Zenébe zárt történelem – a griot hagyomány

A nyugat-afrikai történetmesélő-énekeseket a griot (ejtsd: grió) szóval szokás jelölni. Bár eredete a mai napig viták tárgya, a kifejezés nagy valószínűséggel egy, a 17. században Szenegál és Gambia környékén missziót teljesítő kapucinus szerzetestől származik. A griot ugyanakkor csak egy gyűjtőszó – a régióban élő számtalan népcsoport különböző funkciókkal rendelkező tagjait foglalja magában. Azokat, akikre ezek a népek írásbeliség hiányában a közösség történelmének letéteményeseiként, múltjának őreiként tekintettek. Szerepük mára jócskán átalakult, a mai griot-k mégis híven őrzik őseik tradícióit, és missziójuk immár nemcsak saját közösségükben, de messze annak határain túl is jelentőséggel bír.

A griot hagyományok első említése a 13. századból, a nyugat-afrikai Mali Birodalom hajnalából származik. A hozzávetőlegesen a mai Mauritániától Nigériáig terjedő területen élő különböző népcsoportok szinte mindegyikében jelen voltak azok, akik hivatásuknak tekintették, hogy a közösség életének és múltjának krónikásai legyenek. Őrizték és generációról generációra adták tovább népük történelmét, legendáit, hagyományait és családfáit. Ők jegyezték és örökítették meg a közösségükben lezajló fontosabb eseményeket, a gyermekek születését és a haláleseteket, a menyegzőket, a vadászatokat, az ünnepségeket – és a csatákat. Ezeket mesékbe, költeményekbe és dalokba foglalták, majd a szokásaik által meghatározott alkalmakkor, hangszeres kísérettel adták elő őket.

Illusztráció Sambala griot-jairól, Colonel Frey Côte occidentale d'Afrique (Afrika nyugati partja) c. könyvéből 1890-ből

Szerepük ugyanakkor messze túlmutatott a lokális történelem megőrzésén és rituális felidézésén. Gyakran vándoroltak, és ilyenkor nemcsak a környező vidékek történeteivel és hagyományaival ismerkedtek meg, hanem diplomáciai feladatokat is elláttak. Közvetítettek a saját közösségeikben felmerülő viták során, amellett, hogy uralkodóik és elöljáróik „udvari” zenészeként, krónikásaként és a szuverént dicsőítő énekek szerzőjeként is működtek. Közvetítő szerepkörük egyes népcsoportokban olyannyira kitágult, hogy – egyfajta sámánként – az élők és a szellemvilág között is a griot-k voltak hivatottak kapcsolatot teremteni. Máshol füvesemberek és gyógyítók, míg bizonyos területeken a törzs vezetői is voltak egyben.

A griot-k külön társadalmi osztályt képeztek, egyszerre voltak kiváltságos, megbecsült tagjai és kitaszítottjai népüknek. Számos nyugat-afrikai tradícióban például – az általánosan elfogadott szokásoktól eltérően – haláluk után tilos volt a földbe temetni őket, nehogy szellemük „beszennyezze” azt. Ehelyett külön erre a célra kijelölt fák belsejében helyezték őket örök nyugalomra. A griot-kat endogámiára kötelezték, vagyis csak saját elkülönült társadalmi csoportjukon belül házasodhattak, gyermekeiket pedig ugyanezek a szokások kötötték, hogy tíz intenzív tanulással töltött év – a nyolctól tizennyolc éves korukig tartó időszak – alatt elsajátítsák szüleik mesterségét, és továbbörökítsék népük hagyományait. Az egyik legismertebb modern kori griot, a tavaly elhunyt Toumani Diabaté például 70 generációra tudta visszavezetni a griot tradíciókat mindvégig híven őrző családjának történetét.

A griot hagyományok modern őrzői, a legendás Toumani Diabaté és fia, Sidiké © Youri Lenquett

A gyarmatosítással, az írásbeliség elterjedésével, a technológiai vívmányokkal és a mindezekből fakadó társadalmi átalakulásokkal párhuzamosan a griot hagyományok jórészt háttérbe szorultak, de legalábbis határozottan átalakultak. Bár a griot-k még a 20. század elején is fel-feltűntek helyi vezetők – és hadurak – kíséretében, funkcionális szerepük fokozatosan reprezentatívvá vált, majd a kulturális-művészeti szcénába sodródott át. A modern griot-kra már sokkal inkább hangszeres zenészként és énekesként, mintsem két lábon járó történelmi adatbázisként tekintenek nemcsak Európában és az Egyesült Államokban, de saját hazájukban is.

Bár a történelem őrzőiként eljárt felettük az idő, hangszeres tudásuk és zenei hagyományaik felett valószínűleg soha nem fog. Énekeiket és történeteiket már a mai griot-k ősei is szinte mindig valamilyen pengetős hangszerrel kísérték, és az évszázadok során felhalmozott tudásuk mára felbecsülhetetlen értékű gyémánttá csiszolódott. A griot-k tradicionális eszközei közül a leggyakoribb a kora nevű 21- vagy helyenként 22-húros, a két kéz mutató- és hüvelykujjával megszólaltatott pengetős hangszer, ami a mi európai fogalmaink szerint valahol félúton helyezkedik el a hárfa és lant között.

A griot-k tradicionális hangszere, a kora
Fotók: Matt Benson és Pongsapak Kiatpreecha

A kora talán legismertebb modern kori virtuóza a szintén ősi griot családból származó szenegáli Ablaye Cissoko, aki nagyszerű arányérzékkel vegyíti hazája zenei hagyományait a modern világzene legkülönbözőbb elemeivel. Nyitottsága és kreativitása révén képes könnyed párbeszédet kezdeményezni hangszere és az évszázadokra visszanyúló nyugat-afrikai dallamvilág, valamint a föld másik felén őshonos zenei tradíciók között. Miközben őrzi és ápolja mandinka örökségét, életművében rengeteg teret ad a zenei együttműködéseknek is. Három közös lemezt – és egy dokumentumfilmet – készített Volker Goetze New Yorkban élő német trombitaművész-zeneszerzővel, kettőt a Constantinople nevű régizene-együttessel, és szintén kettőt Simon Goubert jazzdobossal.

Legutóbb Cyrille Brottóval fogott össze, aminek eredménye a francia és a griot zene, a harmonika és a kora lélekmelengető, mégis megannyi új ötletnek teret adó összjátéka, két nagyszerű album, valamint telt házas koncertek egész sora lett. Hogy a két hangszer – és azok mesterei – milyen összhangban működnek együtt, arról október 1-jén a Müpa közönsége is meggyőződhet, amikor is a Fesztivál Színház vendége Ablaye Cissoko és Cyrille Brotto lesz.