Digitális műsorfüzet

Kirill Gerstein, Rajna Martin és a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar

2026. november 4. szerda | 19.30

Tovább a programhoz

Áttekintő
Debussy
Egy faun délutánja, L. 86
Bartók
III. zongoraverseny, Sz. 119, BB 127
I. Allegretto
II. Adagio religioso
III. Allegro vivace
Prokofjev
Rómeó és Júlia, I–II. szvit, op. 64
1. Montague-k és Capuletek (A lovagok tánca a II. szvitből)
2. Júlia, a fiatal lány (a II. szvitből)
3. Az utca ébredése (az I. szvitből)
4. Madrigál (az I. szvitből)
5. Menüett (az I. szvitből, Paul Archibald átirata)
6. Maszkok (az I. szvitből)
7. Rómeó és Júlia (az I. szvitből)
8. Tybalt halála (az I. szvitből)
9. Rómeó Júlia sírjánál (a II. szvitből)
Közreműködik:
Kirill Gerstein – zongora
Luxemburgi Filharmonikus Zenekar
Vezényel:
Rajna Martin
Pierre Boulez, a múlt század egyik legjelentősebb komponistája és karmestere szerint a zene modern kori története Claude Debussy 1894-ben bemutatott darabjával, az Egy faun délutánjával kezdődött. Bár a 20. század új zenéje sokak számára nehezen befogadhatónak, a közönség igényeivel nem törődő, önmagáért való művészetnek tűnt, sok olyan mű született a modernitás szelleméből, amelyek népszerűsége a klasszikus mesterművekkel is felveszi a versenyt. Ilyen például Szergej Prokofjev balettzenéje, a Rómeó és Júlia, illetve Bartók Béla Amerikában írt III. zongoraversenye – mindkét kompozíció napjaink közönségkedvencei közé tartozik. Utóbbit Kirill Gerstein szólójával hallhatjuk a koncerten.
© Marco Borggreve
A világhírű, orosz származású zongoraművész korunk egyik meghatározó, rendkívül impulzív előadója, aki a klasszikus repertoárban éppúgy otthon érzi magát, mint a jazz vagy a kortárs zene területén, és olyan alkotók világa között teremt hidat, mint Thomas Adès vagy Chick Corea, Olivier Messiaen vagy Brad Mehldau. A budapesti közönség versenyművek szólistájaként és kamaramuzsikusként is hallhatta már. Bartók zongoraversenyét Rajna Martin és az 1933-ban alapított, az évad eleje óta a fiatal magyar karmester által irányított Luxemburgi Filharmonikus Zenekar társaságában szólaltatja meg.
© Csibi Szilvia, Müpa
A Nagyhercegség szimfonikus együttese a Radio Télévision Luxembourg (RTL) műsorszolgáltatási tevékenységének részeként jött létre, az egykori rádiózenekar mára minden műfajban jártas, a világ koncertéletében jelentős szerepet játszó együttessé vált. Az est második felében a Rómeó és Júlia két szvitjének részleteiből válogatott, a balett cselekményét híven reprezentáló összeállítás hangzik fel. A mű a Nyugat-Európában már igen sikeres Prokofjev első olyan nagyobb szabású kompozíciója, melyet a sztálini Szovjetunióba történt végleges hazatérése idején, 1935–36-ban komponált. Eredeti változatát nem mutatták be, az újabb verziót végül 1940 legelején, a szentpétervári (akkor még leningrádi) Kirov Színházban adták elő. A darab zenéjének egy része addigra ismert volt, mivel egyes tételeit néhány évvel korábban koncertszvit formájában már megszólaltatták.
A Rómeó és Júlia zongoraváltozata is igen népszerű, a darab egyik emblematikus részletét, a Lovagok táncát Jevgenyin Kiszin adja elő:
Felfedező
Az Egy faun délutánja Debussy pályájának első időszakában született. A kompozíció egy olyan komplex darab előjátéka lett volna, amelyet Stéphane Mallarmé híres poémája ihletett. Maga Mallarmé a költemény műfaját előbb rögtönzésnek, majd monológnak nevezte. Amikor tehát a hozzá kapcsolódó Debussy-darab jellegzetes fuvolaszólója felcsendül, éppúgy gondolhatunk improvizációra, mint monológra.
Prokofjev negyvenes évei elején, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban ünnepelt zeneszerzőként határozta el, hogy visszatér szülőföldjére. Talán naiv volt, amikor Moszkvába költözött, de úgy érezte, hogy kizárólag a zeneszerzésnek szentelve életét, alkotóművészi pályája új magaslatokba juthat. Amikor 1935-ben a Kirov Színház témákat javasolt neki egy új baletthez, felvetődött Trisztán és Izolda, Pelléas és Mélisande, valamint Rómeó és Júlia tragikus szerelmének története is. Wagner és Debussy operái miatt Prokofjev Shakespeare színdarabja mellett döntött, ugyanakkor az első librettótervezet igen szabadon kezelte az angol drámaíró remekművét, különösen a tragikus végkifejletet: Prokofjev darabjában a szerelmesek nem halnak meg – „halottak nem tudnak táncolni”, jegyezte meg epésen a zeneszerző –, hanem egy szebb jövő reményében megkezdik közös és feltehetőleg örökké boldog életüket…
Bartók Béla
Bartók 1945 nyarán kezdett hozzá III. zongoraversenyéhez, és szeptember végéig dolgozott rajta. A darab mintha a súlyosan beteg zeneszerző visszatérő életöröméről árulkodna, és arról a reményéről, hogy nemsokára újra láthatja hazáját. A kompozíciót feleségének, Pásztory Dittának szánta; részben ez is magyarázza az előző két zongoraversenytől olyannyira elütő karakterét. A művet Bartók végül nem tudta teljesen befejezni, vázlatai alapján az utolsó tizenhét ütemet barátja és tanítványa, Serly Tibor hangszerelte meg. A kompozíciót fél évvel a zeneszerző halála után, 1946. február 8-án Sándor György szólójával mutatták be. Pásztory Ditta sokáig nem játszotta el – túl sok szomorú emléke tapadt hozzá.
