Lassítás madártávlatból

„Ha nem tudod megbecsülni azt, ami van, akkor minek többet kívánni?” – vallja Sena Dagadu, és ez a mondat nemcsak egy gondolat a sok közül, hanem kulcs ahhoz, ahogyan él, alkot és kapcsolódik. Az énekesnőt egy átlagosnak mondható napján kísértük végig, hogy aztán mindenről szó essen a családtól, zenétől, belső munkától kezdve a mestereken és madártollakon át addig az egyensúlyig, amelyet nem lehet egyszer s mindenkorra megtalálni, hanem amiért mindig dolgozni kell. Ő pedig ezt elképesztő energiákkal, szinte szárnyalva teszi.

Nem vagytok egy átlagosnak mondható család. Létezik nálatok egyáltalán olyan, hogy napi rutin?

Attól függ, melyik időszakról beszélünk. Végső soron mi is egy kétgyerekes család vagyunk, annak minden örömével, fáradtságával és logisztikájával együtt. Nyáron, fesztiválszezonban persze teljesen más a dinamika, sokkal intenzívebb minden, de akkor is vannak alapkövek. Kívülről talán színesebb, kicsit extrémebb, mint az átlag, de működő, szeretettel és értékekkel teli családi rendszerünk van.

Hogyan kezdődik egy olyan nap, amikor éppen nincs turné vagy koncert?

A gyerekekkel indul minden. Kekeli már nagylány, őt általában csak a buszig kísérem el, a kisfiamat, Farkast viszont még én hordom óvodába. A reggeli pillanatok nagyon fontosak számomra, mert ilyenkor együtt vagyunk, mielőtt mindenki szétszéled a saját világába, hogy aztán persze vissza is találjon ebbe a színes, zenés, meleg térbe, amit a házunknak tudhatunk. Na de ott tartottam, hogy mindenki megy a maga útjára, én pedig a kihagyhatatlan erdei kutya- és önsétáltatásomra. Ha valami, akkor ez az én igazi terápiám, ott teszem magam töltőre, ott rendeződik a testem, a fejem, a lelkem.

Ennyire erősen hat rád a természet, az erdő?

Igen, egész egyszerűen szükségem van rá. Sokszor vagyok a fejemben, sokat repkednek a gondolataim, az érzéseim, a fák mozdulatlansága, lassúsága azonban visszahúz. Megölelem őket, hozzájuk érek. Ez nálam nem valami spirituális póz, hanem nagyon konkrét tapasztalat – még ha spirituális is (nevet). A lényeg, hogy repkedő alkat vagyok, úgyhogy igazi örömmel fogadom és nagyon erősen érzem is, ha egy fa visszarendez a földre. Egyszerűen csodálom őket, a lassú, de biztos növekedésüket, ahogy stabilan állnak a földben, közben pedig nyújtóznak az ég felé, de az árnyékuk biztonsága és a hihetetlen erejük is lenyűgöz.

Ma mégis egy kávézóban kezdtél…

Szeretek rendszeresen beülni megnyugtató helyekre, kávézókba, egy kicsit beljebb a félvidéki létemtől. A Béla számomra amúgy is különleges tér. Tele van növényekkel, madarakkal, van levegője, azaz minden van benne, amivel imádom magam körülvenni. Egyszerűen otthonos, mégsem akarom betenni a mosást közben... Nem reklám, de a sógorom az egyik tulajdonosa, ő álmodta ilyenné, és hozzám nagyon közel áll az ő vizuális gondolkodása, a megoldásai. Szeretem azokat a helyeket, ahol már maga a tér, a benne lévő tárgyak is lassításra hívnak. Valahogy mindig az apró dolgokban találom meg a boldogságot. Pontosabban azokban is.

Innen merre megyünk tovább?

A stúdióba, vagy haza, ahogy tetszik. Éppen lemezt készítünk Marcival (Sena férje, egyben stúdiótechnikusa és zenésztársa az Irie Maffia alapítása óta Élő Márton), otthon dolgozunk, mert egy ilyen páros számára az otthon végül is a stúdióval lesz teljes. Nem meglepő módon rengeteg időt töltünk zenéléssel, próbálgatással, kereséssel. Nem tudunk és nem is akarunk sietni, így a legjobb helyen, otthon hagyunk magunknak időt a munkára. Engem mostanában ez érdekel a legjobban: időt adni a dolgoknak, nem kapkodni, hagyni, hogy egy-egy szám ne kereskedelmileg befogadható keretek közé szoruljon, hanem addig áramoljon, ameddig számunkra van benne valami, ameddig és amennyit jól esik beletenni.

Ez mindig is jellemző volt rád, vagy inkább egy új állapot?

Régen sokkal inkább sodródtam. Jött egy lehetőség, mentem. Most már jobban figyelek arra, mi fér bele igazán, és mi nem. Ez összefügg azzal is, hogy az elmúlt években nagyon sok belső munkát végeztem.

Milyen belső munkára gondolsz?

Önismeretre. Tisztulásra. A Covid környékén indult el ez a folyamat, vagy talán már korábban, apám halála után. Akkor valami gyökeresen megváltozott bennem. Rá kellett néznem arra, hogy ki is vagyok valójában, mit csinálok a lelkemmel, a testemmel, az energiáimmal. Édesapám elvesztése természetesen nagyon fájó volt, de ezzel együtt elkezdődött egy hosszú időt igénylő feldolgozás, gyászmunka és annak felfogása, hogy az életem gyökere tulajdonképpen nem szűnt meg. Csak észre kellett vennem, hova is vándorolt… Bármilyen furcsán hangzik is, rájöttem, hogy édesapám tulajdonképpen az én saját lábamba költözött bele. Ebben valójában semmi bonyolult nincs, hiszen én is csak egy rügye voltam apámnak, aki szintén egy másikról lett elültetve, másból nőtt ki, de végső soron ugyanabból a gyökérzetből fakadunk. Ez a belső felismerés, munka aztán minden területen elkezdett formálni.

