Virtuóz tánc egy gyilkos rezsimmel

Amikor Dmitrij Sosztakovics megkomponálta I. hegedűversenyét, nem tudhatta, hogy hallja-e valamikor az előadását. Hiába, hogy a zeneszerző két évszázados hagyományt folytatott a kompozícióval, amelyet ma Beethoven, Brahms, Mendelssohn, Csajkovszkij és Sibelius remekműivel helyezünk egy polcra: 1948-ban, amikor a sztálini politika különösen szigorú cenzúrát érvényesített a kultúrában, Sosztakovics számos művét csak az asztalfióknak írhatta. Hasonlóképpen a IV. vonósnégyeshez és több, 1948–53 között komponált darabhoz, ez a zene túl személyes, felkavaró és haladó volt ahhoz, hogy elnyerje a kultúrcenzorok jóváhagyását.

Egy zseni a pártkatonák gyűrűjében

Sosztakovics életét végigkísérte a rezsimmel való veszélyes tánc: hol elhallgattatták, hol kitüntették, hol megalázták a szovjet elvtársak, a Kisvárosi Lady Macbethről 1936-ban maga Sztálin írt ledorongoló kritikát a Pravdába. 1948-ban Andrej Zsdanov pártfunkcionárius vezetésével a burzsoá dekadencia és a „formalizmus” ellen zajlott kampány, a művészektől az „új szovjet ember” ideáljának dicsőítését várták. Zsdanov azzal tette le a névjegyét, hogy kinevezése után előbb Anna Ahmatova költőbe, majd Borisz Paszternak íróba törölte bele a lábát, rövidesen pedig a filmművészet került sorra, nem kímélve a kor zsenijét, Szergej Eisensteint sem. 1948 januárjában Zsdanov a szovjet zeneszerzők kongresszusán arra utalt, hogy titkos összeesküvést „leplezett le” a zenei élet ellen, a formalisták rá akarják erőltetni romlott polgári esztétikai elveiket a többiekre. A konferencián Sosztakovics is felszólalt, hálát adott a bírálatért. Ám ha valaki elolvassa a beszédet, nyilvánvaló a bújtatott szarkazmus. Ezt akkor senki nem akarta észrevenni.

Az I. hegedűverseny bemutatójára csak Sztálin halála után került sor. A zeneszerző alig változtatott a hét évvel azelőtt letisztázott kéziraton, de sokat dolgozott a mű ajánlottjával, David Ojsztrah hegedűvirtuózzal. A hegedűverseny annyiban tér el a műfajban megszokottaktól, hogy négy tételből áll, és egy, a barokkra jellemző passacaglia-téma is hallható benne – egy gyászos, mégis felemelő zene, mellyel a zeneszerző nemzetét és nemzedékét siratja el. A művet burleszkszerű tétel zárja, amely – nem először – a féktelen gúnyban talál feloldozást. Érdekes, hogy Sosztakovics érdeklődése éppen akkor fordult a klezmer és a zsidó zene felé, amikor a sztálini rezsim Izrael megalakulása után anticionista és zsidóellenes pogromokat folytatott: „[... ] rám a zsidó népzene gyakorolta a legerőteljesebb hatást. Sohasem fáradok bele a gyönyörűségbe, olyan sokarcú ez a zene, boldognak tűnik, miközben tragikus. Nevetés a könnyeken át” – mondta később a Testamentum című kötetben.

Az egyik legnehezebb remekmű

Amikor 1955. október 29-én a darab végre felcsendülhetett a Leningrádi Filharmonikusok előadásában, már valamivel kevésbé vészterhes idők jártak. Sosztakovics nemzetközi hírneve egyre nőtt, és hiába kötelezték bocsánatkérésre a műveiben tapasztalt elhajlások miatt, vitán felül a legelismertebb komponista volt, az új szovjet iskola legjobb hangszeresei játszották a műveit – Ojsztrah mellett Szvjatoszlav Richter zongoraművész és Msztyiszlav Rosztropovics csellóművész. Művészete arra is alkalmas volt, hogy a szovjet blokk elsőbbségét hirdesse külföldön.

Ahogy a Testamentum című kötetben olvassuk, Sosztakovics egész életében keserűséggel beszélt Lenin és Sztálin rendszereiről, az apparatcsikokról, akik hatalmat gyakoroltak a művészek felett. Ő volt az, aki Prokofjevvel vagy Stravinskyval ellentétben nem ment külföldre, úgy fogalmazott: egész életében disszidens volt.

Sosztakovics I. hegedűversenye kétségkívül a klasszikus repertoár egyik legnehezebb darabja. (De jegyezzük meg gyorsan: a kevésbé ismert és népszerű, ugyancsak Ojsztrahnak komponált II. hegedűverseny még ennél is szívósabb előadót kíván.) Nemcsak hossza teszi próbára az előadót, hanem technikai és érzelmi összetettsége is. Finom vonókezelésre, árnyalatokban gazdag hangszínekre van szükség a lassabb szakaszokban, villámgyors bal kézre a gyorsban, a monumentális kadencia pedig önmagában is nagy kihívás. A hegedűverseny sötét atmoszférája elmélyült, filozofikus virtuózt kíván, csak az tudja igazán hitelesen megszólaltatni, aki ismeri a 20. század történelmének tragédiáit – vagy maga is megélt valamilyen személyes elnyomást, veszteséget, belső küzdelmet. A hegedűversenyben Sosztakovics korának szorongását és ellenállását is meg kell jeleníteni.