A felvétel igazi különlegesség, Bartók III. zongoraversenyének szólistája Pásztory Ditta, a Bécsi Szimfonikus Zenekart Serly Tibor vezényli:
Debussy zenéjét gyakran impresszionistának nevezik, és kétségtelen, hogy zenei nyelvének néhány jellegzetessége összeköthető a 19. század utolsó harmadában Franciaországban kivirágzó új festészeti stílusirányzattal. Maga Debussy azonban nem kedvelte ezt a minősítést, amely elsősorban az újságírásban terjedt el. A társművészetek közül inkább a francia szimbolista költőket, például Baudelaire-t, Verlaine-t és Mallarmét érezte közel magához. A budapesti sajtóban felbukkanó legelső tudósítás is a szimbolizmushoz sorolta a fiatal Debussyt – 1895 októberében a Nemzet „névtelen” tudósítója Szimbolista zene címmel küldött beszámolót Párizsból.
Claude Debussy
Tagadhatatlan, hogy az Egy faun délutánja sok tekintetben szemben áll a 19. században uralkodó klasszikus-romantikus zenefelfogással, amelynek képviselői a nagyforma kialakításakor a különböző jellegű zenei szakaszok láncolatában rejlő dramaturgiai potenciált igyekeztek kiaknázni, gondoljunk csak Csajkovszkij 1893-ban, a Debussy-darab premierje előtt egy évvel bemutatott VI., Bruckner VIII. (1892) vagy Mahler 1889-ben Budapesten megszólaltatott I. szimfóniájára. Az Egy faun délutánjának zenei formája – vagy ha tetszik, a zenei folyamat által sugalmazott narratívája (Ujfalussy József szép szavával élve: cselekvénye) – alapvetően nem dramatikus, ebben a műben nem feszülnek egymásnak különböző zenei gondolatok, a zenei idő nem az ellentétes karakterű területek révén tagolódik, a hallgató pedig elsősorban nem a darab mozgalmasságára, inkább állóképszerű statikusságára emlékszik vissza. Ha figyelmesen követjük a kompozíciót, talán felismerünk önállósuló formarészeket, ám azt is észrevehetjük, hogy az egyes szakaszok közötti határ mennyire elmosódott, ellentétben az említett három szimfóniával. Ez a fajta kontúrnélküliség, mozgás helyett inkább állapotot közvetítő zenei alapmagatartás kapcsolható az impresszionizmus festészeti látásmódjához. Ugyanakkor a zene felszínét meghatározó melodikus anyagot különös ellentmondás jellemzi: Debussy melódiái egyfelől nagyon érzékiek, másfelől viszont végtelenül absztraktak is, a dallami elem legtöbbször inkább csak egy hangsor. Ráadásul ezek a hangsorok nagyon eltérnek a klasszikus-romantikus nyelv megszokott skáláitól, és nem határoznak meg egy konkrét hangnemet sem. A zenei események láncolata gondosan eltervezett, mégis – milyen szép újabb ellentmondás – improvizáltnak hatóan oldott. Ez a sajátos kettőség már a francia szimbolizmus poétikájához áll közelebb. Az Egy faun délutánja elsősorban tehát nem pregnáns ritmikájával, élesen metszett, karakteres motívumaival vagy dallamosságával ragadja meg a figyelmünket, hanem rafináltan kikevert hangszíneivel (hangszerelésével), gyönyörködtetően irizáló harmóniáival – részben erre gondolhatott Pierre Boulez, amikor a darabot a modern zene kezdeteként jellemezte.
Shakespeare színművének utolsó jelenete a drámairodalom egyik „legképtelenebb” fináléja. Amikor Prokofjev előállt új balettjével, amelyben szakított az ismert végkifejlettel, óriási volt a megrökönyödés. A balett eredeti, Adrian Ivanovics Pjotrovszkij által írt librettójában Rómeó véget akar vetni az életének, de Lőrinc barát megakadályozza ezt, és miközben dulakodnak, Júlia magához tér. Ekkor a színpad fokozatosan megtelik emberekkel, akik elbűvölve nézik a két fiatal táncát, végül a szerelmesek elindulnak egy jobb világ, egy új élet felé.
