„Folyamatosan átjár bennünket egy belső ritmus” – Interjú Takács Dorinával

A Müpa Magazin legfrissebb nyomtatott számában már olvasható az a páros interjú, amelyben Takács Dorina, alias Дeva és kreatív menedzsere, kiadója, Zságer Balázs beszél az április 15-i Virágzás című Дeva-koncert kapcsán a zenei koncepcióról. Most azonban kevesebb szó esik a zenéről: Takács Dorina a felnőtté válásról, a természet védelmének fontosságáról, valamint a sikerei megéléséről osztja meg velünk gondolatait.

Meglehetősen nehéz most elkezdeni egy fiatalnak az életet. Te hogyan küzdesz meg a „kapunyitási pánikkal”?

Nehéz elindulni úgy egy irányba, hogy nem tudsz megélni. Az anyagi források sokszor máshol vannak, mint ahol az érték teremtődik: a kapitalista felfogásban a kettő nehezen kapcsolódik össze. A fiatalok szeretnének pénzt keresni, de nem akarnak már értelmetlen munkát végezni. Sokszor nehéz megtalálni azt, ahol a két dolog egyensúlyba kerül.

Nagyon gyakran szóba hozod a természet védelmének fontosságát. Érzed-e a terhét annak, hogy az idősebb generáció rátok testálta a bolygó megmentését azzal, hogy „ha már nekünk nem sikerült, majd ti helyettünk is ügyesen kiálltok érte”?

Abszolút érzem ezt a terhet, de leginkább azért, mert nem látok semmilyen változást: az idősebb vezetők terveiben sehol sem szerepel az, hogy csökkentenék a szenvedést, amit a Földnek okozunk. Minden egyes napon azzal szembesülünk valamilyen hírből, hogy kiszipolyozzuk ezt a bolygót, ahol élünk. Bármennyire is sokat beszélünk erről, olyan, mintha minden egyre csak rosszabb lenne e tekintetben. Persze tényleg fontos, hogy a város közepén méhlegelőket telepítsünk, ezek fantasztikus kezdeményezések, de kicsit olyanok, mint a halottnak a csók. Nem a defibrillátort hozzuk, hanem csókolgatjuk a halottat a földön.

Szabályozásokra lenne szükség, de lehet, hogy az meg demokratikus formában nem megvalósítható. Bölcs, kiegyensúlyozott vezetőkre lenne szükségünk, akik az emberiséget nem az állat- és növényvilág tulajdonosának, hanem az ökoszisztéma fontos részének tartják. Erre viszont nemigen látok példát, így nem tudom, mi a megoldás. Egyre elkeseredettebb vagyok, kevésbé melegít a remény.

© Martin Wanda

Sokan a visszafejlődésben látják a megmaradásunk zálogát. Szerinted is elképzelhető volna ez a megoldás?

Igen, ezt a régiek még tudták, és azok a népek is, akiket mi primitívnek nevezünk. Ők ezzel tökéletesen tisztában voltak, ám az ő élőhelyeik is folyamatosan csökkennek. Pedig az lenne az igaz út.

Sok rajongói véleményt olvastam rólad, amelyekben feltűnően sokszor szerepelt, hogy te valójában tündér vagy. Muszáj megkérdeznem, mi volt a kedvenc meséd kislánykorodban…

Ha nem is a kedvencem volt, de az egyik meghatározó mesekönyv gyerekkoromban valóban a Tündéri álmok címet viselte. Anyukám számtalanszor olvasta nekem. Különösen az a történet maradt meg bennem, amelyben egy nagymama kertjének végében tündérek laktak, és az unokája, egy kislány, megleste őket. A katartikus végkifejletben a nagymama meghalt: emlékszem, hogy furcsa, varázslatos érzést keltett bennem ez a vég a halállal és a tündérekkel kapcsolatban.

Éppen az ezredfordulón születtél, mégis igen bölcsen viszonyulsz a világhoz. Óriási életbátorságot érzek benned. Miből fakad ez az érettség?

Sokan szokták ezt mondani, de nem tudok rá pontos választ adni. Ami most eszembe jutott: szerintem érdemes kipróbálni magadat olyan dolgokban, ahol azt érzed, hogy van benned valami kis tüske. Régebben például nagyon sokat kritizáltam másokat, mások dalait. Ez csak addig tartott, amíg el nem kezdtem a saját zenéimet írni. Azóta egyszerűen eltűnt, felszívódott ez a fajta féltékenység vagy irigység. Sokszor ez a gyökere a kritikáknak és a mélyen rejtőző negatív érzéseknek. Belső útmutatás.

Úgy látom, az ösztönösség és a tudatosság erősen keveredik benned, mégis tudatosabb vagy a kortársaidnál.

Lehet, hogy tudatosnak tűnök, de annyira azért nem különbözöm a kortársaimtól. Mostanában nagyon sok pszichológiai kutatás látott napvilágot, amikhez régebben nem lehetett hozzáférni, ma már azonban a fiatalok ezekből nagyon korán tájékozódni tudnak. Én is egy ilyenben olvastam, hogy utána kell menni a rossz érzéseknek, mert ott egyfajta triggerpont van bennünk, amit fel kell dolgoznunk. Persze a sok pszichológiai és ezoterikus gondolat ezerszámra való megjelenése is rejt magában veszélyeket, hiszen gyakran nem megalapozott a tudásunk, amire észrevétlenül ráépülnek ezek az információcafatok. Ebből aztán kisebb zavar is születhet bennünk.

Hogy állsz az önkritikával? Elcsendesedett benned?

Tudom magamat kritizálni, igen, viszont kezdem érteni az önkritikám mozgatórugóit. Néha pedig csak megszeretgetem őket.

Tehát a szeretetteljes önkritika volna a cél?

Igen, ez jó megfogalmazás. Valahol nagyon is hasznosak a kritikai hangok, mert sokszor a szabadság felé való elindulást segítik.

Vannak gyerekkori emlékeid a Müpáról?

Igen! Gyereknapon jártam itt az öcsémmel és a szüleinkkel együtt. Be lehetett menni a színpad mögötti helyekre, volt tárlatvezetés is. Emlékszem, hogy játszottunk a szőnyegen, és valamelyik irodában volt egy kutyus is. Nagyon megmaradt bennem, olyan volt, mint egy palota, kicsit felfoghatatlan.

Jó, hogy mondod ezt a szót, épp ez lett volna az egyik utolsó kérdésem: képes vagy felfogni azt, ami veled történt az elmúlt pár évben?

Háááát… Igen, valahol felfogom, de talán ebben az is segít, hogy nem járok túl sokat Budapestre, mert teljesen más lenne úgy az életem.

Lehet, hogy ez is földközelben tart?

Nagyon sokszor, amikor felismernek, csak a jót látják bennem. Akaratlanul is „felemeljük” az embereket csak azért, mert a művészetük közel áll hozzánk. Ezt a művész nem mindig tudja befogadni, ami időnként elidegenítő érzés lehet. Néha nem tudok kapcsolódni ahhoz a képhez, amit mások látnak bennem. Szóval igen, felfogtam, de van még min dolgozni.

Nem tudhatjuk, de valószínűleg a világ minden zenéje egy tőről fakad: mindennek az alapja a ritmus. Minden EGY a zenében is? Erről mit gondolsz?

Ha csak a szívdobogásunkra gondolunk, ez akkor is igaz. Folyamatosan átjár bennünket egy belső ritmus. Ezt a beszélgetést jó hosszan kibonthatnánk, de egy szó, mint száz, hiszem, hogy minden EGYből fakad, és mi annak vagyunk az árnyai.