A Müpa és a Müncheni Rádió Zenekarának partnersége szilárd pilléreken áll, az együttműködés eredményeként olyan emlékezetes Verdi-estek valósultak meg, mint A két Foscari (2018) vagy A lombardok (2023). Ezúttal a zeneszerző egyik legérettebb és legösszetettebb alkotása, a Simon Boccanegra kerül színre koncertszerű előadásban, a Müncheni Rádió Zenekarának vezető karmestere, a horvát Ivan Repušić vezényletével, akinek személye, valamint a kiváló nemzetközi énekesgárda és a Bajor Rádió Énekkarának közreműködése a legmagasabb zenei minőség garanciája.

A Simon Boccanegra Giuseppe Verdi (1813–1901) pályafutásának egyik legizgalmasabb „fejlődéstörténetét” hordozza: az 1857-es velencei premier mérsékelt sikere után a szerző évtizedekkel később, Arrigo Boitóval közösen dolgozta át a művet az 1881-es milánói bemutatóra. Ez a revideált változat – amely a Müpában is elhangzik – már Verdi kései stílusát képviseli, közvetlen előfutáraként olyan remekműveknek, mint az Otello és a Falstaff. A mű nem csupán politikai intrikákról és genovai hatalmi harcokról szól, hanem egy apa és lánya megrendítő egymásra találásának története is. A koncertszerű előadás különleges lehetőséget kínál a hallgatónak, aki a látvány helyett teljes egészében a darab lélektani mélységeire és a Verdi által oly fontosnak tartott „zenei színezetre” koncentrálhat.

Apa és lánya egymásra találásának pillanatai:

A címszerepben a román baritont, George Peteant köszönthetjük, aki napjaink egyik legkeresettebb Verdi-énekese, és rendszeres vendége a milánói Scalának éppúgy, mint a New York-i Metropolitannek. Boccanegra lányát, Amelia Grimaldit az olasz szopráncsillag, a bel canto, Verdi- és Puccini-szerepekben nemzetközi sikereket arató Eleonora Buratto formálja meg. Mellettük olyan kiváló művészek lépnek pódiumra, mint a basszus Alexander Vinogradov (Jacopo Fiesco), a bariton Ljubomir Puškarić (Paolo Albiani) és a magyar operajátszás két büszkesége, a tenor Brickner Szabolcs (Gabriele Adorno) és a basszus Sebestyén Miklós (Pietro).

Prológus

A 14. századi Genovában Paolo Albiani és szövetségese, Pietro elhatározzák, hogy Simon Boccanegrát, a népszerű kalózt emelik dózsei rangra, megtörve a patríciusok hatalmát. Boccanegra kezdetben vonakodik, ám végül elfogadja a jelölést, remélve, hogy így elnyerheti szerelme, Maria kezét. A lányt apja, a nemes Jacopo Fiesco tartja elzárva, aki gyűlöli Boccanegrát, és csak akkor hajlandó megbocsátani, ha visszakapja évekkel korábban eltűnt unokáját, Maria és Boccanegra házasságon kívül született gyermekét. Mire Boccanegrát dózsévá kiáltják ki, a férfi már csak Maria holttestét találja meg a Fiesco-palotában.

I. felvonás

Huszonöt év múltán Boccanegra eltűnt lánya Amelia Grimaldiként él a Pater Andrea álnevet viselő Fiesco gyámsága alatt – származásáról mit sem sejtve. Szerelmes Gabriele Adornóba, a dózse egyik ellenfelébe. Boccanegra felkeresi Ameliát, hogy megkérje a kezét Paolo számára, ám beszélgetésük során felismeri benne rég elveszett gyermekét. Paolo, akit visszautasítanak, bosszúból elraboltatja Ameliát.

A tanácstermi jelenetben Boccanegra békére inti a feleket, miközben Gabrielét gyilkosság vádjával vezetik elé. Amelia beszámol elrablásáról, de a felbujtót nem nevezi meg. A dózse Paolo bűnösségét sejti, és rákényszeríti, hogy önmagára mondjon átkot.

