Dióhéjban az improvizáció történetéről

Minden kultúrában létezik improvizált zene, csak éppen a módszertana és a helye más. Dél- és Nyugat-Ázsia, Indonézia és Afrika legnagyobb presztízsű műfajai improvizatívak: ezek a művészi szabadság legmagasabb rendű megnyilvánulásai, amelyekben a zenész saját ihletéből, spontán módon, a lehető legkevesebb kötöttség nyomása alatt alakítja a zenét. A nyugati zenekultúra viszont alapvetően műközpontú, így az improvizáción alapuló műfajokat ritka kivételként kezeli – de nem volt ez mindig így…

A zenei alapfogalmakat nagyon nehéz pontosan meghatározni – nagyjából tudjuk, mit kell érteni alattuk, de jelentésük időhöz, térhez, társadalmi közeghez és műfajhoz kötött. A zenetudomány nagykönyve, a Grove lexikon mindenesetre így definiálja az improvizációt, más néven rögtönzést: „jelentheti a darab jelen idejű megkomponálását az előadók által, de egy már létező zenei váz kidolgozását is, vagy bármit e két véglet között.” A klasszikus zenében az utóbbi végletet képviselik a díszítések, az előbbit az olyan műfajok, mint a prelúdium – amely eredetileg szabad improvizációként ágyazott meg a következő darab hangnemének, és csak később vált írásos zenei műfajjá –, és valahol közöttük helyezkedik el a kadencia, a tételek záróhangját megelőző virtuóz kalandozás.

Az improvizáció gyakorlatának első leírásai a 15. századból származnak, de biztosak lehetünk abban, hogy már jóval korábban, a többszólamúság születésénél is a rögtönzés bábáskodott. A zenetörténet egyik legnagyobb improvizátora nem más, mint Johann Sebastian Bach, akiről feljegyezték, hogy ha nem volt elégedett egy csembalista teljesítményével, a játékos mögé állva maga is be-benyúlt a billentyűk közé, hogy gazdagítsa a hangzást. Mozart és Beethoven ünnepelt rögtönző volt, akik saját versenyműveikben is kiélték ez irányú késztetéseiket, míg Liszt Ferenc a koncertjei végén a közönségtől kapott témákra improvizált varációsorozatot, közben pedig prelúdiumokat, fantáziákat játszott. A felsorolt szerzők nem véletlenül mind zongoristák: az improvizáció a 18. század végére szinte kizárólag az ő felségterületükké szűkült. (Persze ne feledkezzünk meg az énekesekről, akik továbbra is talán mindenki másnál szabadabb kezet kaptak.) A 19. század második felében az improvizáció csillaga leáldozott: egyrészt a túlzott hatásvadászat eszközévé vált, másrészt az előadók szerepe fokozatosan a leírt kompozíciók hű tolmácsolására korlátozódott. A zeneoktatás fókusza is a lekottázott művekre került át, hanyagolva a korábban sokkal fontosabb rögtönzést.

A 20. század második feléig az improvizációt egy új jelenség, a némafilmek kísérete, illetve néhány kompozíció szigorúan behatárolt szakasza képviselte. (Egyébként is, ki tudna egy dodekafon műbe csak úgy beleimprovizálni?) Mindezeknek is köszönhető, hogy az improvizációt ma elsősorban a jazzhez kötjük, ahol legegyszerűbb és leggyakoribb formájában a témára – adott dallamra és/vagy harmóniamenetre – játszott variációsorban kap helyet. Bár a köznyelvben rögtönözni sokszor az előretervezés csődjét jelenti, a zenében ez a leglebilincselőbb művészi formák egyike, amely teljes polgárjogot nyert a színpadon is.

Erről a Müpa színpadán is meggyőződhetünk, amikor a francia, Flying Lotus-, Madlib- és J Dilla-feldolgozásairól ismert Underground Canopy, az improvizációs színtér kiemelkedően izgalmas, egyéni szereplője olyan hazai alkotókkal egészül ki a budapesti imprószcénából mint Zahár Fanni, Klausz Ádám, Dombeats és Papp Mukunda.