L’art pour humour

A művészetek komoly, szabályokkal gondosan körülbástyázott világában időről időre felbukkannak olyan alkotók, akik ezeket a szabályokat nem tiszteletben tartják, hanem kifejezetten szórakozásból feszegetik. És minél szigorúbb egy szabály, annál látványosabb – és élvezetesebb – a megszegése.

Az igazság az, hogy ezek az alkotók nem egyszerűen kilógnak a sorból: képesek megváltoztatni azt, amit a művészetről gondolunk. A Frans Hals, Judith Leyster vagy Gerard van Honthorst festményein megjelenő mosolyok például nemcsak portrék, hanem egy nagyon is emberi igény lenyomatai: a humoré. Azé az egyetlen közös nevezőé, amely kortól, kultúrától és társadalmi státusztól függetlenül mindenkit összeköt.

És szerencsére ez a hozzáállás a zenében sem halt ki.

Joseph Haydn például – aki történetesen április elsején született (zum Geburtstag viel Glück, Joseph, posztumusz) – nem volt híján a jóindulatú szemtelenségnek. Amikor az Esterházy-udvarban szolgáló zenekarával hosszú ideig nem kaptak szabadságot, Haydn nem petíciót írt, hanem komponált. A „Búcsúszimfónia” utolsó tételében a zenészek egyesével abbahagyják a játékot, elfújják a gyertyájukat, és levonulnak a színpadról, míg végül csak két hegedű marad. Az üzenet még a pompakedvelő Esterházy Miklósnak is átment: a zenekar másnap hazamehetett.

Ez már önmagában is a határok erős feszegetése volt, de Haydn itt nem állt meg. A 93. szimfónia egyik lassú tételében a zene békésen csordogál, majd a fagott hirtelen mély, harsány hangot ad ki, ami minden zenei kontextustól függetlenül pontosan úgy hangzik, mint egy jól időzített szellentés. Széll György karmester kifejezetten élvezte ezt a részt, és nem is rejtette véka alá. Anthony Hodgson szerint: „Ha ezen a ponton a közönség nem nevet, akkor valamit nagyon visszafogottan játszottak.”

Haydn csínytevésein talán egy-egy púderezett arcú osztrák főnemes a tenyerébe kuncogott, de mai mércével mi már csak megmosolyogjuk. Mozart viszont… hát ő nem kért engedélyt.

Kezdjük azzal az apró mellékes ténnyel, hogy levelezésében rendszeresen felbukkan a széklet mint humorforrás, gyakran rímes, ritmusos, már-már zenei formában. Ezeket a részleteket talán jobb nem idézni egy az egyben – maradjunk annyiban, hogy a XVIII. századi udvari etikett nem feltétlenül készült fel rájuk. De Mozart nem elégedett meg azzal, hogy levelekben trollkodjon: úgy érezte, zenei tehetségét is kibontakoztatja ezen rendhagyó érdeklődési kör mentén. A K. 231-es kánon, amelynek közismertebb neve Goethe Götz von Berlichingen című darabjára utal, tényleg minden finomkodást mellőz.

Mozart azonban akkor igazán veszélyes, amikor nem obszcén, hanem szakmai. Az Ein musikalischer Spaß („Egy zenei tréfa”) című műve gyakorlatilag egy tankönyv arról, hogyan kell rossz zenét írni – tudatosan.

Az első két ütem még csak unalmas.

A harmadik már egyfajta zenei bűncselekmény: esetlen ellenmozgás, indokolatlan oktávugrás a basszusban, majd – biztos, ami biztos – újra ugyanaz a három ütem, hátha elsőre nem volt elég.

Dallam? Majdnem. Inkább egy diszkont opera buffa utánzat, mellé kötelező I–V–I–V. menet, hogy senki se tévessze el a hangnemet. Ha mégis, itt a harmadik emlékeztető.

Aztán hirtelen: egy tényleg kellemes dallam. Egy pillanatra felcsillan a remény, hogy Mozart tud zenét írni. (Tud.) Majd jönnek, vagy inkább támadnak a kürtök, amelyek olyan távolságban szólnak egymástól, mintha Makó és Jeruzsálem között próbálnának párbeszédet folytatni, miközben a brácsák hősiesen duplázzák a basszust – mert valakinek azt is kell.

És amikor már azt hinnénk, nincs lejjebb: orgonapont az alt szólamában, alatta Alberti-basszus*… a hegedűkben természetesen.Ismétlés. Hurrá. Kidolgozás, ami valójában nincs. Újra ugyanaz a trükk. Amikor egy zeneszerző görcsösen kapaszkodik az egyetlen ötletbe, ami ebben a hónapban eszébe jutott.

És ez még csak az első tétel.

A XX. században aztán végleg elszabadulnak a dolgok.

Ligeti György Le grand macabre című operájában maga a világvége érkezik meg – pontosabban csak majdnem. A Halál figurája ugyanis annyira berúg útközben, hogy egyszerűen átalussza az apokalipszist. Az emberiség pedig, amely már teljes lelki nyugalommal készül a megsemmisülésre, hoppon marad. A megvalósítás ehhez méltó: dudáló autók mint hangszerek, szatyrokkal zörgő zenekar, random kiszólások.

És ha azt hinnénk, ennél nincs tovább, akkor jön Karlheinz Stockhausen, és azt mondja: „Fogd meg a négyméteres ceruzahegyezőm!”

Haydn kuncogtatott, Mozart megbotránkoztatott, Ligeti megnevettetett, Stockhausen pedig egyszerűen felgyújtotta a szabálykönyvet, és helikopterről szórta vissza a hamvait a sokktól megdermedt közönségre.

Licht című, hét napra bontott, nagyjából 26 órás operaciklusa ugyanis nem egyszerűen zene, hanem egy finoman szólva is rendhagyó kozmikus performansz. A szerda (Mittwoch aus Licht) például így néz ki: egy vonósnégyes, amely négy külön helikopterben játszik, miközben repülnek, a rotorhang a kompozíció része, és mindezt élőben közvetítik a közönségnek.

Igen. Ez egy létező mű.

És van benne óriás ceruzahegyező is.

Ceruzaemberrel.

De miért?

Ez a kérdés jó eséllyel felmerül az olvasóban. A válasz pedig a humor és a művészet természetében rejlik. A művészet reflektál az életünkre – valami univerzális, időtálló állításon keresztül. Ennek az életnek pedig szerves része a humor. Ahogy a francia filozófus, Henri Bergson írta: „A nevetésnek mindig van társadalmi jelentése; a komikum az emberi viselkedés merevségének leleplezése.”

A humor természete merész, sokszor meglepő, megbotránkoztató, vagy éppen sértő – de végérvényesen szabad. Pont úgy, ahogy a művészet is. Éppen ezért ezeket a rétegeket nem szabad elfelejteni, mert megmutatnak belőlünk valami nagyon őszintét és nagyon valósat.

Kivéve, ha Ön a kálvinista rezsim.
Mert ha igen, akkor én most nagy bajban vagyok.

*Az Alberti-basszus a klasszikus zene, különösen a zongorairodalom egyik legelterjedtebb kíséretmintája, melyet a 18. századi olasz zeneszerzőről, Domenico Albertiről neveztek el. A technika lényege, hogy a hármashangzatok hangjait nem egyszerre, hanem felbontva (arpeggio), mély-magas-közép-magas sorrendben játsszák.