„Felemeltünk egy műfajt”

Vági Bence 2012-ben alapított társulatot azzal a céllal, hogy az újcirkuszt meghonosítsa Magyarországon. Akkor nem is sejtette, hogy kezei alatt egy új műfaj születik: a cirque danse produkciók mára meghódították a világot, és bebocsátást nyertek a magas művészetek templomaiba is. Hogyan gondolkodik a rendező-koreográfus nézőkről, szimbólumokról, karakterformálásról, testekről, és miről fog szólni a következő Recirquel-produkció?

„A Müpa az otthonunk” – egy nemrég a Forbesnak adott interjúban fogalmaztál így. És csakugyan, a Müpához kötődik a Recirquel legtöbb előadása, a Paradisum a 2025/26-os évadban több tucatszor szerepel a Fesztivál Színház műsorán. Legutóbbi, 2025. őszi szuperprodukciótok, életed eddigi főműve viszont nem a Müpában került színre.

Szögezzük le: nem úgy gondolok a Walk My Worldre, mint életem főművére. Az egyszemélyes vagy néhány fős kamaraelőadások megalkotása és megrendezése épp ugyanolyan figyelmet és precizitást igényel, mint egy nagy léptékű darab elkészítése. Ami különbözik, az az, hogy a nézők figyelme egyetlen pontba koncentrálódik vagy szerteágazik, illetve hogy vékonyabb vagy vastagabb ecsetvonásokkal festünk-e.

Az immerzív, azaz többféleképpen be- és körüljárható jelenetekből összeálló Walk My World a Müpában bajosan férne el. Amikor egy új darab ötlete megfogalmazódik benned, már tudod, hol fogod színpadra állítani? Mennyire határoz meg egy produkciót a rendelkezésre álló tér?

Szerintem az üres tér mindenre, bármilyen történet elmesélésére alkalmas. Ahogy önmagában a műfaj – legyen az tánc, komolyzene, opera –, úgy a tér sem határozza meg a történetmesélés lehetőségeit. Abban viszont segít, hogy milyen viszonyba kerül a néző a valósággal. Úgy gondolom, míg a frontális dobozszínház inkább a gondolatokra hat, és a látvány által a néző beleéli magát valamibe, azaz máshol jár, miközben a nézőtéren van jelen, az immerzív színházban teljesen kicserélődik körülötte a valóság, és ezáltal száz százalékosan magába szippantja az élmény.

Amihez az is szükséges, hogy kimozduljunk megszokott, kényelmes pozíciónkból.

Igen. Azzal, hogy a néző kilép a biztonságos zónából, és nem a jól ismert színházi kultúra szabályai szerint viselkedik, egészen másfajta varázslatban találja magát.

Kőszínházban nem is lehet immerzív előadást létrehozni?

Dehogynem. Csak a Recirquel repertoárjára visszatekintve említhetném az első egész estés előadásunkat, a Cirkusz az Éjszakábant, amely úgy kezdődött, hogy az artisták a nézők háta mögül érkeztek meg a lépcsőkön, majd a sorok között-felett egyensúlyozva átsétáltak a nézőtéren, az előadás végén pedig a nézőtér felől lebegett be a színpad fölé a cirkuszsátor. Ahogy így belegondolok, ebben az előadásban a Fesztivál Színház alakult át immerzív térré. De ott a cirkuszi sátorban felépült IMA is, ahol egy immerzív térbe érkeztek meg a nézők, és teljes valójukkal benne voltak az előadásban. Úgy látszik, mindig is ott motoszkált bennem a vágy, hogy minél intenzívebb élményt nyújtsunk, és hogy minél jobban bevonjuk a nézőket az előadás terébe.

© Csibi Szilvia, Müpa

Szoktál arra gondolni, hogy a Fesztivál Színház a Müpa első tervvázlatain még mint táncszínház szerepelt? Végül az is lett – a Recirquel otthonaként.

