Megnyitó:
2017. február 3. 19:00
Helyszín: Zászlótér
A kiállítást megnyitja: Howard Mandel, az amerikai Jazz Újságírók Szövetségének elnöke

Nagyon nagy lelke kell hogy legyen egy fiatalembernek, akit nem csak hogy megfog egy - megélhetés és divat szempontjából - manapság ezer sebből vérző művészeti ág, de aki szellemi, fizikai és anyagi ráfordítást nem kímélve a saját médiumán keresztül próbál örök emléket állítani e műfaj nagy túlélőinek. Márpedig a kép, akárcsak a képeken szereplő muzsikusok zenéje, örök emlék. Sántának nehezebb dolga volt, mint nagynevű elődeinek, Herman Leonardnak, William Gottliebnek, William Claxtonnak, Val Wilmernek vagy Gjon Millinek. Az említetteknek még a jazz nagy virágzása idején sikerült lencsevégre kapniuk a műfaj alkotóerejük teljében lévő óriásait. Akkor mindezt egy utcában, New York legendás 52-ik utcájában is megtehették. Sántának városról városra, klubról klubra járva kellett keresnie azokat a még élő nagyságokat, akik végérvényesen rányomták bélyegüket erre a csodálatos és egyedülálló zenére, amit jazznek hívnak. Hogy elkészíthesse a képeket, Hong Kongtól Montreux-n át egészen New Yorkig 15 országban járt. Sokszor a stoppolást és a szabad ég alatt alvást is vállalnia kellett parkban, csónak alatt vagy épp a színpad mögött a művészsátorban, hogy megörökíthesse hőseit.
Sánta itt látható portréi emberileg és zeneileg is roppant szélesre vetik a hálót. Művészi és társadalmi szempontból az egyik véglet az amerikai kortárs zene legintellektuálisabb és legsokoldalúbb figurája, a több mint 12 fúvós hangszeren és zongorán is játszó zeneszerző, filozófus és professzor, Anthony Braxton vagy a free jazz virtuóz zongorista alapító atyja, Cecil Taylor. A másik végletet képviseli Quincy Jones, aki nemcsak arról ismert, hogy annak idején a világszerte turnézó Dizzy Gillespie Big Band zenei igazgatója és hangszerelője volt, de emellett karmester, zeneszerző, TV- és filmproducer, magazinalapító, lemezvállalat-igazgató és 27 Grammy-díj tulajdonosa. Őket valóban nem kell bemutatni, de vajon hányan emlékeznek még az ötvenes évek derekán hamvaiból feltámadt Basie-zenekar csodálatos fuvolista-szaxofonosára, Frank Wessre, aki sajnos már nincs közöttünk, de Sánta Csaba képtárában velünk marad.
Lehet, hogy a feministák számára kissé kiábrándító, hogy mindössze két hölgy portréja szerepel ebben a gyűjteményben; a múlt évszázad nagy újító, zongorista, komponista zenekarvezetőjéé, Carla Bleyé, valamint a jazz és az afro-amerikai szakrális zene határmezsgyéjén mozgó, csodálatos Amina Claudine Myersé. A jazz sajnos roppant maszkulin műfajként indult, eleinte az énekesnők mellett legfeljebb a női zongoristákat tűrték meg, de őket sem gyakran. Mára ez örvendetesen változik, ha csak fokozatosan is.
Ezen a kiállításon a múlt évszázad második felének négy kivétellel még az élők sorában lévő zenei hősei láthatók, a bebop vokalizálás mesterétől, Jon Hendrickstől kezdve egészen Muhal Richard Abramsig. De Sánta Csaba portréin minden arc egy térkép, az életút vagy a művészi koncentráció térképe.

Pallai Péter, a BBC Világszolgálat egykori főmunkatársa

Rendező: Müpa