Az, amit és ahogyan esznek Tarantino filmjeiben, a kifinomult gasztronómia számára értelmezhetetlen. Gyorskaja. Hamburger, milkshake, amerikai kávé. (És akkor még a desszertekről nem is beszéltünk.) Az már sokkal izgalmasabb, ahogyan az ételekről beszélnek, pontosabban fogalmazva: az, ami a beszélgetés mögött megbújik. Talán ezért olyan emlékezetesek azok a pillanatok, amelyekben Tarantino filmjeiben esznek/isznak, vagy legalább beszélnek róla. Ilyen például a Ponyvaregényben a nagy hamburger-párbeszéd, amely akár nyelv- és kultúratudományi beszélgetésként is felfogható. Leszámítva, hogy a szereplők a világ végtelen sokféleségét a vagdalt hús szemszögéből vizsgálják. Tarantino filmjeiben mindez nem töltelék, hanem kemény dramaturgia: akár egy pohár tej, egy tál rizs vagy egy áfonyás piskóta is képes történéseket elindítani. És van, amikor egy ártatlan almás rétes meggyalázása is pszichodrámává válik. Ha megpróbáljuk Tarantino műveit csupasz történésre visszabontani, nem jutunk messzire. Marad a hatalom, a pénz, a bosszú - kicsike szerelemmel. De ha észrevesszük a részleteket, a ruhákat, a berendezést, fülünk van a filmzenére, a nyelvek és akcentusok bábeli zűrzavarára, ha figyeljük az „étlapot”, roppant gazdag világban kóborolhatunk.
A Ponyvaregény ma már legalább két nemzedék alapfilmje. Mindenféle szabályt felrúgó történetmesélés, sajátosan félrerajzolt karakterek, műfajkoktél. És minden, amit a hamburgerekről valaha is tudni szerettél volna…

Rendező: Müpa