Ez vezetett ahhoz is, hogy elhagytál bizonyos szokásokat?

Igen. Például az alkoholt. Egy idő után azt éreztem, hogy tele van a testem, nehéz neki, nem kéri. Arról nem is beszélve, hogy valójában nem segített, csak látszólag. A popszakmában az ital szinte alap. Szorosan kapcsolódik a fellépésekhez, hiszen ellazít, felkészít és levezet. De mint kiderült, ez is csak kondicionálás kérdése, hiszen igazán jól lenni nem így lehet. Ezzel együtt lassanként a szociális életem is átalakult. Kevesebb éjszakázás, kevesebb felszínes találkozás fér bele az időmbe. Viszont akiknek dolguk van velem, azok megmaradtak, és a mostani fejemmel azt gondolom, ez is sokkal jobb így.

Mit mondanál, ha egy mondatban kellene összefoglalnod, hol tartasz most?

Ott, ahol mindezért hálás tudok lenni. Ez a legfontosabb! Mert ha nem tudod megbecsülni azt, ami van, akkor minek többet kívánni?

Ez a fajta tisztulás nagyon erősen megjelenik a mostani munkáidban is.

Igen, én is így érzem. A DagaDub például ebből a lassításból született. A Covid alatt nem volt hova menni, nem volt koncert. Játszottunk, figyeltünk, belemerültünk a hangokba. Engem pedig mindig is érdekelt a zene meditatív oldala, az, amikor egy loop körbe-körbe megy, és te egyszer csak belépsz egy másik tudatállapotba. Na, ez az igazán nagy szabadság.

A lemez mellett a márciusi Müpa-beli Sena DagaDub-koncertre is készültök, a műsorotok koncepciója a madármotívum köré épül. Hogyan alakult ki benned ez az erős vonzódás a madarakhoz?

Teljesen organikusan. Itt a házban, és az erdőben is, a növények, a madarak is szerves részei az életemnek. Etetem őket, figyelem, ahogy játszanak, tetszik, hogy ide költözött egy rigó, ide, közvetlenül mellém a bokorba, a redőnytartóba pedig egy vörösbegycsalád. Aztán elkezdtem madártollakat találni az erdőben. Kaptam is több embertől. Emiatt figyelni kezdtem, hogy mit jelentenek számomra. Ez is egy spirituális kapcsolat, mondjuk úgy, madártávlatból… A spiritualitásban a madár sok különböző nemzetnél is az égi kapcsolatokat reprezentálja. A madarak az égiek hírvivői is, nem véletlen, hogy különféle szertartásokon madártollakat használnak az indiánok, afrikaiak és még megannyi más, a természettel jó kapcsolatot ápoló kultúra. Annyira szeretem a szimbolikáját, hogy idővel elkezdtem a koncerteken is madártollakat hordani. Főleg azért, mert amikor így lépek a színpadra, össze vagyok kapcsolva valamivel, ami nagyobb nálam. Az égiekkel. Az ilyesmi nem árthat…

Különleges vendéged is lesz, ezúttal Presser Gábor személyében. Van már múltja a kapcsolatotoknak, hívott ő is koncertjére, te is hívtad már őt. Mit jelent a számodra?

Mester, akiből nekem kevés adatott. Presser igazi nagymester. Olyan ember, aki nemcsak tudással, hanem figyelemmel tanít. Mindent hall, mindent lát, a hangsúlyokat, a nüanszokat, az érzelmi íveket. Segít alázatot, felkészültséget tanulni. Azt is ő mutatta meg nekem, hogy egy dal mögé milyen mélységű munka kerülhet. És közben azt is, hogyan lehet mindezt szeretettel csinálni. Vele dolgozni kihívás, hiszen amikor én vagyok az ő vendége, olyan dalokat énekelek, amelyeket egy egész ország ismer.

Ez hoz magával némi megfelelési vágyat is?

Igen. Jó értelemben véve, de ez is benne van. Pont ezért tanulás számomra. És most az az érdekes helyzet állt elő, hogy a Müpa-koncerten majd ő lép be az én világomba. A DagaDubban sokkal több a szabadság, az improvizáció.

Mintha szerepet cserélnétek…

Inkább csak kiegészítjük egymást, mint ahogy mindig is tettük. Ő struktúrát, fegyelmet hoz, én szabadságot, lebegést. Ebből a kettősből mindig izgalmas dolgok születnek. De persze készülünk is rendesen, mert hiába én hívtam meg őt, a jelenléte alaposságot és pontosságot igényel a felkészülés során is. Nem tudom, kiderült-e, mennyire imádok vele dolgozni! Amikor először megkeresett, nem akartam elhinni, hogy az az ember lát bennem valamit, akinek a lemezeit Ghánában hallgattam anyukám gyűjteményéből, és akit addig távolról csodáltam. Mondom, rengeteg új és szép dolog alakul és változik az életemben!

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 2. számában jelent meg.
Fotók: Mudra László, Müpa
Az interjú helyszíne: Béla - bár, étterem, lakás, arborétum