Bach, Boccherini, Berio – kihagyhatatlan ritkaságok nyomában

Elfeledett, elveszett és újrafelfedezett, kiadatlan változat vagy különleges átdolgozás – a komolyzene több millió alkotást magába foglaló tárháza sokféle ritkaságot ismer.

Gondoljunk csak a Máté-passióra, amely egészen 1829-ig – néhány tudóst és zenészt leszámítva – csaknem ismeretlen volt, mígnem Mendelssohn újra megismertette a szélesebb közönséggel a berlini Singakademie épületében. Akkor elfeledett remekműként hirdették a Bach-passiót, amely ma minden jelentősebb keresztény ünnepen műsorra kerül. Mendelssohn azonban húzott változatban, csaknem felére redukálva adta elő a darabot, így amikor Roger Norrington jó két évtizeddel ezelőtt rekonstruálta a Mendelssohn-féle rekonstrukciót, azt is joggal reklámozták ritka alkalomként.

Se szeri, se száma azoknak a műveknek, amelyek ilyen-olyan alkalmatlanságuk miatt kerülnek csak ritkán közönség elé. Nem kell magyarázni, miért nem játsszák rendszeresen Mozart „Leck mich im Arsch” kezdetű kánonját, amelynek szövegét Ottlik Géza nyomán a „nyasgem” kifejezéssel rövidíthetnénk. De ritkaság Messiaen monumentális, blaszfémiával vagy komolytalansággal nem vádolható Turangalîla-szimfóniája is, pusztán mérete folytán: a partitúra a hatalmas vonóskaron, valamint a fúvósokon felül 12 fős ütősgárdát, szólózongorát és ondes Martenot-t is megkövetel. Nem lehet tető alá hozni egy ilyen koncertet minden hónapban.

És hát ott vannak azok az opuszok, amelyek nem sikerültek jól. Tudta valaki, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat centenáriuma alkalmából Richard Wagner 1876-ban megrendelést kapott az Egyesült Államoktól egy csillogó-villogó nyitány komponálására? (Az eredmény elég „parsifalos”, és nem is túl érdekes.) Vagy hogy Stravinsky fiatalkori, Esz-dúr szimfóniája egészen olyan, mint egy közepes Rimszkij-Korszakov-darab? Egyes művek egyszerűen csak háttérben maradnak egy hasonló, jobban sikerült párdarab mögött: kevesen tudják, hogy Csajkovszkijnak három zongoraversenyét is ismerjük, de csak egy, az első, a jellegzetes kürttémával induló b-moll lett népszerű.

Többszöri hallgatásra invitál viszont az a ritkaság, amely Gautier Capuçon, Lorenzo Viotti és a Filarmonica della Scala hangversenyén csendül fel február 26-án a Müpában. Luigi Boccherini élete javát a spanyol udvar szolgálatában töltötte, Éjjeli őrjárat Madridban című szerenádja a spanyol főváros 1780 körüli éjszakai hangulatát örökíti meg, és már a maga idejében igen népszerű volt.

A barokk mester négy változatban is elkészítette a zárótételt, amelyben az őrjárat visszavonulását és a kijárási tilalom kihirdetését halljuk – épp aszerint, hogy milyen hangszer-összeállításra volt igény. Kiadni viszont nem akarta, mert meg volt róla győződve, hogy a muzsikát úgyis csak az tudja átérezni, aki megtapasztalta már a forró madridi éjszakákat. „A darab teljességgel hasznavehetetlen, sőt nevetséges Spanyolországon kívül” – írta kiadójának.

Nem volt igaza: a szerenádot a 20. században újra felfedezték, két filmben (Al Pacino Portyán című mozijában és a Russell Crowe főszereplésével készült Kapitány és katonában) is felcsendült, na meg a barcelonai olimpia megnyitóján. Amikor a Scala zenekara 1975-ben megbízta Luciano Beriót, hogy komponáljon művet számukra, a komponista úgy döntött, a zárótétel négy változatából készít egy ötödik, mindent magában foglaló verziót.

Berio a klasszikus művek nagy újraértelmezője volt: meghangszerelte Brahms Klarinétszonátáját, Mahler korai dalszerzeményeit, legérdekesebb vállalása pedig az a Rendering című szimfónia, amelyet Schubert utolsó, félbehagyott vázlataiból állított össze. Igazi posztmodern egyéniség volt, aki fél évezred zenei örökségét látta maga előtt, és nem volt rest használni és újrafelhasználni a múlt ötleteit. Avantgárd művészként pedig nyitott szellem volt, és meghatározó tanár. (Érdekesség, hogy nemcsak Steve Reich tanult nála, hanem az a Phil Less is, akit később a Grateful Dead basszusgitárosaként ismert meg a világ.)

Berio ötlete Boccherini művével kapcsolatban az volt, hogy a négy verziót „egymásra helyezi”, így egyszerre hangozhat el nagyzenekaron. Az eredmény nagyszerű, és – nem véletlenül – kihallható belőle némi irónia is. Hiszen képzeljük el, hogy ami Boccherini idejében „használati cikk” volt, utcai muzsika, az ma már koncerttermi produkció. Berio változatában nemcsak Boccherinit halljuk, hanem azt a „tumultust” is, amelyet a modern ember a zenetörténet elmúlt évszázadaira hátrapillantva, visszahallgatva átérez. Minden egyes zeneszerző minden egyes műve, és azok minden egyes változata egyszerre elérhető és meghallgatható. Ez persze korántsem baj – sőt, éppolyan élvezetes elveszni benne, mint egy karneváli forgatagban. Berio átdolgozása egyben annak a kísérlete is, hogy miként lehet a népszerű Boccherini-opuszból ismét kihagyhatatlan ritkaság.