© Amanda Demme

A karmester, aki bármit megtehet a nagy klasszikusokkal

Külsőségek ide vagy oda, munkásságának erejét nem az extravagáns megjelenés, hanem a zene iránti legmélyebb alázat adja. Öt év kihagyás után november 17-én új zenekarával és Kelemen Barnabással tért vissza a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára a komolyzenei élet fenegyereke, Teodor Currentzis.

Alig néhány nap telt el azóta, hogy megjelent az új Beatles-dal. Aki nem hallotta volna: egy gyenge hangminőségű, 1970-es demófelvételt rengeteg rekonstrukciós munkával és némi mesterséges intelligenciával sikerült életre kelteni. Tegyük félre, hogy mit gondolunk a munkafolyamatról, és koncentráljunk a lényegre. A popzenét radikálisan megújító, fél évszázada feloszlott zenekar új dalát ismerjük meg, egy sosem létezett slágert, amelyet nosztalgiafaktor nélkül, friss füllel hallgathatunk. Hát ilyen lehetett 60 éve először hallani őket. Kritikusai és közönsége szerint Teodor Currentzis pontosan ugyanezt tudja – csak épp a klasszikus zenei repertoárral.

GURU, SHOWMAN, MAESTRO

Nem véletlen a párhuzam a rockzene legnagyobb ikonjaival. Teodor Currentzis első ránézésre sokkal közelebb áll a zenei spektrum bakancsos-fülbevalós fenegyerekeihez, mint a frakkos karmesterek bármelyikéhez, a külsőségek mellett pedig a médiát is mesterien használja saját kultuszának építéséhez. Tömör, profetikus kinyilatkoztatásait, amelyek aztán műsorfüzetről műsorfüzetre vándorolnak, Amerikától Oroszországig imádja a sajtó. Guru? Showman? Mindkettő? Akárhogy is, Currentzis színpadi perszónájáról már azelőtt erős benyomást kapunk, hogy akár egy hangot hallottunk volna tőle.

Pedig a lényeg még csak ezután jön, hiszen elsősorban – minden homályos nyilatkozata ellenére – mégiscsak zenész volna, ráadásul napjaink egyik legizgalmasabb karmestere. Extravagáns, különc, radikális, de messze nemcsak külsőségekben, hanem zenei nyelvében is. Beethovent úgy kelti életre, mintha csak először hallanánk: a szimfóniák zabolátlan energiákkal telnek meg, lesöpörve 200 évnyi dallamtapadást, jó és rossz felvételt, popkulturális referenciát. A Guardian újságírója a részletesen beszámolt arról, hogy több évtizednyi operaundor után miként nyitotta meg számára a műfajt Currentzis értelmezése, és ezzel együtt hogyan porolt le mindent Mozartról, amit azelőtt a zeneszerzőről tudni vélt.

ÚJ LÉLEK EGY AKADOZÓ GÉPEZETBEN

Currentzis lázadó karakterét jól jellemzi, hogy bár egyformán rajong érte a közönség és a közelebbről vett zenei szakma, a Sony pedig egy komolyzenei léptékkel mérve is nagyvonalú szerződést írt alá vele három Mozart-lemezre, mégis rendszeresen és élesen bírálja a zeneipart. Nem csak a 21. századit. Händelről például így nyilatkozott: „visszataszító és megalázó ilyen magasztos dallamokat írni pusztán pénzért”. De nincs sokkal jobb véleménnyel kortársairól sem. Úgy gondolja, a folyamatos koncertezési kényszer méltatlan helyzetbe hozza a zenészeket, akiknek ritkán adatik meg, hogy saját örömükre zenéljenek. Az pedig, hogy ne pusztán a tökéletes hangzással legyenek elfoglalva, hanem olykor-olykor a zene szívéig is eljussanak, szinte lehetetlen ilyen körülmények között.