Szergej Szergejevics Prokofjev
1936-ban Prokofjev egy kisebb csoport előtt eljátszotta a darabot zongorán, az orosz Shakespeare-szakértő, Szergej Dinamov pedig támogatásáról biztosította. Nem sokkal ezután a mű premierjére bejelentkezett a Moszkvai Nagyszínház (Bolsoj), elorozva a bemutatás jogát a szentpétervári Kirovtól. Ám a Bolsoj vezetőségét, élén Vlagyimir Mutnyikkal, éppen ebben az időben cserélték le, az újdonsült, Platon Kerzsencev irányítása alatt álló igazgatóság pedig felülvizsgálta a színház műsortervét, és kiderült számukra, hogy az előző művészeti vezetés meg szerette volna változtatni Shakespeare darabjának végét. A klasszikus mesterművek iránti patetikus tisztelet a szovjet kultúrpolitika egyik alapvetése volt, minden olyan művészi szándékot, amely a mesterművek eredeti formáját megbontani igyekezett, a dekadens nyugati művészet üldözendő elhajlásának tekintették. S bár Prokofjev szakított saját, avantgárd-újító stílusával, a Rómeó és Júliát pedig kifejezetten közérthető zenei nyelven fogalmazta meg, a komponista egyszer csak ott találta magát a kultúrpolitikai kritikák kereszttüzében. Mutnyikot letartóztatták, de a több mint egymillió embert érintő nagy tisztogatásnak Pjotrovszkij és Dinamov is áldozatául esett. Mindkettőjüket kivégezték. Az 1940-re halasztott premierre a darab végét – részben a zenével együtt – természetesen átalakították. A közelmúltban egy amerikai zenetörténész, Simon Morrison kutatásainak köszönhetően az elvetett „happy ending” zenéje rekonstruálható lett, ezt a változatot koncerten már néhány alkalommal elő is adták.
A Shakespeare-tragédiához hű befejezés a Royal Balett előadásában (2015), a koreográfus Kenneth MacMillan:
Bartók Béla Amerikában komponált műveiben (Concerto zenekarra, Szólószonáta hegedűre, III. zongoraverseny) többször is találkozhatunk régebbi korszakok stílusának allúzióival, idézetekkel, zenetörténeti utalásokkal. A III. zongoraverseny második tételének kezdete Beethoven egyik vonósnégyese, az op. 132-es a-moll kvartett lassújára emlékeztet, amelynek a bécsi mester A felgyógyult beteg hálaéneke lyd hangnemben címet adta. A tétel középrésze karakterében, jellegében, hangzásában teljesen más, a zenekari hangszerek különböző madarak hangját utánozzák, az egész pedig mámoros erdei koncertté áll össze. Amikor Bartók Észak-Karolinában megfigyelte az ottani madarak énekét, azonnal észrevette, hogy máshogy „dalolnak”, más „dialektusban” fújják, mint odahaza. Fiának, Péternek írt levelében 1944 tavaszán így számolt be erről: „A tavasz most már tagadhatatlanul megérkezett. Olyan »kutya-fa« (dog-wood) virágzás van, mint nálunk akácvirítás. A madarak teljesen megrészegedtek a tavasztól, és olyan hangversenyeket rendeznek, amilyet még sose hallottam. Kezdve a puty-puty-puty-on, és végezve különféle újabb hangú (nyilván újabban ideérkezett) madarakon.” Az egyik madár énekét le is kottázta a levélben, de magát a fajtát nem ismerte fel. Bartók azt írta, hogy a madár a lekottázott dallam újabb és újabb variánsát eszeli ki. Ez a motívum megjelenik a III. zongoraverseny lassú tételében. A lengyel származású amerikai zenetörténész, Maria Anna Harley fél évszázaddal később a motívum alapján azonosította a madárkát: Bartók feltehetőleg egy tarka avarsármány énekét hallhatta. A tételben előforduló többi motívumot is egy-egy madárfajtához társította, a zongora és a fuvola szólamában az erdei fülemülerigó, a klarinét hangjaiban pedig a pettyes fülemülerigó dalát fedezte fel.
Ez a bájos erdei madár, a tarka avarsármány nem is tudja, hogy a III. zongoraversenyben Bartók milyen fontos szereppel ajándékozta meg:
Érdekességek
A 20. századi tánctörténet egyik emblematikus koreográfiája sajátos módon nem balettzenéhez készült. 1912-ben az Orosz Balett (Ballets Russes) legendás táncosa, Vaclav Nizsinszkij koreográfusi szárnypróbálgatásaként vitte színre az Egy faun délutánját, természetesen Debussy zenéjét használva fel. A táncos-koreográfus különleges, kétdimenziósnak ható mozgásformát talált ki, a jelmez, a táncosok pozicionálása pedig az ókori egyiptomi falfestmények, illetve a görög kerámiákon látható rajzolatok ábrázolásmódjából indult ki, a főszerepet maga Nizsinszkij alakította. Az antik hangulatú táncjáték nagyon pontosan közvetíti a Mallarmé-költemény cselekményét, amelyet – a Debussy-kompozíció első magyarországi előadása után – a Budapesti Hírlap riportere így foglalt össze: „A faun szirinxet (sípot) farag, furulyázva a nádasban hever, forró szicíliai nap hevíti a vérét, égő szemmel nézi, lesi, mikor bukkan föl egy csapat nimfa, sóhajtozik, várakozik, de hiába, csak érzéki, fantasztikus képek kergetőznek előtte.” Amikor a nimfák megjelennek, érzéki táncukkal megbabonázzák a faunt. Egyikük elhagyja fátylát, amit a faun szerelmi zsákmányként magával visz. Mindez – folytatja a Budapesti Hírlap beszámolója – „finom színekbe olvad. Nincsen ennek a hangfestésnek már semmilyen abszolút zenei törvénye. Harmonikus törvénye legkevésbé. Szólamok és a hangszerek melódiái összefonódnak, keresztezik egymást, hamis és összehangzó akkordok váltakoznak, szabad ritmikus képletek alakulnak, látszólag minden törvény, szabály és logika nélkül. Egy kromatikus főmotívum vonul végig a darabon, ezenkívül minden határozatlan zsongás, hullámzás, de mesterien egységes zenei színhatással.”
