© City Lights © Roy Export S.A.S
A legzajosabb sikerű némafilm
Az 1931-ben bemutatott Nagyvárosi fényeknek a piac törvényei szerint meg kellett volna buknia. Helyette az év egyik legnagyobb sikere és a filmtörténet egyik csúcsteljesítménye lett. Mégsem ezért foglal el különleges helyet Chaplin életművében.
Amikor 1927-ben bemutatták a mozikban A dzsesszénekest, nem volt kérdés, hogy egy korszak véget ért. Az első szinkronizált, hangos nagyjátékfilm ugyan még nem az utolsó szög volt a némafilmek koporsójában, de a visszaszámlálás megállíthatatlanul elkezdődött. A színészek, akik nem vettek elég gyorsan beszédórákat, pillanatokon belül a filmgyárak birodalmi falain kívül találhatták magukat, a zenekarok pedig, amelyek addig élő kíséretet biztosítottak a mozikban, lassan új munka után nézhettek, mert a némafilmek napról napra veszítettek vonzerejükből.
Kinek jutna eszébe ilyen körülmények között egy grandiózus némafilmforgatásba belekezdeni?
A válasz egyszerű: a kor egyszemélyes filmes nagyhatalmának, az író-rendező-színész géniusznak, Charlie Chaplinnek.
A Csavargó végnapjai?
Chaplint addigra már kevéssé fogták vissza a stúdiók, a máskülönben szőrösszívű filmmogulok legfeljebb baráti ajánlásokat tehettek neki – ám Chaplinnek esze ágában sem volt meghajolni az akaratuk előtt, és hangosfilmet készíteni. Úgy érezte, hogy a némafilm formanyelve még bőven tartogat kiaknázatlan lehetőségeket.
A Nagyvárosi fények forgatása 1928 végén kezdődött el, és (utómunkával együtt) közel két megfeszített éven át tartott. Chaplin pontosan érezte a munka tétjét, ami nemcsak a filmtörténet szempontjából volt jelentős vállalás, hanem saját életművében is fontos mérföldkőnek számított. A legendás Chaplin-karakter, a bajszos-kalapos Csavargó végnapjai vészesen közeledtek: a minden elemében lenyűgöző, 1935-ös Modern időkben már egy rövid jelenet erejéig a hangja is hallhatóvá vált (igaz, halandzsa nyelven), majd 1936-ban végleg szögre akasztotta a sétabotot. Chaplin legendás szerepe pontosan addig élt, amíg a mozgókép első nagy érája tartott.
Nagyvárosi fények, a korszerűtlen világsiker
A Csavargó és az őt tévedésből milliomosnak gondoló vak virágáruslány körül kibontakozó szerelmi történet számtalan módon beírta magát a filmtörténelembe. A páros első találkozásával Chaplin olyannyira nem volt elégedett, hogy összesen 342 alkalommal kellett újravenni a jelenetet, mígnem rátaláltak a tökéletes beállításra. Ezzel a film a mai napig tartja a legtöbbször újraforgatott jelenet Guinness-rekordját. És jó eséllyel ez még sokáig így is marad.
© City Lights © Roy Export S.A.S
A 179 napon át tartó forgatást az sem tette egyszerűbbé, hogy a virágáruslány szerepére a teljesen kezdő, frissen elvált Virginia Cherrillt választották ki. Chaplin számára nem jelentett problémát amatőr színészekkel dolgozni mindaddig, amíg hajlandók voltak követni rendezői vízióját. Cherrill azonban egy nap késve érkezett meg a díszletek közé, a rendező pedig azonnal felmondott neki. A terv szerint a filmet az elejétől kezdve újraforgatták volna az Aranyláz színésznőjével, Georgia Hale-lel, ám Chaplinnek be kellett látnia, hogy a felvételek újrakezdése teljes anyagi csődöt jelentett volna a produkció számára. Végül mégis új szerződést kötött Cherrill-lel.
Az elhúzódó és verejtékes forgatási munka szerencsére meghozta a várt hatást.
A Nagyvárosi fényeket 1931. február 2-án mutatták be, és azonnal óriási sikert aratott. Csak az amerikai mozikban az első időszakban kétmillió dolláros bevételt hozott, ami a forgatás teljes költségvetésének közel háromszorosát jelentette. A siker azonban egyáltalán nem volt magától értetődő, mivel a United Artists filmstúdió egészen a bemutatóig szkeptikus maradt a korszerűtlennek vélt némafilmmel kapcsolatban. Chaplin saját maga gondoskodott a professzionális forgalmazásról és marketingről, ami miatt nemcsak országos filmbemutató roadshow-t rendezett, hanem saját zsebéből csaknem 30 000 dollárt költött a nagy mű népszerűsítésére.
