Égi és földi szerelem között - Wagner és a Tannhäuser

Egyformán rajongott érte Oscar Wilde és Viktória királynő, Baudelaire és Mark Twain. Noha nehezen született meg, és többszöri átdolgozáson esett át, mégis a Tannhäuser indította el Wagnert a nemzetközi siker útján. A tiszta és az érzéki szerelem között választani nem tudó lovagköltő története a mai napig a zeneszerző talán legnépszerűbb műve.

Ha végigsétálunk Wartburg várának macskaköves udvarán, könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy nem sok minden változott itt az elmúlt hét-nyolcszáz évben. Az összegyűlő Minnesängerek ugyanazt látták, amit mi: magasba törő középkori tornyot, masszív kőfalakat, gerendavázas házakat, repkedő, hófehér galambokat, odalent a völgyben pedig kanyargó utat, amelyen bármikor feltűnhetnek a Rómából érkező zarándokok. Nem csoda, hogy az Eisenach fölött magasodó romantikus vár látványa és története Wagner fantáziáját is megmozgatta, és A bolygó hollandit követő operája témájául a wartburgi dalnokversenyt választotta.

A komponistát az 1840-es években láthatólag erősen foglalkoztatta a gondolat, vajon egy szerelmes nő megválthatja-e a szeretett férfit, ha feláldozza érte az életét. A bolygó hollandihoz hasonlóan a Tannhäuser egyik központi kérdése is ez: a szerelmes nő itt a hűséges és szűzies Erzsébet, a türingiai őrgróf unokahúga, a megváltandó férfi pedig a címszereplő lovagköltő. Az impulzív természetű Tannhäuser felváltva ingázik az égi és a földi szerelem között, hol az egyiket találja túl unalmasnak, hol a másikat túl kimerítőnek. Történetünk kezdetén épp a buja élvezetekbe belefáradva menekül el Vénusz istennő barlangjából (ahová amúgy az erényes Erzsébetet hátrahagyva költözött be), és találja magát előbb a Wartburg melletti mezőn, majd bent a várban, a szerveződő dalnokversenyen. Híres Minnesängerként jó eséllyel pályázhatna mind a győzelemre, mind a várkisasszony kezére, ha nem tenne tönkre mindent azzal, hogy társai éteri szerelmet megéneklő versenydalaival az érzékiség dicséretét zengő, saját változatát szegezi szembe.

© Nagy Attila, Müpa

Kitör a botrány. A lovag csak Erzsébet közbenjárására menekül meg a haláltól, ám zarándokútra kell indulnia Rómába, hogy a pápától feloldozást kapjon bűneire. Nem jár sikerrel: a szentatya kijelenti, ahogyan az ő pásztorbotja nem zöldül ki soha többé, úgy a férfi sem menekülhet meg a pokol tüzétől. Tannhäuser elkeseredetten indul haza, és a vele történteket már újra Wartburg közelében járva meséli el lovagtársának, Wolframnak a Római elbeszélésként ismert részletben. Csalódottságában újra Vénuszhoz fordulna, ám ekkor megtudja, hogy Erzsébet meghalt érte, és ezzel megmentette a lelkét. Tannhäuser ott hal meg a lány koporsója mellett, miközben az úton újabb zarándokcsapat bukkan fel, hírül hozva, hogy megtörtént a csoda, kizöldült a pápa botja.

Az opera sodró erejű dallamai és olyan magával ragadó részletei, mint a Zarándokkórus vagy az ennek motívumaira épülő nyitány, sokkal befogadhatóbbnak bizonyultak a 19. századi hallgatóság számára, mint például a teljesen új zenei hangot megütő Trisztán. A nyugat-európai közönség a Tannhäusernek köszönhetően ismerte meg igazán Wagner nevét, noha az 1845-ös drezdai ősbemutató után az újabb, párizsi változat 1861-es előadásait botrányok sorozata kísérte.

© Nagy Attila, Müpa

A francia főváros aranyifjúsága, a Jockey Club sok gazdag naplopója sérelmezte például, hogy a szerző a szokásoktól eltérően az első felvonás elejére tette a balettet, mit sem törődve azzal, hogy ők csak a második felvonásra érnek oda, miután előbb megvacsoráztak. Végre a páholyaikban ülve azután olyan ordibálást, füttyögést és sípolást csaptak, hogy a zenét alig lehetett hallani. De rajtuk kívül is sokan találták az operát unalmasnak, a kritikusok pedig a drámaiságot és a zeneiséget hiányolták belőle. Wagner három előadás után fel is adta a küzdelmet, és visszavonta a darabot.

Szerencsére a párizsi közönség soraiban olyan érzékeny fülű és lelkű nézők is ültek, mint Baudelaire, aki előbb ujjongó levelet küldött a komponistának, majd hosszú esszében méltatta a darab nagyszerűségét – ennek az esszének tulajdonítják a Wagner iránti rajongás kialakulását Európában.

© Nagy Attila, Müpa

Wagner zenéje valóban hipnotikus hatást gyakorol a fogékony hallgatóra, és a Tannhäuser erre különösen jó példa. „Egészen magával ragadó, olyan nagyszerű, és egyes részein vad, meglepő és kifejező” – nyilatkozott Viktória királynő, aki 1855-ben hallotta először a darabot. Oscar Wilde regényében, a Dorian Gray arcképében a címszereplő az operai páholyában ülve „réveteg örömmel hallgatta a Tannhäusert, és a nagy művészi munka nyitányában tulajdon lelke tragédiáját érezte”. A szintén lelkes Wagner-rajongó, Mark Twain pedig bayreuthi úti beszámolójában azt írta az operáról, hogy zenéje „élvezettel ittasítja meg az embert, és arra ösztönzi, hogy fogja a tarisznyáját meg a botját, és koldulva járja körbe a földgolyót, csak hogy hallhassa”. És valóban, valahányszor műsorra kerül, a Müpába is a világ minden pontjáról érkeznek a vendégek, csak hogy hallhassák ezt a zenét.

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2024/25-ös évadának 4. számában jelent meg.