Fotóművész, trombitás, énekes: Till Brönner színei

A jazzt inkább déli, mint nordikus műfajnak szokás tartani: hogy a német Till Brönner erre rácáfol, vagy pont erősíti a szabályt, az nézőpont kérdése. A jazz-zenész 2024-ben fotósként mutatkozott be a Ludwig Múzeumban, most koncerttel tér vissza a Müpa épületébe.

Ha Hannover környékéről szeretnénk leautózni Észak-Rajna-Vesztfália felé, először délnyugatnak célszerű tartani az A2-esen, majd Dortmundnál rátérni az A40-esre. Utóbbi Németország egyik legnagyobb forgalmú autópályája, állítólag néha napi 100 ezer jármű is áthalad rajta. Ruhrschnellweg néven is ismert ez a Ruhr-vidéket keresztülszelő út, és helyenként olyan funkciót tölt be, mint mondjuk a Duna Budapesten. Ahogy legnagyobb folyónk osztja budai és pesti oldalra fővárosunkat, úgy vágja ketté Essent a Ruhrschnellweg északi és déli részre.

Ezt az utat viszonylag gyakran megtettem családom északnémet ágának bázisától Essenig, ahol egy gyerekkori barátom él. A tartomány csaknem 18 millió lakosú, és olyan csodálatos városok is találhatók itt, mint például Bonn vagy Köln. Mindkettőt a rómaiak alapították egyébként: amikor utoljára (még a Covid előtt) Kölnben jártam, a karneválon, több helyitől hallottam azt a véleményt, miszerint ők igazából a legészakibb itáliai tartomány lakosai. (Tény, hogy a mindig esős és hideg Németország sztereotípiájának ellentmondva tömegesen nőnek arrafelé pálmafák.)

A tartomány nyugati csücskében, a holland határtól nem messze található Viersen városka. Amszterdam, Brüsszel, de még London is közelebb esik ide, mint Berlin. A Pallas Nagy Lexikona ennyit jegyez meg a településről: „Viersen, város Düsseldorf porosz kerületben, a Niers közelében, vasutak mellett, (1890) 22 198 lak., bársonyszövéssel, selyemkelmekészítéssel, továbbá pamut-, vászoncérnafonással és mekanikai gépműhelyekkel.” Viersen azóta mintegy négyszeresére duzzadt, épült benne egy közepesen csúnya Festhalle, továbbá itt született 1971-ben Till Brönner komponista, jazzista, trombitás és énekes, a német jazz ikonja.

Henye elképzelésem szerint a jazz inkább déli, mint északi műfaj, és elméletemnek Brönner tökéletes alátámasztása, hiszen többek között a mediterrán hangulatú Kölnben, illetve Bonnban tanult. Kritikusai Dizzy Gillespie és Chet Baker hatását vélik felfedezni munkásságában, és megemlítik vonzalmát a bebop és a fúziós jazz, illetve a modern pop és a filmzene iránt. A sort egyébként még lehetne folytatni, hiszen már most akkora életműről beszélünk, ami alatt beszakad az asztal. Brönner diszkográfiája legalább húsztételes, és nemcsak a német szakmai kitüntetéseket nyerte sorra, hanem például Grammy-díjra is jelölték. Mint minden termékeny alkotónál, a finnyás hallgató Brönner munkásságában is találhat pongyolább tételeket, engem például a The Movie Album (Verve, 2014) nem győzött meg. Annál inkább az At the End of the Day (Bam Bam, 2010) vagy a My Secret Love (Minor Music, 1996). Elsőre simulékonynak tűnnek az utóbbi két korong tételei is, puhának, mint egy plüsscica ‒ mely cica aztán szép lassan kiereszti karmait, a számokban pedig megmutatkozik az a karcosság és horzsoltság, ami nélkül lehet jazzt csinálni, de nem igazán érdemes.

Fotográfusként 2024-ben már találkozhatott vele a magyar közönség © Posztós János, Müpa

Brönner 2024-ben fotográfusként is bemutatkozott Budapesten, a Ludwig Múzeumban (Identity ‒ Landscape Europe). A kiállítás online is megtekinthető anyagában fekete-fehér és színes portrék szerepelnek festőművésznőről, bíborosról, továbbá felvételek épületállványok alkotta struktúrákról és így tovább. Itt egyrészt eszünkbe juthat Nádas Pétertől Bartis Attiláig számos kortárs alkotónk, akik (esetükben az írás mellett) a fotózást választották társművészetnek. Vagy Esterházy Péter és Szebeni András közös kötete, A vajszínű árnyalat (Pelikán Kiadó, Budapest, 1993), amely 1988-tól dokumentálja a rendszerváltás előzményeit és első néhány évét. (Kis kitérő erejéig azt is érdemes megemlíteni, milyen komoly szerepet játszanak a fotók és egyéb grafikai elemek Esterházy 1986-os alapvetésében, a Bevezetés a szépirodalomba című klasszikusában.)

Másrészt éreztem valami nagyon erős jelképes értelmet abban, hogy a jelzett kiállításon szerepelt egy másik Till portréja ‒ Till Lindemanné. Tegyük fel, az olvasó kevésbé elkötelezett hallgatója a német nyelvű indusztriális metálnak, mint én: hasznos adalék lehet, hogy Lindemann a Rammstein együttes frontembere-szerzője-mindenese. És azért ez szép. A jazz, mint tudjuk, rögös és hosszú utat járt be, amíg komoly koncerttermekbe is eljutott, zeneakadémiákon kapott tanszéket. Ezért érzem nagyon jelentős kiállásnak, hogy Brönner e fényképével egyfajta gesztust tesz a könnyűnek tartott műfaj felé, mintegy maga mellé emelve annak egyik prominensét. (Aki egyébként tökéletesen illett a kiállítás témájához. A Rammstein szövegei rendkívül árnyaltan, komplexen, mélyen és reflexíven foglalkoznak a német identitás problémáival, de mindez egy külön írás tárgya lehetne.)

A programismertető szerint a Müpa épületébe ezúttal koncert formátummal érkező Brönner nemzetközi kvintettjével játssza el repertoárja legsikeresebb számait, és meglepetésekkel is készül. Izgatottan várom, ahogy majd a folytatást is. Brönner ugyanis még jóformán süvölvény, előtte az élet ‒ még nálam is fiatalabb hét hónappal.