Daniel Harding: karmester égen-földön

Pályáját csodagyerekként kezdte, tinédzserkorában készített felvétele alapján Simon Rattle meghívta asszisztensnek a Birminghami Szimfonikus Zenekarhoz, akiket tizenkilenc éves korában vezényelt először. Azután pedig sorra döntötte meg az életkori rekordokat: huszonegy évesen már a Berlini Filharmonikusokat dirigálta (ahová Claudio Abbado hívta meg), és még abban az évben debütált karmesterként a Promson is. Szűk két évvel később Peter Brookkal dolgozott azon a Don Giovanni-produkción, amelyből néhány évvel később felvétel is készült, és amely máig a mű egyik legizgalmasabb interpretációja. Daniel Harding azonban nem az a típus, aki szeret a babérjain ülni, azóta is újabb műveket, zenekarokat és koncerttermeket hódít meg, miközben más területen sem állnak távol tőle a kihívások: képzett pilótaként évek óta repül utasszállító gépekkel.

„Egy üres teremben nem lehet megtanulni vezényelni” – mondja Daniel Harding, és ezt az alapelvet igen fiatal korától komolyan is vette: már tizenévesen zenekart toborzott diáktársaiból. Az eredetileg trombitán játszó fiatalembernek ugyanis, ahogy minden rézfúvósnak, a próbákon sokszor hosszú ideig semmi dolga nem volt, így azzal szórakoztatta magát, hogy a darab partitúráját tanulmányozta és a karmester munkáját figyelte – így támadt fel érdeklődése a pálya iránt.

A lelkes ifjú muzsikus Manchesterben végezte a középiskolát, egy zenei profilú, bentlakásos intézményben. Később nagyon jó emlékeket idézett fel ebből az időszakból: „Kicsit furcsa volt bekerülni egy olyan iskolába, ahová hozzám hasonló »őrültek« jártak, így viszont csupa olyan ember vett körül, akikkel ugyanaz volt a szenvedélyünk. Zseniális beszélgetésekre került sor. Tizenöt-tizenhat évesen már határozott elképzelésünk volt a világról, és meg voltunk győződve arról, hogy igazunk van. Ebből aztán érdekes viták bontakoztak ki, amelyekből rengeteget tanultam.” Harding tizenhárom éves korától az angol Nemzeti Ifjúsági Zenekarban játszott, és az együttessel már egy évvel később fellépett a Promson.

Ilyen közegben az elkötelezett karmesterjelöltnek nem volt nehéz dolga, hogy rávegyen egy csapat hangszerest: muzsikáljanak az ő irányításával. A többi már történelem: Schönberg Pierrot lunaire-jéből házi felvételt készítettek, amit tanára támogatásával Harding elküldött az akkor a Birminghami Szimfonikus Zenekar zeneigazgatói posztját betöltő Simon Rattle-nek. A neves karmester felfigyelt az ifjú muzsikusra, aki évtizedekkel később nevetve idézte fel, mi volt későbbi mestere első reakciója a produkcióra: „Nemrég vezényeltem ezt a darabot a Berlini Filharmonikusoknál. A te felvételed sokkal jobb. Csak épp nem értesz semmit.” Elmagyarázta neki, hogy a technikai perfekció mellett milyen fontos, hogy a zene lényegével, értelmével kapcsolatban tegyen fel kérdéseket. Azután pedig maga mellé vette asszisztensnek – így kezdődött minden.

Intézményi keretek között Harding mindössze egy évig folytatott karmesteri tanulmányokat (habár emlékei szerint hat hétnél tovább nem járt be a Cambridge-i Egyetemre), ekkor ugyanis páratlan lehetőség adódott a számára: a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere, Claudio Abbado asszisztense lett. A briliáns olasz dirigens csak „az én kis zsenim” néven hivatkozott fiatal kollégájára, aki egy beugrásnak köszönhetően huszonegy évesen dirigálta először a világ talán legnevesebb zenekarát. A két, különböző alkatú maestro, az analitikus Rattle és a sokkal impulzívabb, jobbára szavak nélkül kommunikáló Abbado együttes hatása biztos szakmai alapot jelentett a csodagyerekből fiatal művésszé érő Hardingnak. Először különböző kamarazenekarok zeneigazgatója lett, majd úgy döntött, ideje eggyel nagyobbra váltani: 2007 óta áll a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara élén, a tervek szerint a 2024/25-ös szezonig, amikor a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának vezetői pozícióját veszi át.

2007 óta áll a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara élén © Andrew Staples

Hardingtól nem áll távol a színpadi muzsika sem, 1998-ban még Abbado asszisztenseként dolgozott az Aix-en-Provence-i Fesztivál óriási sikert arató Don Giovanni-produkcióján, amelyet Peter Brook rendezett. Négy évvel később már ő vezényelte az előadásból készült, azóta is etalonnak számító felvételt – ekkortájt töltötte be a huszonhetedik életévét. Ő volt az első brit karmester, aki szezonnyitó előadást vezényelt a milánói Scalában (2005-ben, harmincéves korában, Mozart Idomeneóját), ahol azóta is szívesen látott vendég. Bár repertoárján nagyrészt a romantika és a 20. század első felének alkotásai, Brahms, Mahler, Richard Strauss szerepelnek, lelkesen ad elő új műveket is – számunkra talán a legkedvesebb, hogy 2015-ben Eötvös Péter Halleluja – Oratorium balbulum című, Esterházy Péter szövegére írt darabjának ősbemutatóját vezényelte a Salzburgi Ünnepi Játékokon.

És hogy milyen magasságokba lehet még szárnyalni egy ilyen karriert követően? Negyvenhez közeledve Harding úgy érezte, ideje másképp is megdolgoztatni az agytekervényeit. Először azt tervezte, valamilyen egyetemi képzésre iratkozik be, de aztán meggondolta magát, és inkább régi szenvedélye, a repülés felé fordult. Pilótaképzésen vett részt, még az utasszállító gépek vezetéséhez szükséges tanulmányokat is elvégezte, majd – a zenetörténetben alighanem egyedülálló módon – karmesteri karrierjével párhuzamosan az Air France kötelékében is munkát vállalt. 2020-ban egy év szünetet akart tartani a koncertezésben, hogy teljes egészében a repülésnek szentelhesse magát, ám ezt a pandémia megakadályozta. Így maradt a kettős élet: a levegőben másodpilótaként Harding a biztonság és a kiszámíthatóság embere, míg a földön karmesterként szívesen merészkedik ismeretlen utakra.

2019-ben megszerezte a pilótajogosítványt, így azóta, ha nem a színpadon áll, másodpilótaként az Air France kötelékében dolgozik

A közelmúltban egy interjúban azt a kérdést szegezték Daniel Hardingnak: miért fontos a klasszikus zene az életünkben? „Úgy gondolom, minden társadalom számára létfontosságú, hogy a nagy kérdésekről komplex diskurzust folytasson – válaszolta. – A klasszikus zene az egyik olyan eszközünk, amellyel fontos gondolatokat tudunk kifejezni. A zene absztrakciójának köszönhetően azokat a dolgokat is megpróbálhatjuk megérteni, amelyeket nem tudunk szavakba foglalni.”