Kedves barátom, Zoboki Gábor mindig azt mondja: amikor a Müpa épült, még a nevemet se ismerte, mégis mintha tudat alatt már akkor is ránk gondolt volna, amikor a Fesztivál Színházat tervezte. Igazán megtisztelő, hiszen nincs igazi színház társulat nélkül. Ahogy a Recirquel sem létezne a mai formájában, ha nincs Káel Csaba, aki példátlanul önzetlen mentorként állt mellettünk, és bábáskodott a társulat, illetve az általunk létrehozott új cirque danse műfaj születése körül.

A társulatra még visszatérünk, de előbb vegyük végig, miként születnek a produkcióitok. Hogyan találsz rá az alapgondolatukra, mélyen spirituális, gyakran ősi mítoszokra utaló témáikra?

A témák általában egyszerű gondolatokból születnek meg. Halkan, lopakodva érkeznek, és lassan, apró kis csírákból nőnek ki. Mint az embrió az emberi testben, ami megtapad, aztán elkezd növekedni, úgy fejlődik tovább. Alkotói munkámban azoknak a témáknak és gondolatoknak engedek teret, amelyek azután ki is virágoznak. Amikor már látszik a bimbó, akkor érdemes megfogni és kibontani. Ott van például a szeretet. Mit jelent? Hogyan lehet róla beszélni? És akkor elkezd köré sűrűsödni mindenféle olyan gondolat, ami ezt az adott témát megtámasztja, nagyobbnak képes láttatni, vagy akár ellenpontozza. A Non Solus így épült két ember kapcsolata, a Solus Amor a szerelem sokarcú, elemi hajtóereje köré. Témáik organikusan szülték a következőket, a lélek mélységeibe vezető IMA és az újjászületésről szóló Paradisum is szoros kapcsolatban állnak velük és egymással. Ahogy az is közös bennük, hogy amilyen ősinek látszanak, olyan erősen reflektálnak a jelenre.

Hogyan lesz a gondolatokból konkrét mozdulatsor, dramaturgia, koreográfia, zene, trükkök, előadás?

Hosszas belső kutatómunkát igényel, mire megszületik a színpadra, az artistaművészet és a tánc formanyelvére lefordított jelentés. Szeretek archaikus motívumokkal dolgozni, megkeresni, hogyan lehet a szimbólumokat emberi testtel, élő szobrokkal megformálni, és úgy életre kelteni, hogy az ősi, ösztönös húrok a közönségben is megpendüljenek. Lényeges, hogy egy fantasztikusan kreatív csapattal dolgozom együtt, akik érzékenyen reagálnak az ötleteimre, és akikkel együtt hozzuk létre azt a varázslatot, amit a nézők átélhetnek.

A Recirquel magja a hosszú évek óta változatlan kreatív stáb. Mi a helyzet az előadóművészekkel?

A Recirquelnek – ellentétben sok más újcirkusztársulattal a világban – mindig is az volt a célja, hogy hosszú távon megőrizze a művészeit. Nálunk sokan vannak, akik nyolc-tíz, akár tizennégy évig tagok. Hangsúlyt fektetünk arra, hogy ne csak én, ne csak a kreatív csapat, hanem a művészek is fejlődhessenek, növekedhessenek. Olyan workshopokon vesznek részt, olyan fizikai és intellektuális tapasztalatokkal gazdagodnak, amelyek segítségével képesek lesznek a test kifejezési lehetőségeit tágítani. És szinte minden művészünk átjár a produkciók között, a csapattagok egymást helyettesítik. Nem is tudnánk bárkit csak úgy kívülről behozni, hiszen évekre van szükség, míg a kortárs tánc világából érkezők elmélyednek az artistaművészetben, a cirkusz felől jövők pedig a táncművészetben. A cirque danse műfajához ugyanis egészen elképesztő kettős tudás szükséges.

