Embert enni nem való. Persze vannak különös esetek, amelyek ezen alapvetés újragondolására késztetnek. Peter Greenaway filmje ugyanolyan képpel kezdődik, mint amilyennel - másfél évtizeddel korábban - A nagy zabálás véget ért. Aztán felgördül a függöny. Ez már másfajta zabálás. Greenaway (aki tanult festészetet) festői tobzódással és matematikai hűvösséggel vezeti végig ezt a gasztro grand guignolt. Átkozottul és hihetetlenül pittoreszk film. A háttérben Frans Hals festménye, az ételek a németalföldi festők csendéleteit idézik, míves tárgyak és berendezés. És akkor még nem beszéltünk a ruhákról, amelyeket Jean-Paul Gaultier tervezett a filmhez. (Ráadás: Michael Nyman rendkívüli zenéje.) És mindezen már-már zavarba ejtő kifinomultság előterében a maffiózó Mr. Spica, aki önmaga hatalmában élvezkedik. Porig aláz mindent és mindenkit. Az ő világában az emésztőcsatorna be- és kijárata nem különül el egymástól. És ennek a színfalhasogató előadásnak a hátterében ott van a konyha, a backstage, ahol sercegésben, gőzben, pilinkéző kacsatollban születnek a gasztronómia műalkotásai - a méltatlan befogadónak.
A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője úgy is értelmezhető, mint elmélkedés az etikusról és az esztétikusról. Ennél azonban sokkal fájdalmasabb. Mert az undorító testi funkciók közepette valahogy mégis megszületik egy érzéki emberi történet, amely igazi drámába fordul. Aztán a végén a függöny legördül. Szép és visszataszító. De ne dőljünk be a lakomák festőiségének! Ez a film nem az ízek hatalmáról szól, hanem a hatalom ízéről.

Rendező: Müpa