A Bach Collegium Japan a barokk repertoár megszólaltatására szakosodott, historikus hangszereken játszó zenekar és kórus, amelyet az együttes művészeti vezetésének feladatát ma is ellátó japán orgonaművész, csembalista és karmester, Masaaki Suzuki alapított 1990-ben. Olyan művészekkel működnek együtt, mint Nancy Argenta, Hana Blažíková, Michael Chance, Max van Egmond, Monika Frimmer, Peter Kooij, Christoph Prégardien, Michael Schopper, Gerd Türk és Kai Wessel.

Az alapító és fia:

Masaaki Suzuki Hollandiában született fia, Masato Suzuki (1981) világhírű zongora-, csembaló- és orgonaművész, karmester és zeneszerző. Egyformán otthonos a barokk és a 20. századi zenében, repertoárja Monteverditől Brahmson át Hindemithig terjed. Olyan együttesektől kap meghívást, mint az NHK Szimfonikusok, a Hamburgi Szimfonikusok, a Holland Bach Társaság és az Academy of Ancient Music.

Johann Sebastian Bach (1685–1750), a barokk stílus korszakzáró mestere, a Bach zeneszerző-dinasztia középponti alakja az 1717 és 1723 közötti éveket Köthenben töltötte, Lipót herceg alkalmazásában. Ez volt életének egyik legtermékenyebb időszaka, ekkor írta hangszeres zenéjének jelentős részét: remekművek szédítő sokaságát. Lipót kíséretében 1718-ban Karlsbadba kellett utaznia. Itt találkozott Brandenburg őrgrófjával, Keresztély Lajossal, akinek éppúgy volt udvari zenekara, mint a hercegnek. Műveket rendelt az együttes számára a zeneszerzőtől, aki a Hat brandenburgi verseny partitúráját küldte el. A kéziratot bevezető ajánláson a dátum 1721. március 24. A Brandenburgi versenyek a zenetörténet egyik csúcsát képviselik, a barokk concerto grosso irodalmának legnagyszerűbb remekei.

A hat mű tonális világa egységes: a sorozat kizárólag dúr műveket tartalmaz, és még ezen belül is viszonylag behatárolt körben mozog. F-dúr, F-dúr, G-dúr, G-dúr, D-dúr és B-dúr a concertók hangneme. Ami a formát illeti, Bach az előremutató, háromtételes modellt preferálja, csak az 1. koncert végén hallunk negyedik tételként rondószerű táncfüzért. A bevezető tételek fő témái jellemzően hármashangzat-felbontásokból építkeznek. Minden egyes concerto más hangszer-összeállítású, így mindig új hangszínekkel találkozunk. A műveket kifogyhatatlanul változatos karaktervilág, mesteri megmunkálás és az ellenpontozó gondolkodásmód meghatározó szerepe jellemzi.

A zeneszerzők többnyire nem olyan műfajú műveket írnak, amilyeneket pillanatnyi hangulatuk diktál, inkább olyanokat, amilyeneket munkaköri kötelezettségeik szerint írniuk kell. (Más szóval: amire megrendelést kapnak.) Bach alkotói termésének alakulását nagymértékben meghatározta, hogy élete mely szakaszában milyen szolgálatot látott el, s hogy megbízója zenekedvelő főúr, egyházkerület vagy épp egy város tanácsa volt-e.

1717 és 1723 között a kötheni Lipót herceg alkalmazta, ez volt életének egyik legtermékenyebb időszaka, ekkor írta hangszeres zenéjének jelentős részét: remekművek szédítő sokaságát. Lehet, hogy a Hat brandenburgi verseny is ez idő tájt készült, érdekes módon azonban nem Johann Sebastian munkaadója számára. Bachnak Lipót kíséretében 1718-ban Karlsbadba kellett utaznia. Itt találkozott Brandenburg őrgrófjával, Keresztély Lajossal, akinek éppúgy volt udvari zenekara, mint a hercegnek. Műveket rendelt az együttes számára a zeneszerzőtől, aki a Hat brandenburgi verseny partitúráját küldte el. Bár a kéziratot bevezető ajánláson a dátum 1721. március 24., a Bach-monográfus Christoph Wolff szerint a concertók feltehetően még a kötheni időszak előtt keletkezhettek.

Érdekes „minimalizmus” tapasztalható a sorozat hangnemi tervében: sehol egy moll concerto (moll tétel persze akad), sőt, még a dúr hangnemek is ismétlődnek: F-dúr, F-dúr, G-dúr, G-dúr, D-dúr, B-dúr. A formavilágban is szándékosnak vélhető egyszerűség uralkodik. A barokk concerto grossók formakincse óriási változatosságot mutat fel, különféle soktételes modellekkel, tánctípusok széles választékával. Bach egész életművének egyetlen concerto grosso-sorozatában az akkor modernnek számító, háromtételes gyors–lassú–gyors tagolódást követő 2., 3., 4., 5. és 6. a versenymű formai rokona, egyedül az 1. concerto három tételéhez kapcsolódik negyedikként egy rondószerű táncfüzér. Akkor hát mi teszi a hat „Brandenburgit” a concerto grosso irodalom egyik csúcsává?

