró György

Egyikük hetvenöt, meghatározó műfaja a líra, és az avantgárd szó jellemzi legtalálóbban, a másikuk nyolcvan, elsősorban prózaíró, és többnyire realistának mondható. Miért említjük mégis egy lapon Szilágyi Ákost és Spiró Györgyöt?

Két kortárs szerző, az élő magyar irodalom fontos alkotói. Mindketten orosz szakon (is) tanultak a bölcsészkaron, később másfél évtizeden át tanítottak együtt az ELTE Esztétika Tanszékén. Mindkettőjük életművét meghatározza a szláv kultúra, tágabb értelemben pedig a Közép- és Kelet-Európa sorsa és történelme iránti érdeklődés.

A hamarosan nyolcvanadik életévét betöltő Spiró György figyelme sokáig a lengyelek felé irányult (de a 20. századi horvát irodalom egyik meghatározó alakjáról, Miroslav Krležáról is írt monográfiát). Az Ikszek (1981) a 19. század elején, a feldarabolt és nagyhatalmak által elfoglalt Lengyelországban játszódik, a regényből készült drámában, Az imposztorban játszott utoljára főszerepet Major Tamás a Katona József Színházban. A jövevény (1990) 2007-ben átdolgozva, Messiások címmel is megjelent, az emigráns lengyel szektáról szóló regény részben megelőlegezte az író talán leghíresebb, egyben számára a széles körű ismertséget is meghozó, Jézus korában játszódó Fogság című művét (2005). Ezzel összefüggésben többen a realizmus diadalát emlegették, amire Spiró egy pódiumbeszélgetésen úgy reagált, hogy valójában „az élet imitációjáról” van szó, hiszen az író önkényesen emel a regénybe történelmi elemeket, és formálja azokat. Saját magát inkább konzervatív szerzőnek tartja, olyan értelemben, hogy komolyan veszi az irodalmi formák jelentette tradíciót.

Spiró György © Valuska Gábor, Müpa

A valóság szókimondó, karcos ábrázolása mindazonáltal soha nem állt távol tőle, ami az életműben ugyancsak fontos részt betöltő színpadi munkákban is tetten érhető, gondoljunk csak a Gobbi Hilda főszereplésével bemutatott Csirkefejre (1986), vagy a Koccanásra (2004). De arra is tudunk példát mondani, miért nem érdemes vaktában előrángatni a realizmus skatulyáját: Spiró Györgytől olvashatunk rémnovellákat (T-boy, 1994) és abszurd paródiát (A jégmadár, 2001) éppúgy, mint szürreális disztópiát (Feleségverseny, 2009). A magyar múlt azon eseményei és figurái is foglalkoztatják, amelyek mintha egyenesen az ő nyersen hiteles szépírói tollára kívánkoznának: a 2007-ben bemutatott dráma, az Árpádház a történelem abszurd oldalát villantja fel, a Tavaszi Tárlat (2010) című kisregény az ’56-os forradalom utáni időszak kollektív tapogatódzását rajzolja meg, legutóbb pedig Padmaly címmel írt Táncsics Mihályról annak felesége alakján keresztül nagyregényt, amelyből az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról is a megszokottól eltérő képet kapunk.

A történelem tehát visszatérő elem a spirói életműben, amelynek egyik további fontos jellemzője, hogy napjainkat inkább színpadi művekben örökíti meg. Az író egy nemrég megjelent interjúban ezt így magyarázta: „A máról a legnehezebb írni, regényre nem is vállalkoztam, csak szatirikus utópiákra. A történelmi regényeknél ellenben az adatok, a visszaemlékezések, a történészek megsegítik az embert.” És hogy ugyanakkor miért szereti a regényt? Többek között azért, mert – mint egy másik interjúban a Padmaly kapcsán fogalmazott – „szerencsére nincsenek olyan szigorú szabályai, mint más műfajoknak”.

Gorkij utolsó szerelme a központi alakja a Diavolina (2015) című regénynek, amely egyúttal arról is tanúskodik, hogy az orosz kultúra sem áll távol Spiró György irodalmi érdeklődésétől – a 75 éves Szilágyi Ákos életművének pedig kifejezetten meghatározó részét képezi. Számos cikket, esszét és kötetet publikált a szovjet és az orosz kultúráról, de aktuális oroszországi társadalmi és politikai állapotokról is, így például könyvet írt többek között az orosz avantgárdról, Tarkovszkijról, de a posztszovjet establishment jellegzetes figurájáról, Borisz Jelcinről is. Mindezek mellett művészetfilozófiával is foglalkozott.

Szilágyi Ákos © Valuska Gábor, Müpa

Első verseskötete 1976-ban jelent meg Az iskolamester zavarban van címmel, ezt és második verseskönyvét (Teremtmények, 1979) költészetének felfedezője, Réz Pál szerkesztette. Szilágyi Ákos számos kritikát és tanulmányt, pamfleteket is publikált, amelyekben kendőzetlenül fogalmazta meg a véleményét irodalmi és kritikai kérdésekről, nemegyszer vitát is provokálva. Fontos megemlíteni irodalomszervező tevékenységét is, hiszen vezető szerepet játszott irodalmi szervezetekben, és alapító szerkesztője volt meghatározó orgánumoknak, például a 2000-nek.

Ha Spirónál a realizmust szokás emlegetni, úgy Szilágyi esetében leginkább az avantgárd juthat eszünkbe. Nem véletlenül: költészetére bevallottan hatott az (orosz) avantgárd, 1979-ben pedig alapító tagja volt a Fölöspéldány nevű művészeti csoportnak, amely akkor alternatívnak számító kulturális eseményeken és koncerteken lépett fel performanszokkal. Nem az avantgárdhoz kötődik, de poétikai szerepjátékának jellegzetes megnyilvánulása, hogy 2017-ben Posztpetőfi Sándor néven publikálta Petőfi „barguzini verseit” és más kitalált szövegeit.

A 2025-ben Artisjus Irodalmi Díjjal kitüntetett Szilágyi Ákos védjegyévé vált, hogy verseskötetei mellékleteként CD-n is megjelenteti az általa elmondott – vagy inkább előadott – verseket. Erről így vallott egy 2008-as interjúban: „A vers (…) elválaszthatatlan az eleven intonációtól, a hangtól. Szöveg, de nem néma olvasásra íródott szöveg, bár e tekintetben nagy különbségek lehetnek vers és vers között. Már Platón is azt mondja, hogy ha a költők szavait kivetkőztetjük a zenei művészet színeiből és a maguk csupaszságában mondjuk el őket, akkor megfakulnak, elszürkülnek. A vers azonban nem drámai szerep, nem kíván színészi alakítást. A vers elmondásának képessége valaha éppannyira költői képességnek számított, mint a verscsinálás maga.” Hogy ez a színpadon, Szilágyi Ákos előadásában miként ölt testet, arról a Müpában is meggyőződhetünk.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 2. számában jelent meg.