Keringő, dráma, mesterség – gyorstalpaló a legnagyobb osztrák zeneszerzőkhöz
Ausztria az az ország, ahol a zene nem csak díszítőelem, hanem anyanyelv. Igen hosszú a jeles komponisták névsora: az ínyenceknek Schubert, Mahler vagy Bruckner is azonnal eszébe jut, de van három olyan zeneszerző, aki különösen jó belépőpontot kínál az osztrák muzsikával még csak most ismerkedőknek – természetesen Haydnról, Mozartról és ifjabb Johann Straussról van szó.
Míg Haydn a rendet, a formát és a mesterségbeli tudást képviseli, addig Mozart a drámát, az emberismeretet és a természetességet; Strauss pedig a csillogást, a táncot és azt a sajátos bécsi életérzést, amely egyszerre elegáns, játékos és csipkelődő. Triójukban körvonalazódik az osztrák zene titka: mégpedig az, hogy a komoly szaktudás sem zárja ki a humort és a közvetlenséget.
Mozart kapcsán valódi kihívás, hogy ne csak a tankönyvi csodagyereket lássuk benne. Olyan sokszor beszélünk róla zseniként, hogy közben hajlamosak vagyunk nem észrevenni, mennyire eleven és vérbeli színházi gondolkodással bíró szerző volt. Salzburgból indult, rövid élete alatt több mint hatszáz művet komponált, és szinte minden műfajban otthonosan mozgott, de talán operáiban mutatta meg a leglátványosabban, mire képes. A Figaro házassága, a Don Giovanni vagy A varázsfuvola amellett, hogy felemelő zene, igazi emberismeretről tanúskodik.
Mozartnál a szereplők ugyanis nem jelképek, hanem hús-vér figurák: hiúak, szerelmesek, nevetségesek, esendők. Zenéjének könnyedsége sosem válik felszínessé. Egy Mozart-fináléban elsőre talán a sziporkázást vesszük észre, holott mérnöki pontosság szervezi a művet. Lassú tételei úgy mélyen megindítóak, hogy közben egyetlen pillanatra sem csúsznak át érzelgősségbe. Ez az egyik kulcs Mozart világához: minden természetesnek hat zenéjében, holott bámulatosan tudatos. Talán ezért tűnik úgy, mintha a földi világban neki adatott harmincöt év nem is egy, de legalább két életre lett volna elég.
Haydn, Strauss és Mozart
Haydn másféle jelenség, de nélküle nem létezne az a klasszikus zenei nyelv, amelyben Mozart ennyire szabadon mozgott. Nem véletlen, hogy a szimfónia és a vonósnégyes atyjának nevezik: ő volt az, aki nemcsak használta ezeket a formákat, hanem szilárd alapot is adott nekik. Hosszú éveket töltött az Esterházyak szolgálatában, a zárt udvari közeg pedig – különös módon – felszabadította. Volt ideje kísérletezni: csiszolta és újragondolta zenéjét, miközben kialakította a védjegyévé vált világos, logikus, ám mégis rugalmas stílust. Haydn zenéjében több a humor, mint elsőre gondolnánk. Szerette meglepni a hallgatót, játszott az elvárásokkal, hirtelen hangsúlyokkal, váratlan fordulatokkal, szinte zenei csínyekkel dolgozott. Ettől a muzsikája ma is eleven, intelligens, sokszor kifejezetten szórakoztató. Nem véletlen, hogy rajta ragadt a „Haydn papa” megszólítás: a név nem csupán életkora előtti főhajtás volt, hanem megbízható emberi tekintélyének is szólt. Anekdoták erősítik ezt a képet: a józan, kissé huncut mester tudta, hogy a zene szigorú rendszer, ám azt is, hogy a hallgatót olykor meg kell mosolyogtatni. És bár egy generációval idősebb volt Mozartnál, kölcsönösen nagyra tartották egymást – ez pedig többet mond minden későbbi méltatásnál.
Johann Strauss fia, az ifjabbik Johann Strauss már egy másik Bécs hangja. Nála az udvar, a templom és a koncertterem mellé belép a bálterem, a korzó, a pezsgő nagyváros és a táncoló közönség is. A „keringőkirály” elnevezés nem udvarias túlzás, hanem pontos rangjelzés. Strauss azt vitte tökélyre, amit kevesen tudnak igazán jól: a szórakoztatást. Az ő esetében a szó korántsem az üres kikapcsolódást jelenti. Apja eredetileg nem zenei pályára szánta, Strauss mégis titokban tanult zenét, hogy olyan sikereket arasson, amelyek idővel Bécs egyik legismertebb hangjává tették őt.
A Kék Duna keringő ma már szinte önálló életet él, A denevér pedig azért maradt eleven, mert nemcsak fülbemászó, hanem szellemes és okos társadalmi komédia is. Strauss műveiben a felszín valóban csillog, de a ragyogás mögött egy valódi mester munkáját fedezhetjük fel. Ritmusérzéke, hangszerelése, tempókezelése mind azt bizonyítja, hogy a tánczene is magas művészetté válhat. Strauss elérte, hogy a közönség által dúdolható és táncolható zene ne a művészet pironkodva emlegetett mellékága legyen, hanem a bécsi kultúra emblémája. Míg Haydn a formát tanítja meg nekünk, Mozart pedig az emberi lelket „búvárolja”, addig Strauss megmutatja, hogyan lehet egy egész város mozgását zenévé alakítani.
A három szerző kapcsolata persze nem csupán egyetlen közös történetben foglalható össze. Haydn és Mozart között valódi, személyes és művészi kapcsolat volt, Strauss viszont már egy későbbi korszak gyermeke: ő nem folytatta, inkább új közegben írta tovább az elődök örökségét. A folytonosság kézzelfogható: Haydn megépítette a klasszikus forma házát, Mozart benépesítette szenvedéllyel, emberi drámával és humorral, Strauss pedig szélesre tárta az ajtót, hogy a ház összeköttetésbe kerüljön magával Béccsel.
Talán ettől olyan ellenállhatatlan az osztrák zene: fegyelmezett és közvetlen, kifinomult és szerethető. Nem fél a nagy formáktól, de érti a gesztust, a poént, a színpadot és a társasági élet ritmusát is. Ezért fér meg egyazon hagyományban Schubert bensőségessége, Bruckner monumentalitása vagy Mahler nyugtalan világa. Mozart, Haydn és Strauss valójában három különböző válasz egyetlen kérdésre: mire lehet képes a zene, ha egy kultúra valóban komolyan veszi? Ausztria esetében a válasz egyértelmű: a muzsika itt nem egyszerűen megszólal, hanem valósággal életformává válik.