II. felvonás

Paolo mérget kever a dózse italába, és ellene próbálja fordítani környezetét. Fiesco elutasítja az összeesküvést, Gabriele viszont Paolo ármánykodása nyomán féltékenységében a dózse életére tör. A merényletet végül Amelia akadályozza meg, aki felfedi előtte valódi származását. Gabriele megbánja tettét, és a dózse oldalára áll a felkelés idején.

III. felvonás

A lázadást leverik, Paolo bűne lelepleződik, és kivégzés vár rá. Boccanegra testében közben hatni kezd a méreg, ereje lassan elhagyja. Fiesco végül felfedi kilétét, és amikor megtudja, hogy Amelia az unokája, a két egykori ellenfél megbékél egymással. A dózse megáldja Amelia és Gabriele szerelmét, majd halála előtt Adornót jelöli ki utódjának.

Verdi Simon Boccanegrája különleges átmenetet képez a korai, zárt számokra épülő operák és a kései, folyamatosabb zenedrámai gondolkodás között. Míg a Rigoletto vagy a Traviata esetében világosan elkülönülnek az áriák, kettősök és együttesek, itt Verdi már egy sűrűbb, egységesebb zenei szövet kialakítására törekszik, amely szorosan követi a drámai történéseket.

A Verdi-művekben gyakran felfedezhető, a zeneszerző által is hangoztatott „színezet” (olaszul tinta) eredményezi az opera egyik legkarakteresebb vonását, amelyet a Simon Boccanegrában a tenger határoz meg. A hullámzó, gyakran sötét, borongós hangzásvilág már a prológus első ütemeiben jelen van, és végigkíséri az operát. A hangszerelés a korábbi művekhez képest kevésbé kontrasztos, a mély regiszterek uralkodnak benne, a vonósok ringatózó mozgása és a fafúvósok tompított színei szinte tapinthatóvá teszik a genovai kikötő atmoszféráját. A zenekar szerepe különösen felértékelődik: nem pusztán kísér, hanem a dráma aktív alakítója.

A tenger ringatása az opera legelején:

Külön figyelmet érdemel a hangfaji arányok sajátossága is. A művet a mély férfihangok dominanciája határozza meg: Boccanegra baritonja, Pietro és Fiesco basszusa vagy Paolo sötét tónusú szólama súlyos, komor karaktert kölcsönöz az operának, ami nemcsak a politikai intrikák légkörét erősíti, hanem a szereplők belső konfliktusait is árnyaltan jeleníti meg.

Az 1881-es átdolgozás során Verdi tovább finomította ezt a zenei világot. A hangszerelés gazdagabbá vált, a kontrasztok élesebbek lettek, az ekkor beillesztett tanácstermi jelenet pedig az opera dramaturgiai és zenei csúcspontjává vált, amelyben a szólisták, a kórus és a zenekar összjátéka monumentális egységet alkot.

A címszereplő zenei megformálása szintén eltér a korábbi Verdi-hősökétől. Boccanegra szólamát a szerző nem virtuóz áriákra, hanem beszédszerű, mégis rendkívül kifejező dallamívekre építi. Ez a visszafogottabb, belső feszültségeket érzékeltető karakterábrázolás a zárójelenetben teljesedik ki, ahol a zene már szinte kamarazenei letisztultsággal kíséri a dózse halálát.

A Simon Boccanegra így nem egy azonnali hatásra törekvő opera, hanem a finom árnyalatok, hangszínek és zenei folyamatok műve – olyan alkotás, amelyben Verdi már késői korszakának mélyebb, összetettebb kifejezésmódja felé közelít.

A prológusból kiemelkedik Fiesco románca („Il lacerato spirito”), amely a basszusrepertoár egyik legmegrendítőbb darabja. Egyszerű, súlyos dallamvezetése és visszafogott, gyászindulókra emlékeztető, pontozott ritmusú kísérete a gyász és a méltóság különleges egységét teremti meg. Közvetlenül ezután Simon és Fiesco kettőse már kijelöli az opera tragikus alapkonfliktusát.