Nizsinszkij korszakos koreográfiáját utóbb sikerült rekonstruálni. Ezen az 1979-es felvételen a legendás Rudolf Nurejev táncolja a Faun szerepét:
A madárének a 20. századi zenében különösen nagy jelentőségre tett szert. Az olasz Ottorino Respighi egyik darabjában (Róma fenyői, 1924) hangfelvételről kell bejátszani a csalogány énekét. A francia Olivier Messiaen elkötelezett ornitomuzikológusként (madárzene-tudósként) gyűjtötte, rendszerezte a madárhangokat, és több művében is feldolgozta, illetve idézte-utánozta ezeket. Egyik nagyszabású (két és fél órás) zongoraművében, a Madárkatalógusban (Catalogue d'oiseaux) összetett történeteket, tájleírásokat foglalt hangokba. Ha valaki rövidebb darabbal szeretné kezdeni, ráadásul egy zongoraversennyel, akkor Messiaen Egzotikus madarak (Oiseaux exotiques, 1955) című darabja lehet a kiindulópont.
Az Egy faun délutánja az antik mitológia és a művészet világába visz. Debussy később több darabjában is visszatért a távoli évezredekhez. Négykezes zongoraművében (Hat antik sírfelirat – Six Épigraphes Antiques) meditatív hangulat uralkodik. Ez a kompozíció közeli rokonságban áll egy másik, hallatlanul izgalmas és ugyancsak antikizáló darabjával, a Három Bilitis-dallal (Chansons de Bilitis), amelyben a zseniális francia költő, Pierre Louÿs egy elképzelt ókori költőnő hangján szólal meg.
Csak hatvan év választja el Messiaen Egzotikus madarak című darabját az Egy faun délutánjától és mindössze egy évtized Bartók III. zongoraversenyétől, de mintha egy egész korszak múlt volna el az elődökhöz képest:
Írta: Molnár Szabolcs
Reflektorfényben
A világhírű zongoraművész, Kirill Gerstein többek között Rados Ferencnél is tanult. Első versenyét tizenegy évesen nyerte Lengyelországban. A következő években már jazzworkshopokon vett részt, majd maga is elkezdett jazzt játszani. 1993-ban Szentpéterváron találkozott Gary Burton vibrafonjátékossal, 1994-ben pedig Bostonba utazott, ahol a Berklee történetének legfiatalabb jazz tanszakos diákja lett. 1996-ban határozta el, hogy tanulmányai középpontjába újra a klasszikus zenét helyezi. 2001-ben megnyerte az Arthur Rubinstein Zongoraversenyt. Repertoárja hallatlanul sokszínű, Busonitól Csajkovszkijig, Prokofjevtől Gershwinig, Brahmstól Schönbergig sokféle stílusban mozog otthonosan. A zongoraművész 2023–24-ben a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara és az Aix-en-Provence-i Fesztivál rezidens művésze volt.
© Marco Borggreve
Rajna Martin a fiatal magyar karmester-generáció kiemelkedő képviselője. 2023 óta a Magyar Állami Operaház első karmestere, 2026 őszétől a Luxemburgi Filharmonikusok zeneigazgatója. 2021 és 2025 között a Győri Filharmonikus Zenekar vezető karmestere volt. Számos jelentős nemzetközi bemutatkozás van mögötte, többek között a Londoni Filharmonikusok, a velencei Teatro La Fenice és a Maggio Musicale Fiorentino zenekarának élén. 2025-ben a Jonas Kaufmann vezette Tiroli Ünnepi Játékokon ő vezényelte A kékszakállú herceg várát, valamint Poulenc Az emberi hang című operáját a Claus Guth által rendezett produkcióban. 2023-ban kezdett dolgozni a Budapesti Wagner-napokon, ma már Fischer Ádám mellett a fesztivál társ-művészetivezetője. 2018-ban Junior Prima díjban részesült.
© Csibi Szilvia, Müpa
A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar otthona 2005 óta a Luxemburgi Filharmónia, Európa egyik legszebb modern hangversenyterme. A 99 tagú, több mint húsz ország muzsikusaiból álló zenekar az egymást követő zeneigazgató-karmesterek – Henri Pensis, Melles Károly, Louis de Froment, Leopold Hager, David Shallon, Bramwell Tovey, Emmanuel Krivine és Gustavo Gimeno – irányításával saját hangzásvilágot alakított ki. Az együttest a 2026–27-es évad kezdetétől Rajna Martin igazgatja. Bőkezű támogatóinak köszönhetően a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar nagy értékű mesterhangszerekkel is rendelkezik, például a Matteo Goffriller (1659–1742) műhelyéből való, „Le Luxembourgeois” nevű csellóval, valamint egy Giuseppe Guarneri filius Andreae (1711) és egy Gennaro Gagliano (1750) által készített hegedűvel.
