Őt hallgatva kicsit minden szabadabbá válik
Egyik pillanatban lanttal kísért 17. századi mű, a másikban évszázados bluesballada, a következőben jazzsláger az 50-es évekből. Cécile McLorin Salvant estjein csak az biztos, hogy semmi nem biztos.
A fánk tehet mindenről
A 90-es évek közepén élt Miamiban egy kislány. Érzelmi koordináta-rendszerének egyik végén az édességek, másikon pedig a zongoraórák álltak. Szíve mélyéből gyűlölte a hétvégéket, amikor újra és újra a billentyűk elé kellett ülnie tanárával. Egy idő után már csak egyetlen dologgal lehetett rávenni a gyakorlásra: fánkokkal.
A miami fánkárus ma könnyűszerrel válhatna a jazzrajongók egyik fontos zarándokhelyévé, vitathatatlan szerepe volt ugyanis abban, hogy a kislány kitartott a zenei pálya mellett. Az egykori gyerek neve Cécile McLorin Salvant, és aligha találunk nála szerethetőbb előadót a 2020-as évek jazzéletében – igaz, elsősorban énekesként, nem pedig zongoristaként szerzett hírnevet.
© Ebru Yildiz
Cécile McLorin Salvant 1989-ben született Miamiban, francia anyától és haiti apától. Ugyan ötévesen már zongora-, majd énekleckéket vett, örömét inkább a zene hallgatásában találta meg, nem pedig a művelésében. Zeneoktatással kapcsolatos korai ellenállásának okát csak évekkel később értette meg: a gyerekkorát meghatározó felvételeken a zene mindig közösségi műfajnak tűnt, ez az illúzió pedig azonnal semmivé foszlott, ahogy beült egy magánórára. Bevallása szerint manapság sem szokott magában énekelni. Még a zuhany alatt sem.
Hogy kicsiként elsősorban a zene közösségformáló ereje ragadta meg, az nem véletlen. Édesanyja sokat utazott gyerekként, hosszabb-rövidebb ideig élt Tunéziában, Szenegálban, Kubában, Hondurasban és Paraguayban. Útjai során lenyűgözte a kultúrák sokszínűsége, a legkülönbözőbb dallamszerkezetű és ritmusú népzenék iránti rajongás pedig átszőte az életét. Cécile visszaemlékezése szerint otthonukban éjjel-nappal felváltva szóltak a legkülönbözőbb gyökerű folk- és világzenei előadók, a komolyzene mesterei és a 20. század megkerülhetetlen dívái, köztük Aretha Franklin, Cesária Évora vagy Gladys Knight.
Mindez már önmagában elegendő lehetne ahhoz, hogy irányba tegyen egy nyiladozó zenei tehetséget. Cécile McLorin Salvant azonban szereti meglepni a közönségét. Egy, a Guardiannak adott interjújában hosszasan ecsetelte, miként váltak a 90-es évek – vagyis a Disney-univerzum nagy himnuszai, a Spice Girls, az ’N Sync és a Backstreet Boys – zenei DNS-ének meghatározó részeivé. Aki nem hitte, hogy abból az évtizedből bármi jó kisülhet, most foghatja a fejét.
Csúcsra érni Nick Carterrel a zsebedben
A pályaválasztás kérdését végül sem a fánkok, sem a fiúbandák nem tudták megoldani. Tizennyolc évesen a franciaországi Grenoble-ba költözött, ahol jogot tanult, miközben csak úgy mellékesen jazzt és barokk zenét is hallgatott Aix-en-Provence-ban. Ott találkozott első igazán inspiráló tanárával, Jean-François Bonnellel, aki jazzénekre buzdította. Első koncertjét is neki köszönheti. Egyetlen angol anyanyelvű hallgatóként eleve élvezett némi előnyt az énekesek között, ám még így is meglepte, hogy Bonnel végül őt kérte fel énekesnek az egyik helyi jazzklubba szervezett koncertjükre. Egy hónapja volt a felkészülésre, a színpadon majdnem elájult, a közönségben pedig mindössze öten ültek.
Legutóbb 2019-ben, Sullivan Fortnerrel járt a Müpában © Csibi Szilvia, Müpa
Egy elbukott franciaországi énekverseny után végül édesanyja biztatására indult el 2010-ben, 21 évesen a fiatal jazztehetségeket felkutató Thelonious Monk Nemzetközi Jazzversenyen. A megmérettetés súlyát jól jelzi, hogy a helyszínen egy liftben utazott Herbie Hancockkal, mindezt leszámítva azonban az esélytelenek nyugalmával lépett színpadra. A meglepetés csak ezután érkezett: régi jazzslágerekből összeválogatott repertoárja és lenyűgözően élő, humorral teli előadói energiái lenyűgözték a zsűrit, és végül az első helyet ítélték oda neki. A díj nemcsak szakmai presztízst jelentett, hanem egy lemezszerződést is. Debütáló albuma, a Cécile & the Jean François Bonnel Paris Quintet azonnal felhívta rá a szakma és a közönség figyelmét.
Az elmúlt másfél évtized tulajdonképpen egy szünetmentes diadalmenet. A For One to Love (2015), a Dreams and Daggers (2017) és a The Window (2018) című album mind elnyerte a legjobb vokális jazzlemeznek kijáró Grammy-díjat. Ahogy gyerekkorában, úgy a pálya csúcsára érkezve is a zene közösségformáló ereje érdekli: állandó alkotótársai közé tartozik a zongorista Sullivan Fortner és Aaron Diehl, a Jazz at Lincoln Center Orchestra tagjaként Wynton Marsalis mellett is játszott, Magyarországon pedig Yasushi Nakamura és Kyle Poole társaságában adott koncertet.
Lanttal, elektronikával, nádi hegedűvel
Estjei gyakorlatilag kiszámíthatatlanok. Pályája egy pontján lantórákat vett, így találkozott a lantjátékosok Jimi Hendrixeként is aposztrofált John Dowland egyik balladájával. A 17. századi mű hosszú ideig koncertjeinek visszatérő eleme volt, általában két klasszikus jazzsláger között. Ugyanígy előadói pályafutása egyik váratlan és lenyűgöző csúcspontjaként emlegetik a pillanatot, amikor Lincoln Center-beli koncertjét Jelly Roll Morton dalával, a Murder Balladdal nyitotta meg. A szerelme szeretőit levadászó, végül börtönbe kerülő lány történetét elmesélő balladára egy közel 30 perces performansz keretében került sor, amiben Cécile McLorin Salvant egyszerre villanthatta meg virtuóz énekhangját és szuggesztív színpadi jelenlétét.
Negyedik Müpa-fellépése nem kevesebb meglepetést tartogat. Az est magját alkotó, 2025-ös Oh Snap albumát úgy jellemezték, mint az életmű egyik legkülönlegesebb darabja, amely egyszerre kísérletezik az elektronikus zenével, a kortárs poppal, a folkkal és a jazzel, miközben minden korábbinál több színét ismerhetjük meg az énekesnő hangjának.
© Ebru Yildiz
Májusig azonban még hosszú az idő. A jegyek megváltása után, amolyan ráhangolódásként javaslom mindenkinek, hogy tegyen be egy tetszőleges dalt az énekesnőtől, és közben mélyedjen el imádnivaló firkáinak világában is.