Egy meggyötört lelkű apa:

Az I. felvonás elején Amelia áriája („Come in quest’ora bruna”) új színt hoz a hangzásba. A levegős hangszerelés, a fuvolatrillák, a hullámzó vonósok a tengerparti környezetet idézik meg, miközben lírai ellenpontot képeznek a politikai jelenetek súlyával szemben.

A felvonás érzelmi csúcspontja Boccanegra és Amelia felismerési kettőse. Az eleinte áttetsző zene intenzitása – Amelia magányos oboaszólóval bevezetett megszólalásától („Orfanella il tetto umile”) kezdve – egyre fokozódik, majd Boccanegra felkiáltásakor („Figlia!”) szinte éterivé válik; az 1881-es változatban hárfa kíséri ezt a sorsfordító pillanatot. James Hepokoski zenetörténész a hangzást „musica angelicaként”, angyali zeneként írja le.

Az I. felvonás tanácstermi jelenete az opera legnagyszabásúbb része. Elején a lázadás beszűrődő zaja („Qual clamor”) örvénylő, kromatikus zenével teremt feszültséget – ez a motívum Beethoven op. 130-as kvartettjének Presto tételére emlékeztet.

Beethoven…

…és Verdi:

A kedélyeket Amelia megjelenése csillapítja. Boccanegra „Plebe! Patrizi!” megszólalása a hatalom erkölcsi dimenzióját emeli ki; a „Popolo!” szó magas fekvése az egység eszméjét hangsúlyozza. A spirituális csúcspont a Petrarcát idéző „Pace! Amor!” felhívás. A finálé sötét tónusát az átokjelenetben a basszusklarinét lefelé kígyózó menetei teszik különösen nyomasztóvá.

A II. felvonásban Gabriele Adorno áriája („Sento avvampar nell’anima”) éles kontrasztot teremt: a szenvedélyes, zaklatott kitörést líraibb szakasz követi, amely a fiatal férfi belső vívódását mutatja meg.

A zárójelenetben a hangsúly a megbékélésre kerül. Boccanegra és Fiesco kettőse („Piango, perchè mi parla”) a két mély férfihang különleges összefonódása: a gyűlöletet a közös gyász váltja fel. A kromatikus dallam a méreg hatását és a halál közeledtét érzékelteti, miközben a háttérben a kórus imaszerű éneke kíséri a dózse távozását.

„Nagy Isten, áldd meg őket”:

Zenei értelemben kézenfekvő továbblépést kínálnak Verdi kései operái, az Otello és a Falstaff, amelyekben a Boccanegra sűrített, folyamatos zenei szövete teljes érettségében bontakozik ki. A hatalom és a magány kérdései ugyanakkor más művekben is megfogalmazódnak: a Don Carlos komor uralkodóportréja vagy a Rigoletto személyes tragédiája más nézőpontból, de rokon módon veti fel az egyén és a közösség viszonyának ellentmondásait. E művek együtt kirajzolják Verdi visszatérő kérdésfelvetéseit: miként viszonyul egymáshoz személyes felelősség és politikai hatalom, illetve van-e lehetőség az erkölcs megnyilvánulására, a cselekvésre történelmi kényszerek között.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

A mű eszmei hátteréhez vezető egyik út a történelem felé nyílik. A 14. századi Itália városállamainak politikai világa – a városállamok közötti rivalizálások, családi és politikai intrikák – megalapozza a Simon Boccanegra drámai konfliktusait. A 19. századi olasz nemzeti egység eszméje, a Risorgimento, amely Verdi korában különös erővel volt jelen, új értelmezési réteget ad a műnek: a hős politikai felelőssége és közösségért vállalt áldozata visszhangra talál a korabeli nemzeti törekvésekben, amikor az egyéni sors és a közösség jövője szorosan összefonódott. Így a Boccanegra egyszerre nyújt bepillantást a középkori politikai realitásba és a 19. századi olasz társadalmi politikai gondolkodásba.