© CG Watkins

Áttekintő
Debussy
Egy faun délutánja, L. 86
Bartók
III. zongoraverseny, Sz. 119, BB 127
I. Allegretto
II. Adagio religioso
III. Allegro vivace
Prokofjev
Rómeó és Júlia, I–II. szvit, op. 64
1. Montague-k és Capuletek (A lovagok tánca a II. szvitből)
2. Júlia, a fiatal lány (a II. szvitből)
3. Az utca ébredése (az I. szvitből)
4. Madrigál (az I. szvitből)
5. Menüett (az I. szvitből, Paul Archibald átirata)
6. Maszkok (az I. szvitből)
7. Rómeó és Júlia (az I. szvitből)
8. Tybalt halála (az I. szvitből)
9. Rómeó Júlia sírjánál (a II. szvitből)
Közreműködik:
Kirill Gerstein – zongora
Luxemburgi Filharmonikus Zenekar
Vezényel:
Rajna Martin
Pierre Boulez, a múlt század egyik legjelentősebb komponistája és karmestere szerint a zene modern kori története Claude Debussy 1894-ben bemutatott darabjával, az Egy faun délutánjával kezdődött. Bár a 20. század új zenéje sokak számára nehezen befogadhatónak, a közönség igényeivel nem törődő, önmagáért való művészetnek tűnt, sok olyan mű született a modernitás szelleméből, amelyek népszerűsége a klasszikus mesterművekkel is felveszi a versenyt. Ilyen például Szergej Prokofjev balettzenéje, a Rómeó és Júlia, illetve Bartók Béla Amerikában írt III. zongoraversenye – mindkét kompozíció napjaink közönségkedvencei közé tartozik. Utóbbit Kirill Gerstein szólójával hallhatjuk a koncerten.
© Marco Borggreve
A világhírű, orosz származású zongoraművész korunk egyik meghatározó, rendkívül impulzív előadója, aki a klasszikus repertoárban éppúgy otthon érzi magát, mint a jazz vagy a kortárs zene területén, és olyan alkotók világa között teremt hidat, mint Thomas Adès vagy Chick Corea, Olivier Messiaen vagy Brad Mehldau. A budapesti közönség versenyművek szólistájaként és kamaramuzsikusként is hallhatta már. Bartók zongoraversenyét Rajna Martin és az 1933-ban alapított, az évad eleje óta a fiatal magyar karmester által irányított Luxemburgi Filharmonikus Zenekar társaságában szólaltatja meg.
© Csibi Szilvia, Müpa
A Nagyhercegség szimfonikus együttese a Radio Télévision Luxembourg (RTL) műsorszolgáltatási tevékenységének részeként jött létre, az egykori rádiózenekar mára minden műfajban jártas, a világ koncertéletében jelentős szerepet játszó együttessé vált. Az est második felében a Rómeó és Júlia két szvitjének részleteiből válogatott, a balett cselekményét híven reprezentáló összeállítás hangzik fel. A mű a Nyugat-Európában már igen sikeres Prokofjev első olyan nagyobb szabású kompozíciója, melyet a sztálini Szovjetunióba történt végleges hazatérése idején, 1935–36-ban komponált. Eredeti változatát nem mutatták be, az újabb verziót végül 1940 legelején, a szentpétervári (akkor még leningrádi) Kirov Színházban adták elő. A darab zenéjének egy része addigra ismert volt, mivel egyes tételeit néhány évvel korábban koncertszvit formájában már megszólaltatták.
A Rómeó és Júlia zongoraváltozata is igen népszerű, a darab egyik emblematikus részletét, a Lovagok táncát Jevgenyin Kiszin adja elő:
Felfedező
Az Egy faun délutánja Debussy pályájának első időszakában született. A kompozíció egy olyan komplex darab előjátéka lett volna, amelyet Stéphane Mallarmé híres poémája ihletett. Maga Mallarmé a költemény műfaját előbb rögtönzésnek, majd monológnak nevezte. Amikor tehát a hozzá kapcsolódó Debussy-darab jellegzetes fuvolaszólója felcsendül, éppúgy gondolhatunk improvizációra, mint monológra.
Prokofjev negyvenes évei elején, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban ünnepelt zeneszerzőként határozta el, hogy visszatér szülőföldjére. Talán naiv volt, amikor Moszkvába költözött, de úgy érezte, hogy kizárólag a zeneszerzésnek szentelve életét, alkotóművészi pályája új magaslatokba juthat. Amikor 1935-ben a Kirov Színház témákat javasolt neki egy új baletthez, felvetődött Trisztán és Izolda, Pelléas és Mélisande, valamint Rómeó és Júlia tragikus szerelmének története is. Wagner és Debussy operái miatt Prokofjev Shakespeare színdarabja mellett döntött, ugyanakkor az első librettótervezet igen szabadon kezelte az angol drámaíró remekművét, különösen a tragikus végkifejletet: Prokofjev darabjában a szerelmesek nem halnak meg – „halottak nem tudnak táncolni”, jegyezte meg epésen a zeneszerző –, hanem egy szebb jövő reményében megkezdik közös és feltehetőleg örökké boldog életüket…
Bartók Béla
Bartók 1945 nyarán kezdett hozzá III. zongoraversenyéhez, és szeptember végéig dolgozott rajta. A darab mintha a súlyosan beteg zeneszerző visszatérő életöröméről árulkodna, és arról a reményéről, hogy nemsokára újra láthatja hazáját. A kompozíciót feleségének, Pásztory Dittának szánta; részben ez is magyarázza az előző két zongoraversenytől olyannyira elütő karakterét. A művet Bartók végül nem tudta teljesen befejezni, vázlatai alapján az utolsó tizenhét ütemet barátja és tanítványa, Serly Tibor hangszerelte meg. A kompozíciót fél évvel a zeneszerző halála után, 1946. február 8-án Sándor György szólójával mutatták be. Pásztory Ditta sokáig nem játszotta el – túl sok szomorú emléke tapadt hozzá.