Mindezek után nem meglepő, hogy új színt igyekszik vinni a zenekarok hierarchikus világába, és sokszor inkább hat együttese rajongott kalózkapitányának, mintsem megkérdőjelezhetetlen tekintélyű maestrójának. Egy interjúban arról mesélt, hogy zenekarával éjjel belógtak a velencei temetőbe, és ott zenéltek, de koncerteztek a permi női börtönben is, máskor pedig – nem sokkal salzburgi fellépésük után – pár üveg borral a Szent Péter-főapátságot vették birtokba, ahol saját szórakoztatásukra adták elő Mozart c-moll miséjét.

Karizmájának volt köszönhető az is, hogy több mint 1400 kilométerre Moszkvától, Perm városában egyedülálló zenei műhelyt tudott összeverbuválni a kétezres években. A válogatott művészekből álló musicAeterna zenekar és az azonos néven futó kórus rövid időn belül állandó vendége lett a nemzetközi zenei rendezvényeknek, szimfonikus koncertjeik és operaelőadásaik szuggesztív erejéről pedig legendák szóltak – ebből kaphatott ízelítőt 2018 tavaszán a Müpa közönsége is.

Currentzis és zenekara között szinte tapintható az intenzív kapcsolat: a koncentrált, kölcsönös figyelem, az extrém maximalizmus előadásaik minden pillanatát áthatja. És persze a bizalom, ami nélkül nem történhetne meg, hogy a koncert közepén a karmester lelép a pulpitusról, és szabadon hagyja szárnyalni zenészeit.

© Marco Borrelli

ZENEKAR HELYETT KREATÍV MŰHELY

Öt év kihagyás után a karmester új együttesével tér vissza a Müpa színpadára. Az Utopia Zenekar egyesíti magában mindazt, ami Currentzis korábbi formációit naggyá tette: gondosan kiválasztott zenészek a világ minden pontjáról, sodró előadásmód, a merev hagyományok elutasítása és a zene iránti legmélyebb alázat. Működésükre jellemző, hogy a zenészeknek időről időre önálló kutatómunkát is kell végezniük és új ötletekkel előállniuk, egy-egy koncert műsorát pedig demokratikusan, közös brainstormingok alapján állítják össze.

A közös munka eredményeként jött létre a november 17-i koncert műsora is. Az est első felében Brahms D-dúr hegedűversenye szólal meg, amelyet a zeneszerző barátja, a kiváló hegedűművész, Joachim József számára komponált. A korabeli visszhangok alapján a mű a hegedűjáték határait feszegette, és gyakran kapta azt a kritikát, hogy a hangszer öntörvényűen dominálja a színpadot, méltatlanul háttérbe szorítva az együttest. Ahogy azonban oly sokszor, a kritikát felülírta a történelem, s mára Beethoven vagy Mendelssohn darabjai mellett Brahms művét a hegedűverseny-irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon. Megszólaltatása még ma is óriási kihívás, amelyre csakis a legkiválóbb virtuózok képesek: ilyen például a közelgő koncert világhírű magyar hegedűművésze, Kelemen Barnabás.

Brahms hegedűversenyéhez hasonlóan alakult az est második főszereplőjének, Csajkovszkij V. szimfóniájának sorsa is. A bemutatón a kritikusok hűvösen fogadták a darabot, Csajkovszkij pedig maga is úgy érezte, kudarcot vallott. A borús hangvétel nem véletlen: levelezéséből tudjuk, hogy a zeneszerző komoly alkotói válsággal küzdött a darab születésekor, megkérdőjelezve nemcsak addigi munkásságát, hanem képességeit és a zeneszerzésbe vetett hitét is. Hónapokkal a bemutató után Csajkovszkij mégis revideálta véleményét, a darab különleges helyet kezdett elfoglalni a szívében, és ezzel együtt a klasszikus zene történetében is. A szimfónia a belső kétségek hullámvasútján vezeti végig hallgatóit, a sötét kétségbeeséstől a könnyed, örömteli szárnyalásig, végül katartikus fináléval zárul. Az önmarcangolást feloldó, győzedelmes lezárás pedig aligha lehet jobb kezekben, mint Currentzisében, aki maga is az újrakezdés és a friss energiák egyik legavatottabb élő mestere.