Ezer éve képtelenek vagyunk megunni a rettegést

Szent István is foglalkozott velük, leghíresebb képviselőjük pedig csupán egy kis anyagi pluszbevétel reményében született, a 21. században viszont fényesebben ragyognak, mint valaha. Kik ők? Hát persze hogy a vámpírok.

1897 erős éve volt az európai kultúrának.

Negyvenkilenc kiváló művész Gustav Klimt vezetésével végleg megelégelte a bécsi Képzőművészeti Szövetkezet vaskalapos, rugalmatlan légkörét, és megalapították a Szecesszió nevű művészszövetséget.

Ugyanezen a napon, április 3-án, vélhetően májelégtelenségben elhunyt Johannes Brahms. Az addigra megkerülhetetlenné vált zeneszerző többé nem tért be állandó törzshelyére, a Rother Igelbe, hogy az ebéd mellé lehúzzon egy pohár tokajit.

A párizsi Théâtre de la Porte Saint-Martin színpadán ugyanebben az évben hatalmas sikerrel debütált Edmond Rostand ikonikus műve, a Cyrano de Bergerac. Miután leengedték a függönyt, a közönség még kerek egy órán át tapsolt, a címszerepet alakító Constant Coquelin pedig csak ebben a színházban 410 alkalommal bújt Cyrano bőrébe, mielőtt az előadással észak-amerikai turnéra indult.

Csehov megírta a Ványa bácsit.

Stoker jegyzetei Drakula gróf karakteréről, és a szerepre elképzelt Henry Irving Mephistopheles szerepében (1885)

A kontinens másik végében pedig Henry Irving, a legendás brit színész többszöri nekifutás után is visszautasította menedzsere kérését. A két férfi ekkor már húsz éve dolgozott együtt, és barátja, egyben beosztottja csupán annyit kért, hogy egy jogi formaság miatt Irving egy felolvasás erejéig öltse magára frissen megjelent regényének főszerepét.

A menedzsert Bram Stokernek hívták, a szerep pedig az 1897-ben megjelent Drakula címszerepe lett volna. Irving félelmetesnek („dreadful”) találta Stoker művét, kiemelkedőnek azonban – a korabeli kritikai visszhanggal egyetértésben – nem. A színész a közönség soraiból nézte végig a bemutatót, az addigra már két évtizede tartó barátság pedig fokozatosan hűlni kezdett, mégsem múlt el nyomtalanul. Irving alakja nemcsak a színháztörténet lapjain maradt fenn, hanem a Drakula oldalain is.

Gyermekkor a halál árnyékában

Abraham „Bram” Stoker 1847-ben látta meg a napvilágot Dublinban, és bár a család szűkösen élte mindennapjait, a legnagyobb nehézséget Abraham rejtélyes betegsége jelentette számukra. A bénultsággal járó állapot valódi orvosi okát máig sem sikerült felfejteni, az viszont biztos, hogy a későbbi szerző egészen hétéves koráig nem hagyta el a szobáját. Viktoriánus rémképek nélkül is könnyen elképzelhető, hogy egy érzékeny gyerek számára milyen megpróbáltatásokat jelenthetett a születésétől gyakorlatilag iskolás koráig tartó bezártság és szociális izoláció.

A Skócia északi partján fekvő Curden Bay Slains kastélya (b) nyújtotta az inspirációt Stokernek a Drakula megírásához

Stokert később robusztus, kimondottan erős és nagy teherbírású férfiként jellemezték kortársai, mintha csak a gyermekkorában hallott történetek egyik hősévé vált volna. Ezek a történetek, ha fizikai felépítését nem is, de fantáziáját és lelki fejlődését mindenképp meghatározták. Édesanyja, Charlotte Thornley Stoker a kor jegyzett írója volt, ráadásul különösen rajongott a mágikus lényeket, rossztevőket és démonokat bőségesen felvonultató angolszász folklórért. Gyermekének előadott meséiben azonban az óriások, törpék és tündérek mellett helyet kapott egy másik történet is.

Charlotte Stokert az utókor az 1830-as pusztító írországi kolerajárvány egyik leghitelesebb krónikásaként tartják számon, Bram Stoker pedig maga is több ízben utalt rá, hogy édesanyja részletekbe menően idézte fel a betegséggel járó szenvedéseket és a pusztulást. Mindezt nehéz lenne felróni az édesanyának: 14 éves korában személyesen nézte végig, ahogy Sligo kikötővárosát megtizedeli a kór, miközben az élve temetések és a tömegsírok a mindennapokhoz tartoztak. De fontos része volt a helyi szóbeszédnek az is, hogy a betegség egy hajón keresztül érkezett meg a városba, és képes volt köd formájában is terjedni. Ha az az érzésünk támadna, hogy mindez ismerős valahonnan, jó a sejtésünk – Drakula gróf alakjára több ponton is ráismerhetünk ezekben a hiedelmekben. Bram Stokernek azonban nem csupán az édesanyja volt az egyetlen inspirációs forrása.

A vámpírok réme: Mária Terézia

A hiedelem szerint vámpírok legkorábban a 11. század óta élnek köztünk. A szláv folklór forrásaiban upírként emlegették őket, az ír Abhartach feltámadt halottként kísértette az élőket, de hasonló tulajdonságokkal ruházták fel az Európa-szerte fellelhető, pogánysághoz köthető strigákat is – akikről Szent István sem feledkezett el rendelkezni –, a Bestiarium Hungaricum pedig a magyar hiedelemvilág egyetlen vámpírszerű lényéről, a vérszívó noráról is említést tesz.