A felvétel igazi különlegesség, Bartók III. zongoraversenyének szólistája Pásztory Ditta, a Bécsi Szimfonikus Zenekart Serly Tibor vezényli:
Debussy zenéjét gyakran impresszionistának nevezik, és kétségtelen, hogy zenei nyelvének néhány jellegzetessége összeköthető a 19. század utolsó harmadában Franciaországban kivirágzó új festészeti stílusirányzattal. Maga Debussy azonban nem kedvelte ezt a minősítést, amely elsősorban az újságírásban terjedt el. A társművészetek közül inkább a francia szimbolista költőket, például Baudelaire-t, Verlaine-t és Mallarmét érezte közel magához. A budapesti sajtóban felbukkanó legelső tudósítás is a szimbolizmushoz sorolta a fiatal Debussyt – 1895 októberében a Nemzet „névtelen” tudósítója Szimbolista zene címmel küldött beszámolót Párizsból.
Claude Debussy
Tagadhatatlan, hogy az Egy faun délutánja sok tekintetben szemben áll a 19. században uralkodó klasszikus-romantikus zenefelfogással, amelynek képviselői a nagyforma kialakításakor a különböző jellegű zenei szakaszok láncolatában rejlő dramaturgiai potenciált igyekeztek kiaknázni, gondoljunk csak Csajkovszkij 1893-ban, a Debussy-darab premierje előtt egy évvel bemutatott VI., Bruckner VIII. (1892) vagy Mahler 1889-ben Budapesten megszólaltatott I. szimfóniájára. Az Egy faun délutánjának zenei formája – vagy ha tetszik, a zenei folyamat által sugalmazott narratívája (Ujfalussy József szép szavával élve: cselekvénye) – alapvetően nem dramatikus, ebben a műben nem feszülnek egymásnak különböző zenei gondolatok, a zenei idő nem az ellentétes karakterű területek révén tagolódik, a hallgató pedig elsősorban nem a darab mozgalmasságára, inkább állóképszerű statikusságára emlékszik vissza. Ha figyelmesen követjük a kompozíciót, talán felismerünk önállósuló formarészeket, ám azt is észrevehetjük, hogy az egyes szakaszok közötti határ mennyire elmosódott, ellentétben az említett három szimfóniával. Ez a fajta kontúrnélküliség, mozgás helyett inkább állapotot közvetítő zenei alapmagatartás kapcsolható az impresszionizmus festészeti látásmódjához. Ugyanakkor a zene felszínét meghatározó melodikus anyagot különös ellentmondás jellemzi: Debussy melódiái egyfelől nagyon érzékiek, másfelől viszont végtelenül absztraktak is, a dallami elem legtöbbször inkább csak egy hangsor. Ráadásul ezek a hangsorok nagyon eltérnek a klasszikus-romantikus nyelv megszokott skáláitól, és nem határoznak meg egy konkrét hangnemet sem. A zenei események láncolata gondosan eltervezett, mégis – milyen szép újabb ellentmondás – improvizáltnak hatóan oldott. Ez a sajátos kettőség már a francia szimbolizmus poétikájához áll közelebb. Az Egy faun délutánja elsősorban tehát nem pregnáns ritmikájával, élesen metszett, karakteres motívumaival vagy dallamosságával ragadja meg a figyelmünket, hanem rafináltan kikevert hangszíneivel (hangszerelésével), gyönyörködtetően irizáló harmóniáival – részben erre gondolhatott Pierre Boulez, amikor a darabot a modern zene kezdeteként jellemezte.
Shakespeare színművének utolsó jelenete a drámairodalom egyik „legképtelenebb” fináléja. Amikor Prokofjev előállt új balettjével, amelyben szakított az ismert végkifejlettel, óriási volt a megrökönyödés. A balett eredeti, Adrian Ivanovics Pjotrovszkij által írt librettójában Rómeó véget akar vetni az életének, de Lőrinc barát megakadályozza ezt, és miközben dulakodnak, Júlia magához tér. Ekkor a színpad fokozatosan megtelik emberekkel, akik elbűvölve nézik a két fiatal táncát, végül a szerelmesek elindulnak egy jobb világ, egy új élet felé.
