Égpokol, cziczusnyöszörgés, korhelyláz ‒ avagy a macskajaj és a zene
Karácsony hetedik napját, Szent Szilveszter ünnepét hagyományosan evészettel-ivászattal szokás ünnepelni. Január elején ezért sokaknak kellemetlenül friss élményei lehetnek a macskajajról, vagyis a túlzásba vitt alkoholfogyasztás testi-lelki tüneteiről. Segíthet-e a zene a nyavalya szimptómáin?
A zenélés és italozás, meg az utóbbi nyomában járó csömör kapcsolata az ősidőktől dokumentálható, de legalábbis a nyugati filozófia kezdeteitől. Az európai bölcselet alapvetése, vagyis Platón Lakoma című művének szereplői szinte kivétel nélkül másnaposak. Pauszaniasz, Phaidrosz és társaik a komédiaíró Arisztophanész előző napi győzelmi ünnepén jócskán eláztak, ezért úgy döntenek, pihenőt kell tartaniuk az ivásban. Így hát elbocsájtják a fuvoláslányt, és a szerelem istene, Erósz dicséretével nyalogatják sebeiket. Platón szerint tehát a katzenjammer orvoslása csendet igényel, nem pedig zenét. (Persze az is lehet, hogy a Mester talán csak leheletfinom kritikát fogalmazott meg a korabeli fuvolistákról…)
A művelődéstörténet későbbi korszakaiból bőven találhatunk példákat arra, hogy a komponisták nem Euterpétől óhajtották beszerezni az ihletet, hanem a szaküzletből, méghozzá palackonként. A bajorországi Berching település híres fia, Christoph Willibald Gluck zeneszerző idevágó ars poeticája így hangzik: „Szeretem a pénzt, a bort, a dicsőséget: a pénzen bort veszek, a bor édes mámorba ringat, s ilyenkor írom műveimet, melyek dicsőséget szereznek nekem!” Gluck egyébként egy idő után már nem elégedett meg a borral, s olyan mértéktelenül itta a pálinkát, hogy hamarosan belepusztult.
Hát igen. Ha hihetünk E. T. A. Hoffmann szavainak, akkor nagyon nem mindegy, mi ringatja édes mámorba a muzsikus lelkét. Az ihlettani szösszenet így szól: „Felütöm az isteni Hoffmann Kreislerianáját, és egy furcsa tanácsot olvasok benne. A lelkiismeretes zeneszerzőnek vígopera komponálásához pezsgőt kell fogyasztania. Abban találja meg azt a habzó vidámságot, amelyet a műfaj igényel. Az egyházi zene rajnai vagy Jurançon bort kíván. Akárcsak a nagy eszmék, mámorító keserűséget rejtenek a mélyükben; de a hősi zene nem nélkülözheti a burgundi bort.”
A szesz Gluckon kívül számos zenészt tett az ihlet utáni hajsza áldozatává, így például Muszorgszkijt, aki 42 esztendős korára itta halálra magát, két utolsó operája emiatt torzóban maradt. Talán még keservesebb sors Sibeliusé, a komor finné, aki borús élete utolsó 30 évét szinte kizárólag a szesztartalmú folyadékoknak szentelte, s ez idő alatt egyetlen félhangot sem volt képes kottára vetni.
Zene és iszákosság kapcsolatát illetően idézhetjük Mihail Vellert is, aki szerint a szovjet zene története a leningrádi Európa Szálló negyedik emeletén, a büfében íródott. A zenészek feltétlenül beugrottak ide próba előtt, próba után, néha pedig próba helyett is, méghozzá a lelki derű és az ujjak mozgékonyságának fokozása végett. Nem kérdezték itt, mit kér a vendég: egy deci konyakot töltöttek neki, ha munka előtt volt, másfelet, ha utána.
Szintén Veller örökítette meg Hacsaturján egyik balszerencsés konyakozásának történetét, melyre Salvador Dalí tornyocskákkal, toronycsúcsokkal, lőréses oromzattal és zászlókkal ékes mór kastélyában került sor. Hispániai látogatása alatt Hacsaturján kiprovokált egy meghívást a jeles piktortól. Dalí több órán át előszobáztatta vendégét, aki a várakozás unalmát elűzendő, heves borozásba, majd konyakozásba kezdett a helyszínen talált készletből. Amikor aztán rájött a szükség, azt kellett tapasztalnia, hogy a lezárt ajtajú szobához nem tartozik mellékhelyiség. Kínjában egy mór vázát használt megkönnyebbülésre – pontosan akkor, amikor végre kicsapódott az ajtó, rejtett hangszórókból iszonyatos hangerővel felzendült a Kardtánc, és partvison lovagolva, feje fölött karddal hadonászva, anyaszült meztelenül beszáguldott Dalí. Az audiencia után Salvador elnézően nyilatkozott a barbár Oroszországból érkezett vendég azon szokásáról, hogy bilinek használja a százezer dollárt érő, hatszáz éves vázákat.
És hogy végre megválaszoljuk a kínzó kérdést: vajon enyhíti-e a zene a macskajaj tüneteit? Egy friss tanulmányban azt olvasom, a dubstep és a metál képes enyhíteni a katzenjammerrel (is) együtt járó főfájást. A Vice magazin pedig egy 2008-as tanulmányról számol be, melyet az Edinburgh-i Egyetem munkatársai végeztek. Eszerint a zene a fejfájáson kívül a gyomorémelygésre, sőt, akár egyéb klasszikus másnapos tünetekre is gyógyír.
Én meg azt gondolom, Bach és Mozart bizonyítottan jó szinte bármilyen fizikális-pszichés panaszra. Miért lenne kivétel a macskajaj?