Az upírok létezését Adam Miczkiewicz lengyel költő is versbe foglalta (1829 körül)

A vámpírsággal járó tünetek és kezelésük a 17. századig nagyjából univerzális volt: vért szívnak (de szemfogaik csak ritkán nőnek nagyra), a fokhagymát gyűlölik, a karókat szintén, és ami a legfontosabb: minimum egy halálon már túl vannak.

Az Alkonyat-kvadrológiát megelőző legutolsó nagy vámpírláz a 18. században ütötte fel a fejét. A vonzó adókedvezmények hatására rengeteg osztrák települt a Habsburg Birodalom délkeleti végébe, Észak-Szerbiába és Boszniába, ahonnan egyre gyakrabban érkeztek aggasztó hírek rémisztő temetési szertartásokról és tomboló élőhalottakról.

A pánikhangulat tetőfokán Mária Terézia saját személyi orvosát, a birodalmi egészségügyet több szempontból megreformáló Gerard van Swietent küldte a helyszínre, hogy kivizsgálja az eseteket. A tudós ugyan csupán „barbár babonákra” talált vérszívók helyett, Bram Stoker az ő karakterét felhasználva teremtette meg Van Helsinget, a vámpírvadászt.

Ha mindezeket a hiedelemlényeket és a kegyetlen III. Vlad havasalföldi fejedelmet összegyúrjuk, még akkor sem kapjuk meg a sármos, előkelő londoni körökben otthonosan mozgó, szuggesztív karizmájú ragadozót. Ezért az utolsó alapanyagért Stoker a saját életével fizetett.

Henry Irving ellenállhatatlan – és ellentmondást nem tűrő – karakteréről számtalan korabeli írás megemlékezik, ahogyan arról is, hogy a színész nem véletlenül utasította vissza Stoker felkérését, amikor a vámpír szerepébe kellett volna bújnia. Bár lehetetlen egyetlen valós karakterre visszavezetni Drakula gróf alakját, több tanulmány is megemlíti, hogy az író és Irving barátsága a legjobb indulattal sem volt kiegyenlítettnek nevezhető, Stoker pedig csodálatát és haragját egyaránt kifejezte, amikor Irvinget kvázi alapanyagként használta az arisztokratikus Drakula gróf megformálásakor.

Túléli, és a sírból is feltámad

Drakula hírnevét mégsem a viktoriánus képzelet, még csak nem is a könyv megjelenése hozta el, sőt, maga Bram Stoker is csupán úgy tekintett saját művére, mint egy megélhetési célból kiadott kötetre. Emiatt is döntött úgy, hogy nem sokkal a megjelenés után felolvasást tart a könyvből, amivel egyszerre a színpadi jogokat is megszerezhette. Ekkor azonban még nem számolt a megfilmesítés lehetőségével.

Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es Nosferatuja a német expresszionista film egyik csúcsa, egyben a filmtörténet egyik leggátlástalanabb lopása. A bemutató idejére készült plakát ugyan megemlékezett arról, hogy az ihletet Bram Stoker műve adta, ám mindez csupán arra volt elég, hogy Stoker özvegye és jogutódja, Florence Balcombe Stoker azonnal jogi eljárást indítson Murnau ellen. Nehéz lenne emiatt haragudni rá: a filmben Drakulából ugyan Orlok lett, Angliából Németország, Harkerből pedig Hutter, a cselekmény ezektől a külsőségektől eltekintve egy az egyben követte a regény történetszövését.

Az özvegy közbenjárásának hatására a Nosferatu kópiáit pusztulásra kárhoztatták. A jogerős ítélet hallatán az amerikai kritikai élet fellélegzett: „egy zavaros, se füle, se farka” történettel kevesebb a mozikban. Európában azonban teljesen más volt a fogadtatás. Hogy a közönségnek – gyakran illegálisan fennmaradt kópiákból – vetített film pontosan miként nézhetett ki, arról csak sejtéseink vannak, az eredeti kópiák ugyanis mind megsemmisültek, a jelenleg elérhető verziók pedig részletekből összeollózott rekonstrukciók. A korabeli visszhangból mégis tudhatjuk, hogy a kontinens nézői és filmkritikusai felismerték a film erényeit.

Stoker Drakulájának első kiadása1897-ből, és az általa ihletett Lugosi-féle Drakula film posztere 1931-ből

Nem kis részben köszönhető ez Fritz Arno Wagnernek, az operatőrnek, aki a fekete-fehér film korabeli lehetőségeit maximumra járatta, a fény-sötétség kettősére építő kompozícióit pedig még ma is megirigyelnék a filmesek. Tudhatjuk azt is, hogy Hans Erdmann mára elveszett eredeti filmzenéjét a berlini premieren egy egész szimfonikus zenekar mutatta be, zenei világa pedig hosszú időre meghatározta a horrorfilmek hangszerelését. Érdemes megemlíteni azt az újítást is, hogy a film legnagyobb részét – a korabeli gyakorlattal ellentétben – nem stúdióban vették fel, hanem a természetben, ami tovább fokozta a kísérteties atmoszférát. Nem véletlen, hogy a napjainkban új erőre kapó horror műfajának egyik kiemelkedő rendezője, Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony) a Lugosi-féle Drakula helyett 2024-es filmjében a Nosferatuhoz nyúlt vissza.

Hamarosan pedig a Győri Balett lehel a Müpa színpadán újra életet ebbe a nyughatatlan, örökké velünk lévő halottba.