Opera, akadémia, zenekar – így teremtették meg Svédország zenekultúráját

A svéd zene története nem az ABBA-val és nem is Max Martinnal kezdődik. Stockholm zenei élete Bach és Händel idején virágzott fel: máig büszkék rá Svédország lakói.

„Mert létezik egy svéd zene, amely összemérhetetlen Európa többi zenei művészetével: a mi zenénk, amelyet mindmáig alábecsülnek, lenéznek, vagy jórészt ismeretlen marad, miközben senki sem méri fel az egyetlen természetes mércével: a svéd temperamentummal. Helyette a német, francia és olasz zenéhez hasonlítják [...] – ezért nem érthetik meg, és nem hihetnek benne” – írta 1900-ban a svéd romantika egyik meghatározó komponistája, Wilhelm Peterson-Berger, aki kritikusként is a nemzeti zene elsőségét hirdette.

Svédország zenei élete persze nem Richard Strauss és Mahler idejében kezdődött, hanem két évszázaddal korábban, a 17. század végén, a Svéd Birodalom felemelkedésével; a „Stormaktstiden” időszakában, amikor a reformáció után a királyi és nemesi mecénások úgy látták, hogy az udvarnak a zenén keresztül is érdemes fitogtatnia kifinomultságát és erejét. Akárcsak más „periférián lévő” országokban, II. Gusztáv Adolf és utódai uralkodása alatt német és olasz mintákra, valamint mesteremberekre támaszkodva született meg a svéd zene – amelynek kialakulása éppenséggel egybeesett a barokk stílus virágzásával.

Lorens Pasch festménye III. Gusztáv svéd királyról

Miközben a színházban elsősorban a franciák hatása érvényesült, Krisztina királynő hívására pedig olasz társulatok mutattak be először operát az országban, az egyházi zenében főként az északnémet lutheránus hagyomány dívott. Nem szabad megfeledkezni a híres, német származású Düben családról, amely az európai birodalommá váló Svédország zenei életét dominálta. (Ha valaki történetesen nem zenész volt a Düben családban, akkor politikus, tanácsadó vagy diplomata.) Andreas Düben (1558–1625) abban a lipcsei Tamás-templomban játszott orgonistaként, ahol J. S. Bach később élete javarészében dolgozott, fia – szintén Andreas – pedig 1625-ben a stockholmi német gyülekezet orgonistája lett. A leghíresebb minden bizonnyal Gustaf Düben volt, aki a svéd udvari zenekar vezetője, majd apja után az említett templom karnagya lett. Olyan lelkiismeretesen gyűjtötte kora kéziratait és kottáit, hogy kollekciója máig az egyik legterjedelmesebb barokk zenei emléknek számít. Ebből ismerjük Dietrich Buxtehude számos művét is: február 20-án az Ensemble Correspondances pedig további tíz szerző alkotásait adja elő belőle a Müpa hangversenytermében.

Johan Pasch falfestménye Romanról az 1740-es évekből, amely Adam Horn gróf megbízásából készült. Roman többször volt a Horn család vendége a Fogelvikenben található kúriában

Míg a Svéd Birodalom fennállása idején a műzene szinte csak a királyi udvarban csendült fel, a polgári zenei élet alapjait a Frihetstiden, a szabadság koraként emlegetett parlamentarizmus hozta el az 1720-as évektől. Ekkor lépett színre az a Johan Helmich Roman, akit a svédek Händeljének is neveznek. Nem ok nélkül, hiszen már fiatal korában, 1715 és 1721 között a nagy szásznál tanult Londonban, ahol „a svéd virtuózként” emlegették, és rácsodálkoztak sok hangszeren megnyilvánuló tehetségére. Legismertebb műve az Adolf Frigyes esküvőjére komponált soktételes szvit, a Drottningholmmusiken, amely leginkább a Vízizenéhez hasonlítható. Roman nem csupán komponista, hanem kiváló szervező is volt, és a Svéd Király Zenekar vezetője abban a korszakban, amikor – 1731-től kezdődően – az első nyilvánosan látogatható koncerteket megtartották Stockholmban. Arra törekedett, hogy egyházi és világi zene is megszólalhasson az anyanyelvén, ezért svédre fordította Händel Brockes-passióját, és maga is hazája nyelvén írt librettóra komponálta például Svéd miséjét. Az első évtől tagja volt az 1739-ben alapított Királyi Tudományos Akadémiának, amely szintén a svéd nyelv státuszának megerősítését tűzte ki célul. Többek között neki köszönhető az is, hogy a svéd zene kilépett az udvari elszigeteltségből, és a polgári nyilvánosság felé fordult.

A 18. század közepétől éppúgy megjelentek a polgári zenei intézmények, mint a centrum országaiban. 1766-ban megalakult a zenekedvelők Utile Dulci elnevezésű társasága, amatőr és félprofi kórusok, zenekarok jöttek létre. 1771-ben, III. Gusztáv uralkodása alatt, bő egy évszázaddal a budapesti előtt, megnyitotta kapuit a Svéd Királyi Zeneakadémia, 1773-ban pedig a Stockholmi Királyi Operaház. Bármily meglepő, a svédek már ezekben az években is nemzeti történelmi operákat hallgattak – messze megelőzve a magyarok, a szlávok vagy akár az olaszok hazafias érzelmeinek fellángolását. És noha számos svéd zeneszerző valójában inkább német volt, hamar kialakult valamiféle sajátos identitás, amelynek egyik tartóoszlopa a dalirodalom volt. A legjelesebb dalszerző Carl Michael Bellman volt, aki szabadszájú nótákban örökítette meg az érzékiség és a mulatozás – az ital és a nők által – nyújtott örömeit.

A felvirágzó és kiterjedt zenei élet pedig csakhamar kitermelte a kor zenei tehetségeit. Az orgonistaként dolgozó Johan Wikmanson messze földön híres vonósnégyeseket komponált, akárcsak a huszonegy évvel idősebb Haydn.

Nem véletlen, hogy épp a svéd fővárosban futott be Bernhard Crusell, a finn származású klarinétos is. A kor legnagyobb tehetsége a bajor származású Joseph Martin Kraus volt, aki egy esztendőben született Mozarttal, és mindössze egyetlen évvel élte őt túl. (Bizonyos tekintetben azonban „fordítva” írta az életművét: egyik első zeneműve ugyanis egy Requiem volt.) A tehetséges fiatal huszonkét évesen költözött Stockholmba, ahol egyik operájához maga a király írt librettót. Krausról Haydn is szuperlatívuszokban nyilatkozott: „Az első géniusz volt, akit megismertem” – írta a svéd kolléga C-dúr szimfóniája kapcsán.

Később, ahogy Skandinávia többi országában, a nemzeti iskolák megalapítását a romantika korszaka hozta el – de erről már egy korábbi cikkünkben is olvashattak.