Szergej Szergejevics Prokofjev
1936-ban Prokofjev egy kisebb csoport előtt eljátszotta a darabot zongorán, az orosz Shakespeare-szakértő, Szergej Dinamov pedig támogatásáról biztosította. Nem sokkal ezután a mű premierjére bejelentkezett a Moszkvai Nagyszínház (Bolsoj), elorozva a bemutatás jogát a szentpétervári Kirovtól. Ám a Bolsoj vezetőségét, élén Vlagyimir Mutnyikkal, éppen ebben az időben cserélték le, az újdonsült, Platon Kerzsencev irányítása alatt álló igazgatóság pedig felülvizsgálta a színház műsortervét, és kiderült számukra, hogy az előző művészeti vezetés meg szerette volna változtatni Shakespeare darabjának végét. A klasszikus mesterművek iránti patetikus tisztelet a szovjet kultúrpolitika egyik alapvetése volt, minden olyan művészi szándékot, amely a mesterművek eredeti formáját megbontani igyekezett, a dekadens nyugati művészet üldözendő elhajlásának tekintették. S bár Prokofjev szakított saját, avantgárd-újító stílusával, a Rómeó és Júliát pedig kifejezetten közérthető zenei nyelven fogalmazta meg, a komponista egyszer csak ott találta magát a kultúrpolitikai kritikák kereszttüzében. Mutnyikot letartóztatták, de a több mint egymillió embert érintő nagy tisztogatásnak Pjotrovszkij és Dinamov is áldozatául esett. Mindkettőjüket kivégezték. Az 1940-re halasztott premierre a darab végét – részben a zenével együtt – természetesen átalakították. A közelmúltban egy amerikai zenetörténész, Simon Morrison kutatásainak köszönhetően az elvetett „happy ending” zenéje rekonstruálható lett, ezt a változatot koncerten már néhány alkalommal elő is adták.
A Shakespeare-tragédiához hű befejezés a Royal Balett előadásában (2015), a koreográfus Kenneth MacMillan:
Bartók Béla Amerikában komponált műveiben (Concerto zenekarra, Szólószonáta hegedűre, III. zongoraverseny) többször is találkozhatunk régebbi korszakok stílusának allúzióival, idézetekkel, zenetörténeti utalásokkal. A III. zongoraverseny második tételének kezdete Beethoven egyik vonósnégyese, az op. 132-es a-moll kvartett lassújára emlékeztet, amelynek a bécsi mester A felgyógyult beteg hálaéneke lyd hangnemben címet adta. A tétel középrésze karakterében, jellegében, hangzásában teljesen más, a zenekari hangszerek különböző madarak hangját utánozzák, az egész pedig mámoros erdei koncertté áll össze. Amikor Bartók Észak-Karolinában megfigyelte az ottani madarak énekét, azonnal észrevette, hogy máshogy „dalolnak”, más „dialektusban” fújják, mint odahaza. Fiának, Péternek írt levelében 1944 tavaszán így számolt be erről: „A tavasz most már tagadhatatlanul megérkezett. Olyan »kutya-fa« (dog-wood) virágzás van, mint nálunk akácvirítás. A madarak teljesen megrészegedtek a tavasztól, és olyan hangversenyeket rendeznek, amilyet még sose hallottam. Kezdve a puty-puty-puty-on, és végezve különféle újabb hangú (nyilván újabban ideérkezett) madarakon.” Az egyik madár énekét le is kottázta a levélben, de magát a fajtát nem ismerte fel. Bartók azt írta, hogy a madár a lekottázott dallam újabb és újabb variánsát eszeli ki. Ez a motívum megjelenik a III. zongoraverseny lassú tételében. A lengyel származású amerikai zenetörténész, Maria Anna Harley fél évszázaddal később a motívum alapján azonosította a madárkát: Bartók feltehetőleg egy tarka avarsármány énekét hallhatta. A tételben előforduló többi motívumot is egy-egy madárfajtához társította, a zongora és a fuvola szólamában az erdei fülemülerigó, a klarinét hangjaiban pedig a pettyes fülemülerigó dalát fedezte fel.
Ez a bájos erdei madár, a tarka avarsármány nem is tudja, hogy a III. zongoraversenyben Bartók milyen fontos szereppel ajándékozta meg:
Érdekességek
A 20. századi tánctörténet egyik emblematikus koreográfiája sajátos módon nem balettzenéhez készült. 1912-ben az Orosz Balett (Ballets Russes) legendás táncosa, Vaclav Nizsinszkij koreográfusi szárnypróbálgatásaként vitte színre az Egy faun délutánját, természetesen Debussy zenéjét használva fel. A táncos-koreográfus különleges, kétdimenziósnak ható mozgásformát talált ki, a jelmez, a táncosok pozicionálása pedig az ókori egyiptomi falfestmények, illetve a görög kerámiákon látható rajzolatok ábrázolásmódjából indult ki, a főszerepet maga Nizsinszkij alakította. Az antik hangulatú táncjáték nagyon pontosan közvetíti a Mallarmé-költemény cselekményét, amelyet – a Debussy-kompozíció első magyarországi előadása után – a Budapesti Hírlap riportere így foglalt össze: „A faun szirinxet (sípot) farag, furulyázva a nádasban hever, forró szicíliai nap hevíti a vérét, égő szemmel nézi, lesi, mikor bukkan föl egy csapat nimfa, sóhajtozik, várakozik, de hiába, csak érzéki, fantasztikus képek kergetőznek előtte.” Amikor a nimfák megjelennek, érzéki táncukkal megbabonázzák a faunt. Egyikük elhagyja fátylát, amit a faun szerelmi zsákmányként magával visz. Mindez – folytatja a Budapesti Hírlap beszámolója – „finom színekbe olvad. Nincsen ennek a hangfestésnek már semmilyen abszolút zenei törvénye. Harmonikus törvénye legkevésbé. Szólamok és a hangszerek melódiái összefonódnak, keresztezik egymást, hamis és összehangzó akkordok váltakoznak, szabad ritmikus képletek alakulnak, látszólag minden törvény, szabály és logika nélkül. Egy kromatikus főmotívum vonul végig a darabon, ezenkívül minden határozatlan zsongás, hullámzás, de mesterien egységes zenei színhatással.”