Az opera filozófiai és etikai dimenzióját a reneszánsz humanizmus szellemében is érdemes vizsgálni. Francesco Petrarca írásai és levelei – így a magyarul is olvasható Orvosságok jó és balsors idejére és a Petrarca levelei. Szemelvények – az emberi sors, a szerencse és az erkölcsi felelősség kérdéseit járják körül. Ezek a gondolatok a Boccanegra központi témáival rezonálnak: a hős személyes tragédiái, a közösségért vállalt felelősség és a hatalom morális dilemmái. Bár Verdi nem közvetlenül Petrarca műveit dolgozta fel, a reneszánsz etikai reflexiók értelmezési keretet adhatnak a karakterek belső konfliktusainak és döntéseinek elemzéséhez.

A komponista élete és zenéje elmélyültebb megismeréséhez Julian Budden Verdi-monográfiája különösen ajánlott, magyarul is hozzáférhető, és megbízható kiindulópontot kínál a zeneszerző pályájának áttekintéséhez. A nemzetközi szakirodalomból Roger Parker írásai (pl. a Grove-lexikon szócikkei), valamint az Overture Opera Guides Simon Boccanegra-kötete – amely e műsorfüzet készítése során is fontos támpontul szolgált – nyújtanak részletesebb elemzést.

Írta: Tóth Endre

Az olasz szoprán, Eleonora Buratto az itáliai énekiskola egyik legkiemelkedőbb képviselője, repertoárja a bel cantótól Pucciniig terjed. Pályafutását Riccardo Muti irányítása mellett kezdte Creusaként (Gluck: Demofoonte), majd főszerepeket énekelt a világ legnevesebb operaszínpadain: a Scalában, a Metropolitanben, a Bécsi, illetve a Bajor Állami Operában. Olyan operákban nyújtott kiemelkedő alakítást, mint a Simon Boccanegra, a Tosca, a Pillangókisasszony vagy a Carmen. Számos felvétele jelent meg lemezen, többek között Verdi és Rossini műveiből. Több jelentős díj és elismerés birtokosa, köztük az Abbiati-díjé (2021) és az Opernwelt magazin által odaítélt „Az év legjobb énekese” címé (2025), 2022-ben pedig megkapta az Olasz Köztársaság Érdemrendjét is.

© Gianluca Fontana

Brickner Szabolcs a Zeneakadémián szerezte énekművészi diplomáját, majd Augsburgban folytatta tanulmányait, de vett órákat Nicolai Geddától, Renata Scottótól, Hamari Júliától, Francisco Araizától és Brigitte Fassbaendertől is. Több nemzetközi versenyen szerepelt nagy sikerrel, 2008-ban megnyerte a brüsszeli Erzsébet Királyné Versenyt. A Bajor Állami Opera, a Teatro di San Carlo, a Frankfurti és a Touloni Opera vendégeként, valamint a Weimari és a Mannheimi Színház, később a bécsi Volksoper tagjaként közel 30 főszerepet alakított, de rendszeresen énekel a Magyar Állami Operaházban is. Oratóriuménekesként is kiemelkedő pályát tudhat maga mögött, olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Valerij Gergijev, René Jacobs, Helmuth Rilling vagy Kurt Masur.

A horvát bariton, Ljubomir Puškarić 2006 óta a Zágrábi Horvát Nemzeti Színház szólistája. Tanulmányait az Indiana állambeli Bloomingtonban végezte, majd nemzetközi karrierbe kezdett. Számos amerikai és horvát operaház mellett vendégszerepelt a szlovéniai Ljubljanában és Mariborban, a Hamburgi Állami Operában, a Római Operában és a Tallinni Operában. Repertoárján megtalálhatók a legfontosabb baritonszerepek Don Giovannitól Rigolettóig, Anyegintől Amonasróig. Olyan dirigensek irányításával dolgozott, mint Sir Andrew Davis, James Conlon vagy Dmitrij Kitajenko. Gyakran hallható oratóriumok szólistájaként is. Számos díj birtokosa, 2011-ben a Zágrábi Filharmónia az év legjobb fiatal zenészének választotta.

