A zene fővárosai: Berlin

A porosz uralkodók székhelye a 18. század elején jóval kevésbé számított zenei központnak, mint a délebbre fekvő metropoliszok, ám a következő közel háromszáz év alatt fokozatosan egyre jelentősebb szerepre tett szert. Ma a világ egyik legjobb zenekara és alighanem a legtöbb nagy karmestere is Berlinben működik, a zenebarát pedig csak kapkodja a fejét, hogy hova menjen este koncertre.

Minden úgy kezdődött, mint a mesében: egy fiatal uralkodó úgy döntött, szakít zsarnok apja értékrendjével, és a számára legkedvesebb területeket, a művészetet és a tudományt veszi pártfogásába. Pedig ez nem mese, II. (Nagy) Frigyes életét sokszor megkeserítette apja, I. Frigyes Vilmos rideg szigora és az általa bálványozott katonaélet, annyira, hogy tizennyolc évesen meg akart szökni a királyi udvarból. (A történetnek van egy magánéleti szála is, ám az, hogy a trónörökös szerelmi viszonyt folytatott-e a szökésében segédkező katonatiszttel, akit azután apja a szeme láttára végeztetett ki, nem tartozik szorosan a témánkhoz.) Amint Frigyes hatalomra jutott, felvirágoztatta a főváros művészi életét: Európa-szerte csodált zenekart hozott létre, és a korszak kiváló komponistáit hívta udvarába, köztük az egyik legismertebb Bach fiút, Carl Philipp Emanuelt. A király maga is lelkes muzsikus volt, fuvolán játszott.

A Karl Friedrich Schinkel tervei alapján épült Konzerthaus 1821 óta várja a zenerajongókat

A 19. század folyamán a német zenei élet legalább olyan sokszínű és változatos volt, mint a birodalom szerkezete, az egyik regionális művészeti központ pedig Berlin lett. A korszak szellemi fejlődésében meghatározó szerepet töltött be a Mendelssohn család: Moses Mendelssohn a filozófia, unokái, Felix és Fanny a muzsika területén alkottak maradandót. A testvérpár úgy nőtt fel, hogy a berlini zenei élet színe-java bejáratos volt otthonukba, ahol koncertterem is működött, így a gyerekek ideális körülmények között muzsikálhattak. Számos művüket itt hallgathatta meg először a szűkebb vagy tágabb közönség. Berlinben került sor az ifjú Felix egy másik, zenetörténeti jelentőségű tettére: 1829-ben, mindössze húszesztendős korában elvezényelte Bach Máté-passióját, és ezzel a kortársak figyelmét is ráirányította az akkoriban kevéssé népszerű német mester műveire.

A 20. században olyan nagyságok életében játszott fontos szerepet Berlin, mint Paul Hindemith vagy Arnold Schönberg: mindketten tanítottak a városban, mígnem a nácizmus terjedése ellehetetlenítette munkájukat. Richard Strauss már fiatalon a Berlini Filharmonikusok, majd a Berlini Állami Opera vezető karmestere lett, habár a történelem vele sem volt mindig kegyes. A szűken vett klasszikus zenén kívül azonban egy másik irányzat kibontakozásában és legjelesebb képviselője életében is kulcsszerepet játszott a város. A zenés színháznak az operánál könnyebb ága már a 20. század elején népszerű volt: gyakran játszották Jacques Offenbach műveit, illetve a bécsi operett darabjait. Majd kialakult egy helyi változat, amelyet olyan szerzők neve fémjelzett, mint Paul Lincke, Leon Jessel vagy Eduard Künneke. A jazz és más, elsősorban Amerikából származó zenei hatások nyomait magán viselő műfaj talaján azonban egy merőben újszerű, a Kurt Weill (és persze Bertolt Brecht) nevéhez fűződő, elidegenítő hatású zenés színházi zsáner jött létre. Berlinhez köthető a szerzőpáros legtermékenyebb időszaka is, olyan emblematikus darabjaikat mutatták be itt, mint a Koldusopera vagy a Happy End.

A Berlini Állami Operaház ikonikus rózsaszín épületét is II. (Nagy) Frigyesnek köszönhetjük (Forrás: A Savin, Wikipedia )

Napjaink Berlinje is hasonló vonzerővel bír a zeneszerető és -értő közönség számára. Ha azt vettük a fejünkbe, hogy a német fővárosban töltenénk el egy muzsikában gazdag estét, alig győzhetünk választani a gazdag programból. Itt vannak mindjárt az operaházak: egyik közülük a Berlini Állami Opera rózsaszínben pompázó épülete, amely nemrég hosszas és alapos felújításon esett át. A mi viharos történelmünkkel szinte felfoghatatlan, hogy az intézmény 1743-ban nyitotta meg kapuit, a már említett Nagy Frigyes áldásos tevékenységének köszönhetően. De ha aznap estére mégsem találnánk semmit a kínálatában, mehetünk a Deutsche Operbe, itt is gazdag repertoárral és neves művészekkel várják a közönséget. A Komische Oper már speciálisabb programot kínál, ám nevével ellentétben „komoly” operák is szerepelnek a műsorán, gyakran izgalmas színrevitelben.

Ha azt halljuk, „sárga ötszög”, a világ egyik legjobbjaként számontartott zenekarának otthona, a Berlini Filharmónia épülete juthat eszünkbe, amely ezt a jellegzetes formát viseli – ez szerepel az intézmény logójában is. Ha a tradicionálisabb külsejű koncerttermeket kedveljük, felkereshetjük a Konzerthaust, amely hatalmas kristálycsillárjaival látványnak sem utolsó. Nevéhez hűen inkább a különlegességek és a kisebb formációk terepe a Pierre Boulez Saal. És sorolhatjuk a zenekarokat: a Berlini Filharmonikusok (Kirill Petrenko vezetésével), a Berlini Szimfonikusok, a Konzerthausorchester (őket pár éve Joana Mallwitz vette át Christoph Eschenbachtól, Fischer Ivánnak pedig tiszteletbeli karmesteri címet adományoztak, miután 2012 és 2018 között irányította az együttest). A Berlini Rádiózenekar vezető karmestere Vlagyimir Jurovszkij, míg a Berlini Állami Opera rezidens együtteseként és az előadások állandó közreműködőjeként ismert Staatskapelle Berlin nemrég – Daniel Barenboim leköszönése után – Christian Thielemann irányítása alá került. A régizenét az Akademie für Alte Musik Berlin képviseli, és ne feledkezzünk meg a kiváló és sokoldalú énekkarról, a RIAS Kammerchorról sem, akik a barokktól a kortárs zenéig mindenben nagyszerűek.

2014-ben a Berlini Filharmonikusok még élükön Sir Simon Rattle-el jártak a Müpában © Posztós János, Müpa

Ekkora kínálatból hogyan is válasszon hát a lelkes zenebarát? Talán az volna a legjobb tanács, hogy maradjon még egy darabig Berlinben, hiszen ilyen sok helyszínt bejárni és ennyi kiváló előadót meghallgatni akár több hétbe is beletelhet.