Az önéletírás elviselhetetlen őszintesége

„Irodalmi szenzáció”: gyakran olvassuk ezt a jellemzést egy-egy frissen megjelent műről, talán gyakrabban is, mint indokolt lenne. Kemény Lili idén kiadott első prózakötete, a Nem viszont valóban úgy viselkedett, ahogy egy „irodalmi szenzációtól” elvárható: a szűkebb-tágabb olvasói-kritikusi közegben mindenki erről a 426 oldalas, sűrű és súlyos szövegről beszélt.

Egyáltalán nem véletlenül. A szerző a magyar líra meghatározó személyisége, Kemény István költő lánya, Kemény Zsófi költő-slammer nővére, aki bő egy évtizede figyelemreméltó verseskötettel jelentkezett (Madaram), majd jó időre eltűnt az irodalmi életből. A Nem megjelenése előtt már tudni lehetett, hogy nagyszabású prózai vállalkozása botrányt kavar, ebben ugyanis nemcsak szűkebb családjáról, de néven említett vagy könnyen beazonosítható szerelmeiről, színművészeti egyetemi társairól – kortársairól-kortársainkról – és önmagáról is kíméletlen őszinteséggel nyilatkozik meg. Márpedig az ilyesmi kíváncsivá teszi az olvasót, akinek nem is kell csalódnia: szaftos, izgalmas részletekben nincs hiány a műben, ami azonban jóval több, mint holmi tét nélküli, öncélú intimpistáskodás.

Kemény Lili könyve – nem tárgyalva most egyéb vonatkozásait, nem elemezve erényeit és gyengeségeit – a jó autofikció mintapéldánya. Megismerve az elbeszélőnek a maga pőreségében az olvasó elé tárt életét, küzdelmeit, dilemmáit, magunkra, az életünkre, sőt általában az életre ismerünk, nem csupán a szerzőről, hanem a világról tanulunk. Ez a jó irodalom alapvető célja és funkciója – hogy ezt milyen műfaji forma révén éri el, mellékes.

Az autofikció, vagyis a fiktív elemekkel kevert önéletrajz régóta jelen van a világirodalomban, ám az utóbbi évtizedekben különösen népszerűvé vált. Ebben megkerülhetetlen szerepe van Karl Ove Knausgårdnak, aki 2009-ben kezdte közölni hatkötetes, összesen 3600 oldalnyi prózafolyamát, a Harcomat. A hatalmas irodalmi vállalkozást időközben több mint húsz nyelvre fordították le, Norvégiában bő félmillió példányban kelt el, és egészen biztosan találkozott vele az is, akinek egyébként nem került a kezébe.

A Harcom, mint a Norwegian Arts című folyóirat szerzője fogalmazott, mérföldkő. Olyan irodalmi esemény, amely nagy hatást gyakorolt más szerzőkre nemcsak Norvégiában, de szerte a világon – talán Kemény Lili Knausgårdéhoz hasonlóan nyers és őszinte műve sem születik meg, ha nincs a norvég író regényciklusa.

Knausgård ugyanakkor nem találta fel a spanyolviaszt, műve korántsem előzmény nélküli, autobiografikus irodalom régóta létezik. Különlegessége és jelentősége abban áll, hogy talán minden elődjénél lecsupaszítottabban, védtelenebbül, kiszolgáltatottabban és brutálisabban állítja a nagyvilág elé szereplőit – családját, környezetét, és főként önmagát. Ezt csak külön felerősíti az, hogy Norvégia a maga 5 és fél millió lakójával kis ország, a Knausgård könyvében ábrázolt karakterek könnyebben és többek számára felismerhetők. (Ez a párhuzam Kemény Lili könyvénél is áll – a 10 milliós közösség, pláne azon belül a Nemben megrajzolt közeg bőven elég szűk ahhoz, hogy ne okozzon gondot a célzások, történések dekódolása.)

Knausgård Harcomja minden korábbinál komolyabb vitát generált arról, meddig mehet el őszinteségben, mások életének kitárgyalásában egy szerző. Mennyire etikus megírni és a nagyközönségnek is felkínálni például apánk halálát, személyiségét, a család ezzel kapcsolatos érzéseit. Ez ügyben még jogi csatározásra is sor került – az író fivére kifogásolta, hogy valódi nevén tűnik fel a műben, ezért ezt Knausgårdnak a bírósági döntés értelmében a későbbi kiadásokban meg is kellett változtatnia. Ez a vita Kemény Lili regénye kapcsán is javában folyik Magyarországon, és bizonyára szóba kerül majd a Müpában is, ahol az írónő a Literárium vendége lesz 2025-ben.

A Müpában ezúttal a költő Bereményi Géza lesz a téma: aki számos művében alkalmazta a vallomásos múltidézés technikáját – az Eldorádótól a Vadnai bébin át sok írása tartalmazott autofikciós elemeket, nem is beszélve a Cseh Tamásnak írt dalszövegekről –, majd a 2021-ben közreadott Magyar Copperfielddel valódi, deklaráltan önéletrajzi írást tett le az asztalra. A 635 oldalas mű csodálatos időutazás nemcsak a szerző varázslatos és fordulatos életébe, de Magyarország hasonlóan színes, tragédiákkal sűrűn átszőtt közelmúltjába is.

Bereményi élete kész regény. A Teleki téri, a piacon nagymenőnek számító nagyszülőknél eltöltött gyerekkor, a későbbi névváltás, az ötvenhatos forradalom át- és megélése, a Kádár-rendszerben lázadó fiatalember története mind megjelenik a Magyar Copperfield lapjain, szereplői hús-vér emberek, a könyv mégis egészen más, mint Kemény Lili kötete vagy Knausgård prózája. Miközben megismerjük az elbeszélő életét és jellemének alakulását is, a könyörtelen, provokáló ön- és társadalomelemzés hiányzik a műből – a meglett, sikereket maga mögött tudó, érett szerzőnek nyilván nem is ugyanaz volt a célja könyve megírásával, mint a ma a világirodalomban hódító autofikciós művek alkotóinak. Ebből is látszik, hogy az önéletrajziság, a valóság kendőzetlen leírása nem egykaptafás műfaj, számos árnyalat elfér benne.