A művészeitek több alkalommal meséltek arról, hogy meditatív módszerrel próbálsz, és hogy nem is a mozdulatsorok elsajátítása a legnehezebb, hanem az, hogy képesek legyenek megnyílni és a bensőjüket megmutatni.

Még angliai éveim során tanultam ennek a technikának az alapját. A módszert az elmúlt tíz évben természetesen tovább alakítottam, és mára a tapasztalataim egyfajta esszenciájává sűrűsödött. A lényege, hogy a meditáción keresztül merülünk bele a karakterbe, és egészen mélyről merítünk eszközöket a szerep megrajzolásához. Számomra nagyon fontos az igazmondás a színházban.

Amit mi csinálunk, az nem színjáték, hanem megélt valóság. Szeretem nagyon tiszta formában viszontlátni az előadóművészeken, hogy valóban átélik és átérzik azt, amit közvetítenek. Ezáltal adnak lehetőséget a nézők számára, hogy ők is tisztán átélhessék, amit látnak és kapnak. Ez persze nem épp a legkényelmesebb. Az IMA rítusát harmincöt percen át végig mélyen átélni és átérezni például szereplőnek és nézőnek egyaránt megterhelő, egyúttal szakrális élmény.

Ősi szimbólumokról és szakralitásról szólsz, de közben a színpadon a néző csaknem meztelen testeket lát... Nem hat a kortárs tömegmédia által sulykolt, tárgyiasult testkép az általatok művelt absztrakt testköltészet ellenében?

A „csomagolás” zavaróan szűkítené az értelmezési lehetőségeket, a nyers test szimbolikája sokkal több asszociációra készteti a gondolkodásunkat. Egy fedetlen testnek a szépségen, formán, erőn túl természetesen van egy erős szexuális kisugárzása is, hiszen úgy vagyunk kódolva, hogy a meztelenség látványa utat nyit az elemi ösztönöknek. De ez a kapcsolódásunk a test anatómiájához megint csak egy ősi kód, és az érzékiségre ugyanúgy szükség van, mint a többi érzékszerv tapasztalatára, hogy elinduljon bennünk egy történet. A test látványa mint kiváltó rugó tehát csak egy része az egész hatásmechanizmusnak, amelynek a fény, a díszlet, a zene és az artistatrükkök legalább olyan fontos összetevői.

Az ember azt gondolhatná, egy felhőtlenül szórakoztató show elemeit sorolod, és hogy az újcirkusz alapvetően könnyed műfaj, miközben cirque danse produkcióitok kimondottan drámai, katartikus érzéseket váltanak ki.

Örülök, ha más is így látja. Missziónk volt, hogy az újcirkusz ne egy szórakoztatóipari műfaj legyen, hanem olyan új formanyelven szólaljon meg, amely képes a testek szépségével elvarázsolni. Wagnertől lehet ismerős ez a bűvhatás: magával ragad a zenéje, mint Odüsszeuszt a szirének éneke, ám a szépségen túl ott az ösvény, amely teljesen más úti cél felé invitálja a nézőt, mint amerre az eredetileg elindult. A Müpába érkezésünk óta eltelt tizennégy év legizgalmasabb és legszebb tapasztalata, hogy minden jel szerint felemeltünk egy műfajt a magas kultúrába.

A következő évekre előre tekintve: hány olyan gondolatcsírát nevelgetsz magadban, amelyekből akár egy újabb előadás is születhet?

Akkora munka volt megalkotni a Paradisumot és azt követően a Walk My Worldöt, hogy úgy éreztem, itt az ideje megállni. Megesküdtem, hogy ebben az évadban inkább elhessegetem az új ötleteket. Ettől persze még ott sugdolóznak mindenféle szellemek a vállam felett, és születnek bennem gondolatok. Ha mégis engednék nekik, és elindulnék valamerre, akkor most egy nagyon életigenlő, életszeretettel és pozitív energiákkal teli ünnep irányába vinne az alkotás.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 2. számában jelent meg.