Ugyan a Nagyvárosi fényeket a Film Daily magazin az év egyik legerősebb mozijának választotta, a közönségsiker pedig egyöntetű volt, abban az évben – vélhetően a stúdió közbeavatkozása/passzivitása miatt – még csak nem is jelölték a filmet Oscarra. Ez leginkább a díjak hosszú távú jelentőségéről árulkodik.
Mémnek való vidék
Chaplin perfekcionizmusa a Nagyvárosi fények bármelyik filmkockáján tetten érhető, de a csúcspont egyértelműen a film zárójelenete. A virágáruslány ekkor már látóként újra találkozik jótevőjével – ám a várt gazdag, tehetős férfi helyett csupán a Csavargó áll vele szemben. Néhány másodpercbe sűrítve egy egész filmre elegendő érzelmet látunk premier plánban, majd a kamera elsötétül.
Közel egy évszázad után sem lehet túlbecsülni a jelenet hatását. Egyrészt még ma is képtelenség könnyek nélkül végignézni. Másrészt olyan erős mémként épült be a hollywoodi filmiparba, hogy ezután a legkiválóbb rendezők egész sora idézte meg akarva-akaratlanul a zárókép beállítását. Csak néhány példa: Truffaut (Négyszáz csapás), David Fincher (Holtodiglan), Shane Meadows (Ez itt Anglia), Barry Jenkins (Holdfény), de még a Pixar Szörny Rt.-je is tisztelgett Chaplin zsenije előtt.
Szavak nélkül, de a zene nyelvén
„Azon a napon, amikor befejeztem a Nagyvárosi fények forgatását, hihetetlenül megkönnyebbültem. Majdnem kétévnyi aggodalmaskodás és töprengés után úgy éreztem magamat, mintha egy maratont futottam volna le. A forgatások után a legtöbbször egy-két napig fel sem kelek, hogy lenyugtassam az idegeimet. De ezúttal még egy feladat várt rám – a zeneszerzés” – írta Chaplin 1932-ben a naplójában.
A Nagyvárosi fények azért is jelentős darab Chaplin életművében, mert ez volt az első film, amelynek teljes egészében ő szerezte a zenéjét.
Chaplin kabaréénekesek és zenészek gyermekeként először ötévesen szerepelt színpadon egy énekszámmal, tizenkét évesen pedig autodidakta módon tanult meg hegedülni és csellózni. Egy fiatalkori barátja, Stan Laurel visszaemlékezése szerint Chaplint szinte alig lehetett a felcserélt húrozású, balkezes hegedűje nélkül látni.
Ennek ellenére hivatalos zenei képzésben soha nem vett részt, és nem tanult meg kottát olvasni. A Nagyvárosi fények idejére már kialakult munkamódszerévé vált, hogy társszerzőt alkalmazott, aki a kiforrott hegedű- vagy zongoradallamokat, esetleg az eldúdolt szekvenciákat lekottázta, így a zenekar számára is értelmezhetővé váltak. Mindez mégsem kiszervezett munkát jelentett: a Nagyvárosi fényekhez készült jegyzetekből kiolvasható, hogy Chaplin számtalan apró módosítást javasolt a hangszerelésben, akár több tucatszor is újrakomponál(tat)va az anyagot.
Chaplint pályafutása során három alkalommal tüntették ki Oscar-díjjal. A másodikat 1972-ben kapta teljes életműve elismeréseként, a közönség 12 perces álló ovációval tisztelgett előtte. A legnagyobb elismerésnek azonban nem ezt tekintette, hanem az egy évvel később kapott aranyszobrocskát, amelyet a Rivaldafény filmzenéjéért adtak át neki. Ekkoriban úgy hírlett, hogy egy ideje már a zeneszerzésben leli a legnagyobb örömét. Ezen belül is legszívesebben a klasszikus Csavargó-filmek zenéit komponálta újra – mintha a tiszta szívű, bajszos-kalapos hős valójában soha nem ment volna nyugdíjba.
Legközelebb például Valentin-nap alkalmából, február 14-én tér vissza a Müpa színpadára.