A zenészcsaládban született, elismert orosz basszus, Alexander Vinogradov huszonegy évesen Oroveso szerepével (Norma) debütált a moszkvai Bolsoj Színházban. Pályafutása során dolgozott többek között Gustavo Dudamel, Daniel Barenboim, Kent Nagano, Vladimir Jurowski, Yannick Nézet-Séguin, Lorin Maazel, Mariss Jansons, Zubin Mehta és Plácido Domingo karmesteri irányításával. Megfordult a világ vezető dalszínházaiban, a Metropolitanben, a Scalában, a Bécsi Állami Operában és a Veronai Arénában, de jelentős koncertszereplések is fűződnek nevéhez Verdi, Sosztakovics és más szerzők műveiben. Repertoárja számos jelentős szerepet tartalmaz a Nabucco Zakariásától az Aida Ramfiság, a Ruszalka Víziemberétől a Carmen Escamillójáig.

© Polina Plotnikova

Sebestyén Miklós a bécsi Belvedere Énekversenyen elért sikere után olyan jelentős helyszíneken lépett fel, mint a New York-i Metropolitan, a milánói Scala, a londoni Covent Garden, a moszkvai Bolsoj, a Welsh National Opera, a madridi Teatro Real, a Theater an der Wien, a Montreali Opera, a Komische Oper Berlin, az Oslói Opera, a lisszaboni Teatro Nacional de São Carlos és a Bregenzi Ünnepi Játékok. A Magyar Állami Operaházban 2011-ben debütált. Pályája során olyan karmesterekkel és rendezőkkel dolgozott, mint Riccardo Chailly, Carlo Rizzi, Fabio Luisi, Lorin Maazel, Fischer Ádám, Robert Carsen, Kasper Holten, David Pountney, Philippe Arlaud, Giancarlo del Monaco vagy Peter Konwitschny. Jelentős szerepei: Kékszakállú, Figaro, Leporello, Sarastro, Don Alfonso, Pizarro, Gremin herceg.

© Genia Skorohodska

A horvát Ivan Repušić a spliti Horvát Nemzeti Színházban kezdte karrierjét, ahol vezető karmesterként és operaigazgatóként is dolgozott. Repertoárján már ekkor kitüntetett helyet kaptak az olasz művek. 2010 és 2013 között a Hannoveri Állami Operaház első karmestere, 2016-tól 2019 nyaráig főzeneigazgatója volt. 2011-ben debütált a berlini Deutsche Operben, ahol ezt követően állandó vendégkarmesterként vezényelte az operairodalom meghatározó darabjait. A 2017/2018-as évadban vette át a Müncheni Rádiózenekar vezető karmesteri posztját. Bemutatkozó koncertjén Verdi Luisa Millerével indította útjára a korai és ritkán játszott Verdi operák ciklusát, amelyet A két Foscari és az Attila előadása követett.

© Damil Kalogjera

A több mint hét évtizedes múltra visszatekintő Müncheni Rádiózenekar ma sokszínű programjaival és önálló művészi profiljával tűnik ki a szimfonikus együttesek sorából. Játszanak operát és operettet, a klasszikus művek mellett modern szakrális zenét és filmzenét, és részt vesznek crossover projektekben is. Mindemellett különös figyelmet fordítanak oktatási programjukra és a fiatal tehetségek támogatására. Világszínvonalú játékukat többek között a velük együttműködő művészek névsora is fémjelzi, amelyben olyan sztárokat találunk, mint Diana Damrau, Elīna Garanča, Mischa Maisky és Fazıl Say.

© BR/Markus Konvalin

A Bajor Rádió Énekkara Peter Dijkstra művészeti vezetésével építi és gazdagítja folyamatosan sokoldalú zenei profilját. A világszerte elismert együttes saját müncheni bérletes sorozata mellett rendszeresen fellép Európa legfontosabb zenei központjaiban. Gyakran hallhatja őket a közönség világpremierek közreműködőjeként. Lemezfelvételeikkel olyan rangos díjakat nyertek már el, mint a Diapason d’Or vagy az International Classical Music Awards (ICMA) elismerései. 2023 nyarától a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának vezető karmesteri pozícióját Simon Rattle tölti be.

© Astrid Ackermann