Nőies és férfias hangszerek – Mi van a sztereotípiák mögött?

Ha végignézünk egy szimfonikus zenekaron, általában nagyon hasonló kép rajzolódik ki előttünk a nemek eloszlását illetően. Míg a vonósok között vegyesen vannak férfiak és nők – bár a nagybőgősöknél inkább a férfidominancia jellemző –, addig a rézfúvósok között szinte csak az erősebbik nem képviselteti magát. Ha viszont a hárfára téved a tekintetünk, majdnem biztos, hogy egy női művészt látunk a hangszer mellett. Izgalmas elgondolkodni a kérdésen, mi alapján preferál a két nem bizonyos hangszereket, és egyáltalán: mitől lesz férfias vagy nőies egy adott instrumentum?

A hangszerekhez kötődő nemi sztereotípiák nem új keletűek, már a 15. században épült firenzei dómban is elhelyeztek olyan szobrokat, amelyeken jól megfigyelhetőek a különbségek. A férfi alakok sípon, trombitán és dobon játszanak, és aktív testtartásban jelennek meg, ezzel szemben a hárfázó nőket tematizáló jelenetek sokkal inkább nyugodtságot és passzivitást árasztanak. Ez az ábrázolásmód sokat elárul arról, hogy az akkori társadalom milyen viselkedést társított a férfiakhoz és a nőkhöz. Hasonló volt a helyzet a 18. századi Angliában is, ahol a hölgyek csak olyan hangszerek közül választhattak, amelyek minimális kézmozdulatokat igényelnek, így a hárfa, a zongora és a gitár volt ajánlott számukra. A fúvós hangszereket sokáig azért nem tartották hozzájuk illőnek, mivel játék közben eltorzul az arc, és így veszíthettek nőiességükből. (Ide lehet sorolni azokat a sztereotip elvárásokat is, hogy egy nő ne izzadjon, ne pirosodjon ki az arca, és a frizurája mindig maradjon tökéletes.)

A Staatskapelle Weimar hárfásai © Nagy Attila, Müpa

Az évszázadokra visszanyúló társadalmi berögződéseknek köszönhető, hogy a hangszertípusok nemekhez kapcsolása máig érezteti hatását. Harold F. Abeles, a Columbia Egyetem professzora részletesen foglalkozott a témával, és több alkalommal végzett felmérést zenésznek készülő egyetemisták körében. A résztvevőknek nyolc hangszert kellett rangsorolniuk az alapján, hogy melyiket tartják inkább femininnek és melyiket maszkulinnak. A legnőiesebb hangszer a fuvola lett, utána következett a hegedű és a klarinét, a kifejezetten férfias hangszerek közé pedig a dobot, a harsonát és a trombitát sorolták a hallgatók. A tengely közepére a cselló és a szaxofon került. A kérdőívben arra is választ kellett adni, hogy mi befolyásolta a hangszerválasztást. A kitöltők fele a hangzást nevezte meg fő indokként, illetve sokan hivatkoztak a zenetanárukra is. Utóbbinál ismét felmerül a szociológiai szempont, hiszen a pedagógusok nagy valószínűséggel aszerint javasoltak hangszert a növendékeiknek, hogy ők mit szoktak meg tipikusan nőiesnek vagy férfiasnak.

A nagybőgős szekció a Lipcsei Gewandhaus Zenekarának 2022-es koncertjén © Hirling Bálint, Müpa

De vajon még milyen más tényezők hatnak arra, hogy egy gyerek melyik hangszeren kezd el tanulni? A kutatások szerint sokat nyom a latban a szülők és a rokonok véleménye, és az is számít, hogy mit szólnak a kortársak. Ezenkívül nagymértékben befolyásolhatják a döntést az adott hangszer tulajdonságai is – a kinézete, a hangszíne, a mérete –, mivel egy törékeny alkatú lány nem biztos, hogy könnyedén cipel magával egy nagybőgőt vagy egy tubát. Bár a kivétel erősíti a szabályt, hiszen Varga Veronika énekes-nagybőgős például szembement a sztereotípiákkal. „Sosem gondoltam volna, hogy nagybőgőzni fogok, de aztán annyira fontos volt számomra egy tanár, hogy beiratkoztam hozzá. Nagyon jó döntésnek bizonyult, mert észrevétlenül teljesen az identitásom részévé vált ez a hangszer – meséli Veronika. – Az emberek időnként csodálkoznak rajta, hogy nagybőgőzöm, de soha nem éreztem azt, hogy lenéznének vagy kevésbé tartanának jó játékosnak csak azért, mert nő vagyok.”

Szerencsére ma már a férfi előadók között is bőven találunk olyanokat, akik rácáfolnak a makacsnak tűnő beidegződésekre. Noha a fuvola a tudományos vizsgálatokban egyértelműen feminin hangszernek mutatkozott, eszünkbe juthat Jean-Pierre Rampal, a 20. század egyik legjelentősebb szólófuvolistája, vagy Emmanuel Pahud, akinek játékát a magyar közönség is megcsodálhatta már. Ahogy a bevezetőben említettük, ma a hárfa is inkább nőiesnek számít, de ez sem volt mindig így. A 20. század első felében számos férfi hárfás volt Magyarországon, például a Mosshammer testvérek, Rékai Miklós vagy Rohmann Henrik. Kortársaink közül az elismert francia művészt, Xavier de Maistre-t lehet kiemelni, akivel néhány éve megjelent egy interjú a Papageno hasábjain, amelyben arra is kitér, miért épp a hárfára esett a választása: „Kilencéves koromban a szüleim beírattak a touloni konzervatóriumba, ahol a zeneelméletet a hárfatanár tanította. Nagyon megkedveltem őt, és mindenképp nála akartam tanulni, ezért választottam a hárfát.” (Ez ismét ékes példája annak, hogy a pedagógusoknak milyen nagy szerepük van a hangszerválasztásban.)

Nem lehet tehát kategorikusan kijelenteni, hogy az egyik hangszer nőies, a másik pedig férfias, hiszen az idők során az is folyamatosan változik, hogy e jelzők alatt mit ért éppen a társadalom. Szerencsére manapság sokkal lazábbak a viselkedési normák, így amiatt sem kell aggódnunk, ha esetleg gitározás közben kibomlana a hajunk.