Weather Report-összes, varsói kalandok, valamint egy sashalmi jazzkritikus

A fúziós jazzt játszó amerikai Weather Report bő másfél évtized után, az 1980-as évek közepe-vége táján feloszlott, ám legendájuk a mai napig él. Idén júliusban például a nagyszerű bariton, Kurt Elling adja majd elő, illetve értelmezi újra zenésztársaival az együttes számait a Müpában.

A bölcsészkar első éve után, 1991-ben kirúgtak komfortos Dohány utcai albérletemből, így két egykori gimnáziumi évfolyamtársammal kénytelen voltam kihúzódni Sashalomra, a Sasfészek utcába (HÉV-vel 3 megálló az Örs vezér teréről). A bérlemény olcsó volt, cserében etetnünk kellett a kert végi kutricában lakozó csirkéket, és időnként elbeszélgetni a családi ház másik felét elfoglaló résztulajdonossal, bizonyos Gyula úrral, a nyugalmazott gázóra-leolvasóval. Egyik társbérlőm, B. Szabolcs eredetileg hangmérnöknek készült, felvételizett is a prágai Károly Egyetemre, ám színtévesztés miatt nem ment át az alkalmassági vizsgán.

Így lett technika szakos hallgató az ELTE tanárképzőjén, a hangszenvedély viszont megmaradt. Szabolcsot egyáltalán nem érdekelte, mi szól, csak az, hogyan. És hogy ami szól, az ellentmondást nem tűrően hangos legyen. Annyi ezüstdrótot meg előerősítőt meg forrasztópákát életemben nem láttam, mint amikor nekiállt összeállítani Sashalmon a tökéletes hifit. Amikor egy hideg decemberi napon megszületett a rendszer, vigyorogva hívott minket a nagyszobába, feltette a lemezjátszóra Joni Mitchell 1977-es korongját, a Don Juan’s Reckless Daughtert, és koppanásig tekerte a potmétereket. Közel kétperces hippis bohóckodás jött az akusztikus gitárokkal meg a vokáleffektekkel, aztán belépett a basszus, és történt valami furcsa. Mintha nekifutásból gyomorszájon dobtak volna egy bakanccsal, a jégvirág darabokra tört a verandaablakon, a tyúkok eszeveszett kotkodácsolásba kezdtek a kutricában, Gyula úr pedig átüvöltött a falon, hogy akármit csinálunk, azonnal hagyjuk abba. Ekkor hallottam életemben először Jaco Pastoriust, a két másodperc alatt oktávokat emelkedő-süllyedő hangokat, a lefogott basszusakkordokat, a Paganinit megszégyenítő szólókat, az énekhangot a sarokba küldő sétáló basszust.

Pedig volt már korábban is élményem arról, milyen az, ha a basszus főszerepet játszik, gimnazistaként Stanley Clarke miatt többtucatszor meghallgattam a Return to Forever együttes összes számát, és részt vettem nem egy olyan koncerten, ahol Pege Aladár Kodály-témákra improvizált.

Ugyanezen reményteli nyáron aztán életemben először eljutottam Varsóba, és szintén életemben először (és azóta is utoljára) milliomosnak érezhettem magam. A zlotyi árfolyama épp a mélybe zuhant, a helyi viszonyokhoz képest irgalmatlan vastag köteg készpénzt kaptam kevéske forintomért. Ezért aztán az Óváros főtere környékén, nem messze III. Zsigmond király oszlopától fél csővázas hátizsáknyi hamisított kazettát vásároltam egy erre szakosodott üzletben, többek között Miles Davis fontosabb anyagait az 1989-es Tutuig bezárólag, illetve a Weather Report-összest. (A „szerzői jog” kifejezés kapitalista hülyéskedésnek, lefordíthatatlan viccnek hangzott a hajdani keleti blokkban.)

Sashalomra visszatérve aztán nekiláttam az akkor már lezárt Weather Report-életmű végighallgatásának. Egyik fontos tanulságként a következőt szűrtem le: attól, hogy valamit sokan dicsérnek, még nem biztos, hogy rossz. A kritika a Weather Report, egyben pedig a fúziós jazz egyik legfontosabb korongjának tartja a zenekar pályafutásának nagyjából közepén, 1977-ben megjelent Heavy Weather című albumot. Képtelen vagyok vitatkozni a szakíró kollégákkal, a lemez szerintem úgy tökéletes, ahogy van. A produkció sikeréhez nyilvánvalóan a billentyűs Joe Zawinul, a szaxofonos Wayne Shorter, továbbá az ütősszekciót alkotó Alex Acuña és Manolo Badrena közreműködése is kellett. Ezzel együtt azt gondolom, a legsikerültebb darab a korongot záró Havona című szám, ahol is a fent említett Pastorius, Shorter és Zawinul hallhatóan komoly erőfeszítéseket tesznek arra, hogy leszólózzák egymást. (A számot egyébként Pastorius szerezte. És döntse el mindenki maga, hogy ki nyerte a házi versenyt. Szerintem mindegyik résztvevő aranyérmes.) Pastorius kultuszához feltehetően az is hozzátett, hogy méltatlanul fiatalon, nem sokkal harminchatodik születésnapja előtt halt meg, a potenciális életmű jelentős részét feltehetően magával vitte. Felnőtt élete nagyobb részében sikertelen küzdelmet vívott a mániás depresszióval, az alkohollal és más kemény drogokkal. Utolsó napján Carlos Santanával lépett fel, majd az este folyamán egy kidobóember lényegében agyonverte a floridai Midnight Bottle Clubban.

Maradjunk annyiban, hogy a sorsnak néha tényleg csak annyi türelme van a valódi tehetségekhez, mint, mondjuk, egy nyugalmazott sashalmi gázóra-leolvasónak, aki átdörömböl a falon egy fagyos decemberi napon.