Miles Davis nem jazz

Szereted Miles Davist? Imádom. Írjak akkor valamit róla, hangzik a felkérés a szerkesztőtől. De hát nem értek a jazzhez, nem vagyok jazzszakértő, nincs szélesebb átlátásom a műfajban (vagy bővebb rálátásom a műfajra). Mi lesz vajon ebből? Hagyományos, nagy Miles Davis-körkép biztosan nem.

De nem is baj, Miles Davis számomra nem „jazz”. (Itt hördül föl az avatott jazzista.) Na jó, de akkor mi. Zene – de ez talán túl általános, megúszós és korántsem kielégítő válasz. Maradjunk annál a merészen leszúrt világtengelynél, különös súlypontnál, hogy számomra Miles Davis nem „jazz”. Ahogyan Bob Marley sem „reggae”, Bob Dylan pedig nem „folk” – és Neil Young sem az –, Prince nem „funk”, David Bowie pedig… nos, David Bowie-ról tulajdonképpen még azt sem tudnám elmondani, hogy mi nem. Miles Davis egyike azoknak a zeneszerző-előadóknak, akik kizárólag önmagukkal azonosak, és bár természetesen mögéjük vagy rájuk lehet helyezni a hozzájuk közmegegyezésesen leginkább tartozó címkét, az azért mégsem mondja el a lényeget a művészetükről. Vagy talán semmit sem mond el.

De akkor mi mond el valamit róluk? Mi mond el valamit – hogy maradjunk csak ennek az írásnak az alanyánál és tárgyánál – Miles Davisről? Villanások vannak, töredékek, hangulatok, ezekből talán összeáll valami a végén.

Forrás: milesdavis.com

Az elmúlt években sokszor eszembe jutott, hogy ott voltam Miles Davis koncertjén 1989. november 16-án a Budapest Sportcsarnokban. Már nem emlékszem, hogy kerültem oda. Valaki hívott? Vagy magamtól vettem jegyet? Lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Davis mintha már kevesebbet fújt volna, például nagy, visszhangos crescendókat – persze hogy korábban mennyit „fújt”, azt legfeljebb videókon láthattam –, és úgy rémlik, hogy sokkal inkább vezényelte a zenekarát. Mint Frank Zappa, amikor 1991 nyarán fellépett a Tabánban: ha éppen nem szólózott, mindig rámutatott valakire a magyar zenészekből összerakott együttesében – „cigány barátaim”, így konferálta fel az alkalmi társaságot –; mosolyogva rábökött Babos Gyulára, Kőszegi Imrére, Egri Jánosra vagy Szakcsi Lakatos Bélára. Zappát is beleértve már csak ketten élnek közülük. És ha már itt tartunk, Miles Davis a halála előtt, 1991 márciusában még egyszer eljött Budapestre – fél évvel azelőtt, hogy elment.

Nézem az 1989-es koncert számsorrendjét, vagy nem is tudom, hogy mondjam, az előadott darabok listáját – azt, hogy nem dal vagy nem szám, hanem darab, Másik Jánostól hallottam; nagyon megtetszett. Négy szerzeményt játszott az abban az évben megjelent Amandla című albumról – Hannibal, Jo-Jo, Mr. Pastorius, Jilli –, az ugyancsak abban az évben kiadott Aura című lemezről viszont egyet sem. Amit még elárul ez a számsorrend, az az, hogy Davis nem óhajtott a múltba nézni: az előbb felsoroltakon kívül játszott a Tutu című 1986-os lemezről, az 1983-as Star People-ről, valamint előadta három akkor kortárs popdal, a fantasztikus Scritti Politti száma, a Perfect Way, a Cyndi Lauper-féle gigasláger, a Time After Time és a Human Nature című Michael Jackson-dalremek átdolgozását. Ez az utóbbi három szám nemcsak azt árulja el, hogy Davis nem a régi zsetonokat akarta beváltani, hanem azt is, hogy mindig figyelt arra, mi történik körülötte. És nem is csak a szűkebb zenei pátriájában – ott persze nyilvánvalóan: legendás történetek, hogyan csapott le olyan fiatal zenészekre, mint John McLaughlin vagy Marcus Miller –, hanem azon kívül is; lemezt akart készíteni Jimi Hendrixszel, de abból végül a gitáros halála miatt nem lett semmi, és felfigyelt Prince-re is. Föl is vettek egy számot közösen a Tutu című Davis-albumra, de a Can I Play With U? végül csak 2020-ban, Prince egyik főműve, a Sign ’O’ The Times nagylemez évfordulós újrakiadásán jelent meg. Zenéltek is együtt 1987 szilveszterén, valamint Davis játszott is Prince-dalokat, például a Penetration címűt, a már emlegetett 1991-es turné zárószámaként.