A kakukktojás – a négytételes brandenburgi verseny:

A „minimalizmus” imént felsorolt megnyilvánulásaihoz egy további is csatlakozik: a hat concerto nyitótételei közül négyé (1., 4., 5., 6.) a lehető legszimplább hármashangzat-felbontásos tematikával indul. Vagyis az emblematikus témák az egyszerűnél is egyszerűbbek. Sőt, az akkordfelbontásos dallamképzés még a 2. és 3. concerto nyitótételének főtémájában is kimutatható, csak éppen átmenő hangokkal kicsit „skálásítva”. Ha nem félnénk a belemagyarázástól, megkockáztathatnánk, az alkotói understatementek e konglomerátuma azt sugallja: megmutatom, hogy a majdnem-semmiből és a sablonosból is tudok nagy zenét formálni. (Későbbi Bach-művekben is megfigyelhető ez, gondoljunk a Die Kunst der Fuge vázszerű témájára.)

Mégis: a Hat brandenburgi verseny a zenetörténet egyik legnagyobb teljesítménye. Érdemes rácsodálkozni a páratlan színköltészetre: az 1. concertóban a vonósokhoz csatlakozó két kürt, három oboa, fagott és violino piccolo tónusaira, a 2. mű saroktételeinek „rangrejtett trombitaverseny” jellegére, az Andantéban a fuvola-oboa-hegedű trió csodás lamentójával. A 4. brandenburgi kétfuvolás (vagy kétfurulyás) párosa mint két csivitelő madár – a hozzájuk csatlakozó hegedű pedig sistergő virtuozitású szólókban tesz ki magáért.

Csivitelő fuvolák:

A fuvola-, hegedű- és csembalószóló hármasával ékes 5. brandenburgi verseny lenyűgöző részlete az 1. tétel vége előtt a csembaló bravúros virtuozitású monológja – ez a fantáziaszerűen beékelt nagy cadenza azért is páratlan kincs, mert valójában leírt improvizáció, amely azt engedi megsejteni, hogyan rögtönöztek a nagy barokk szerzők billentyűs hangszeren. Végül a 6. verseny briliáns ötlete a hegedű nélküli – csak brácsát, viola da gambát, csellót, nagybőgőt és csembalót foglalkoztató – hangszerpark sűrű, sötét, mély tónusa.

A Hat brandenburgi verseny valamennyi tételében élményt adó a rendkívüli részletgazdagságú kidolgozás, valamint az ellenpontos gondolkodásmód mindent meghatározó jelenléte.

A Bach és művei iránt érdeklődő zenehallgató figyelmébe ajánljuk a nagy német zenetörténész, a Harvard Egyetem emeritus professzora, Christoph Wolff (1940) Johann Sebastian Bach, a tudós zeneszerző című monográfiáját. Az elfogulatlanul tárgyilagos, számos tévhitet eloszlató munka angolul 2001-ben jelent meg, Széky János magyar fordításában 2004 óta olvasható (Park Könyvkiadó).

Mivel a Hat brandenburgi verseny Bach zenekari írásmódjának egyik csúcsa, érdemes megismerkedni a zeneszerző világi zenekari munkásságának másik nagy tömbjével, a négy zenekari szvittel (C-dúr, h-moll, D-dúr, D-dúr, BWV 1066–1069) is. Ezek, bár tisztán hangszeres kompozíciók, meglepő módon nem a kötheni évek alatt, hanem ezt követően keletkeztek, Bach utolsó és egyben leghosszabb alkotói periódusában, a lipcsei pályaszakaszban, 1725 és 1739 között. Ugyanakkor természetesen azt is ajánlhatjuk a Brandenburgi koncertek hallgatójának, hogy merüljön el a kötheni esztendők páratlanul gazdag és sokszínű hangszeres termésében, meghallgatva többek között a csellószviteket, a szólóhegedűre komponált partitákat és szonátákat, a billentyűs hangszerre írt francia és angol szviteket, a Két- és háromszólamú invenciókat vagy a Das wohltemperierte Klavier I. kötetének prelúdiumait és fúgáit.

A hegedűszólamot mellőző 6. brandenburgi verseny különleges hangszerelési ötlete későbbi korok zeneszerzőit is megihlette. Johannes Brahms 1859-ben zenekarra komponált A-dúr szerenádjában (op. 16) nem játszanak hegedűk: a vonóskar a brácsákkal kezdődik. A francia Henri Dutilleux (1916–2013) 1978-ban keletkezett Timbres, espace, mouvement (Színek, tér, mozgás) című alkotása Bachon és Brahmson egyaránt túltesz, nemcsak a hegedűket, de a brácsákat is kihagyva a fa- és rézfúvókban, valamint ütőhangszerekben gazdag partitúra kizárólag csellókat és nagybőgőket foglalkoztató vonóskarából. Hasonlóképpen hegedűk nélkül szólal meg Philip Glass Ehnaton című operája (1983).

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Írta: Csengery Kristóf

A Bach Collegium Japan a barokk repertoár megszólaltatására szakosodott, historikus hangszereken játszó zenekar és kórus, amelyet az együttes művészeti vezetésének feladatát ma is ellátó japán orgonaművész, csembalista és karmester, Masaaki Suzuki alapított 1990-ben azzal a céllal, hogy megismertessék a japán közönséggel az európai barokk zene értékeit. 1995 és 2018 között hanglemezfelvételt készítettek Bach összes kantátájából – ez a sorozat diszkográfiájuk több mint felét teszi ki. Olyan művészekkel működnek együtt, mint Nancy Argenta, Hana Blažíková, Michael Chance, Max van Egmond, Monika Frimmer, Peter Kooij, Christoph Prégardien, Michael Schopper, Gerd Türk és Kai Wessel. Rendszeresen adnak hangversenyeket Ázsiában, Európában és Észak-Amerikában, a nagy fesztiválok visszatérő vendégei.