Nizsinszkij korszakos koreográfiáját utóbb sikerült rekonstruálni. Ezen az 1979-es felvételen a legendás Rudolf Nurejev táncolja a Faun szerepét:
A madárének a 20. századi zenében különösen nagy jelentőségre tett szert. Az olasz Ottorino Respighi egyik darabjában (Róma fenyői, 1924) hangfelvételről kell bejátszani a csalogány énekét. A francia Olivier Messiaen elkötelezett ornitomuzikológusként (madárzene-tudósként) gyűjtötte, rendszerezte a madárhangokat, és több művében is feldolgozta, illetve idézte-utánozta ezeket. Egyik nagyszabású (két és fél órás) zongoraművében, a Madárkatalógusban (Catalogue d'oiseaux) összetett történeteket, tájleírásokat foglalt hangokba. Ha valaki rövidebb darabbal szeretné kezdeni, ráadásul egy zongoraversennyel, akkor Messiaen Egzotikus madarak (Oiseaux exotiques, 1955) című darabja lehet a kiindulópont.
Az Egy faun délutánja az antik mitológia és a művészet világába visz. Debussy később több darabjában is visszatért a távoli évezredekhez. Négykezes zongoraművében (Hat antik sírfelirat – Six Épigraphes Antiques) meditatív hangulat uralkodik. Ez a kompozíció közeli rokonságban áll egy másik, hallatlanul izgalmas és ugyancsak antikizáló darabjával, a Három Bilitis-dallal (Chansons de Bilitis), amelyben a zseniális francia költő, Pierre Louÿs egy elképzelt ókori költőnő hangján szólal meg.
Csak hatvan év választja el Messiaen Egzotikus madarak című darabját az Egy faun délutánjától és mindössze egy évtized Bartók III. zongoraversenyétől, de mintha egy egész korszak múlt volna el az elődökhöz képest:
Írta: Molnár Szabolcs
Reflektorfényben
A világhírű zongoraművész, Kirill Gerstein többek között Rados Ferencnél is tanult. Első versenyét tizenegy évesen nyerte Lengyelországban. A következő években már jazzworkshopokon vett részt, majd maga is elkezdett jazzt játszani. 1993-ban Szentpéterváron találkozott Gary Burton vibrafonjátékossal, 1994-ben pedig Bostonba utazott, ahol a Berklee történetének legfiatalabb jazz tanszakos diákja lett. 1996-ban határozta el, hogy tanulmányai középpontjába újra a klasszikus zenét helyezi. 2001-ben megnyerte az Arthur Rubinstein Zongoraversenyt. Repertoárja hallatlanul sokszínű, Busonitól Csajkovszkijig, Prokofjevtől Gershwinig, Brahmstól Schönbergig sokféle stílusban mozog otthonosan. A zongoraművész 2023–24-ben a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara és az Aix-en-Provence-i Fesztivál rezidens művésze volt.
© Marco Borggreve
Rajna Martin a fiatal magyar karmester-generáció kiemelkedő képviselője. 2023 óta a Magyar Állami Operaház első karmestere, 2026 őszétől a Luxemburgi Filharmonikusok zeneigazgatója. 2021 és 2025 között a Győri Filharmonikus Zenekar vezető karmestere volt. Számos jelentős nemzetközi bemutatkozás van mögötte, többek között a Londoni Filharmonikusok, a velencei Teatro La Fenice és a Maggio Musicale Fiorentino zenekarának élén. 2025-ben a Jonas Kaufmann vezette Tiroli Ünnepi Játékokon ő vezényelte A kékszakállú herceg várát, valamint Poulenc Az emberi hang című operáját a Claus Guth által rendezett produkcióban. 2023-ban kezdett dolgozni a Budapesti Wagner-napokon, ma már Fischer Ádám mellett a fesztivál társ-művészetivezetője. 2018-ban Junior Prima díjban részesült.
© Csibi Szilvia, Müpa
A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar otthona 2005 óta a Luxemburgi Filharmónia, Európa egyik legszebb modern hangversenyterme. A 99 tagú, több mint húsz ország muzsikusaiból álló zenekar az egymást követő zeneigazgató-karmesterek – Henri Pensis, Melles Károly, Louis de Froment, Leopold Hager, David Shallon, Bramwell Tovey, Emmanuel Krivine és Gustavo Gimeno – irányításával saját hangzásvilágot alakított ki. Az együttest a 2026–27-es évad kezdetétől Rajna Martin igazgatja. Bőkezű támogatóinak köszönhetően a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar nagy értékű mesterhangszerekkel is rendelkezik, például a Matteo Goffriller (1659–1742) műhelyéből való, „Le Luxembourgeois” nevű csellóval, valamint egy Giuseppe Guarneri filius Andreae (1711) és egy Gennaro Gagliano (1750) által készített hegedűvel.
© CG Watkins