Leszállás Barcelonában, valamikor a 2010-es évek végén. Pár percre már csak az Aeropuerto El Prat. A repülő a tenger felől közelíti meg a várost. Egy kissé meredeken, sajátos szöget bezárva fordulunk rá a szárazföldre. Természetesen gyönyörű az egész. Elindítom a Sketches Of Spaint. Így kell megérkezni Spanyolországba. Az első dal Joaquín Rodrigo spanyol zongorista-zeneszerző klasszikus szerzeménye, a Concierto de Aranjuez átdolgozása, a második a Will o' the Wisp, Manuel de Falla Bűvös szerelem című balettje egy átemelt részletének Davis-féle változata. Ezeket két tradicionális spanyol darab – amiket az albumon hangszerelőként és karmesterként közreműködő Gil Evans dolgozott át –, végül egy Evans-szerzemény követi. A történet szerint Miles Davis felesége, Frances ragaszkodott hozzá, hogy férje kísérje el Roberto Iglesias flamencotáncos előadására. Davist annyira megérintette a fellépés, hogy vásárolt egy rakat flamencoalbumot, és bár Gil Evans szerint nem spanyol tematikájú korongot akartak készíteni, mégis az lett a vége. Íme Miles Davis, a tudatosan ösztönös művész, aki pontosan érezte, mikor és hogyan kell átadnia magát az ügymenet sodrásának.

És persze a Szent Grál, a Bitches Brew. Felrakom a lemezjátszóra. Mati Klarwein egyszerre realista, szürrealista és futurista borítója már önmagában egy másik világot nyit meg. Ugyanilyen titokzatos bejárat az albumnyitó Pharaoh’s Dance; finom billentyűhangok, óvatosan közelednek a fúvósok, tétova bőgőtéma tántorog, két és fél percnél felharsan Davis trombitája, aztán egyre beljebb és beljebb megyünk, négy percnél teljes fényében tündököl a zenekar. És miféle összeállítás ez: Wayne Shorter, Joe Zawinul, Chick Corea, John McLaughlin, Bennie Maupin, Larry Young, Dave Holland, Harvey Brooks, Lenny White, Jack DeJohnette, Don Alias, Juma Santos, Billy Cobham, Airto Moreira. A Bitches Brew majdnem félórás darab, mintha nem is zenével, hanem egy élő organizmussal lenne dolgunk, ami lélegzik, hömpölyög, változtatja az alakját, a színét, az illatát. A Spanish Key szinte funky – persze a hatvanas évek végén vagyunk, a soul és a funk aranykorában; Davis mindig nyitva tartotta a fülét –, a John McLaughlint viszi a gitár, a Miles Runs the Voodoo Down lustán kanyarog, a Sanctuary éteri, az albumzáró Feio pedig tényleg záródarab, ezt vették fel utoljára, 1970 késő januárjában. Ez is a kísérletező, kereső-kutató Miles Davis: ahogyan pár évvel korábban már a Beatles, ő is hangszerként használta a stúdiót; számos esetben csak alapanyagként kezelték az elkészült felvételeket, fúrtak, faragtak, nyestek, vágtak, ragasztottak. A Bitches Brew címadó dalában például egyenesen tizenöt vágás hallható, mintha legalábbis a sokkal későbbi popzene patchwork-technológiáját hallanánk.

Szóval, mondom, Miles Davis, nem „jazz”, és talán valóban nem is csak „zene”. Külön bejáratú világegyetem. Most meg is néztem a világegyetem, vagyis az univerzum definícióját: „minden létező összessége”. Miles Davisnek valójában a létezéssel volt dolga.