Az engedékeny forradalmár – Ton Koopman

A hetvenes években a régizenei mozgalom egyik úttörőjének számított, most pedig éppen nyolcvanadik életévét tölti be. Eredetileg csak a csembaló és az orgona vonzotta, ám a régizene gazdag vokális irodalma végül a karmesteri pulpitusra csábította. A Müpa közönsége Händel Eszter című oratóriumát hallhatja az általa alapított Amszterdami Barokk Zenekartól és Kórustól, a főszerepben Julia Lezsnyevával.

„A régizene akkoriban underground tevékenység volt: kis termekben játszottunk, a közönségnek hosszú haja volt, akárcsak nekünk, mindent elleneztünk, amit lehetett, például a vietnámi háborút. Játszottunk popegyüttesekkel, jammeltünk jazz-zenészekkel. Nem gondoltuk, hogy az egész ekkora mozgalommá fogja kinőni magát. Én csak orgonán akartam játszani” – idézte fel egy interjúban Ton Koopman, hogyan kezdődött a hatvanas-hetvenes években az a zenetörténeti jelentőségű irányzat, amelyet ma régizenei mozgalomnak hívunk.

A holland orgonista-csembalista-karmester, teljes nevén Antonius Gerhardus Michael Koopman 1944. október 2-án született Zwolléban. Visszaemlékezései szerint Bach muzsikája először hatéves korában érintette meg, amikor a templomi fiúkórus tagja lett – a komponista azóta is meghatározó szerepet tölt be az életében. Ám a kisfiú, bár zenészcsaládból származott, sokáig nem kezdhetett komolyabb tanulmányokba a muzsika terén, a háború utáni években jazzdobos édesapja próbálta eltartani a hétgyermekes családot, míg édesanya súlyos betegséggel küzdött, így minden fillérre szükség volt. Tizenegy éves korában a kórusvezető győzte végül meg a szülőket, hogy a tehetséges gyermeknek muszáj lenne zongoraórákat vennie, illetve a zenei pályához szükséges humán műveltséget megszereznie, így összekuporgatták a zenetanulásra valót, emellett pedig gimnáziumba íratták gyermeküket.

Ám az ifjú Ton Koopman szerelme nem a zongora, hanem már kisgyerekkora óta az orgona volt, bámulva nézte a templomban, ahogy kézzel és lábbal is játszanak a hangszeren. El is kezdte kérlelni az orgonistát, tanítsa meg őt is muzsikálni. „Kicsi vagy még, el se éri a lábad a pedált” – hangzott a válasz. A fiatal muzsikusnak egészen tizenhat éves koráig várnia kellett, míg végül belekezdhetett orgonatanulmányaiba. Másik hangszere is ekkortájt, szinte véletlenül jelent meg az életében: egyik középiskolai tanárának volt otthon egy csembalója, eleinte azon játszott.

Felsőfokú tanulmányait Amszterdamban kezdte meg, ahol fontos tanára volt a neves csembalóművész, Gustav Leonhardt is. Ezekben az években alapította meg első együttesét, a Musica Antiqua Amsterdamot, amely a maga idejében úttörőnek számított. 1973-ban ők voltak például az elsők, akik korhű hangszereken adták elő Bach János-passióját, a másik régizene-nagyágyú, a Müpában novemberben szintén fellépő Philippe Herreweghe kórusával, a Collegium Vocale Genttel. Ekkoriban azonban még csak elvétve lehetett olyan muzsikust találni, aki megfelelő szinten értett a historikus játékhoz, így Koopman végül feloszlatta az együttest. 1979-ben alapította meg aztán a máig működő Amszterdami Barokk Zenekart, míg a hozzá tartozó kórus 1992-ben jött létre – őket hallhatja majd október 30-án a Müpa közönsége.

Pedig Ton Koopman eleinte nem gondolta volna, hogy vezényelni kezd. A csembaló mellől dirigálta a zenekart, és csak akkor állt fel, amikor énekkar is csatlakozott hozzájuk. Az évek során a tehetség és a tapasztalat azonban megtette a hatását, nemcsak a régizene vokális birodalmában merült el egyre jobban, de ma már modern hangszereken játszó szimfonikus zenekarok is számítanak rá vendégkarmesterként, főleg Amerikában, de lépett fel például a Berlini Filharmonikusokkal is. Először ódzkodott ugyan az ilyen felkérésektől, aztán egyszer csak Nikolaus Harnoncourt hívta fel, hogy beteg, ezért be kellene ugrania az Amszterdami Concertgebouw Zenekarhoz egy Máté-passió-előadásba. A többi már szinte magától ment…

2014-ben a Müpa közönsége is átélhette Bach Máté-passióját Koopman szenvedélyes vezényletében

A historikus játék birodalmában ugyanakkor Ton Koopman nevéhez olyan tekintélyes vállalások fűződnek, mint Bach összes egyházi és világi kantátájának felvétele. A projekt majdnem zátonyra futott, amikor a kiadónál tulajdonosváltás történt, ám a karmester megszerezte a már korábban elkészült felvételek jogait, az újabbakat pedig saját cége, az Antoine Marchand publikálta – ez egyébként saját nevének francia fordítása. 2005 és 2014 között a világon elsőként rögzítette Buxtehude összes művét is, emellett fontos tisztséget tölt be mindkét zeneszerzővel kapcsolatban: 2004 óta a Nemzetközi Dietrich Buxtehude Társaság, 2019 óta pedig a Lipcsei Bach Archívum elnöke.

Bár egy időben azt mondta, hogy nem akar Mozart halálánál később keletkezett zenét előadni, az évek során apró engedményeket tett, repertoárja ma a 19. század egy részét, Mendelssohn, Schubert, Schumann, Brahms műveit is magába foglalja. Egy izgalmas kivétel erejéig pedig a 20. századi zenében is megmártózott, szólistaként lemezre játszotta Poulenc Csembalóversenyét. De a historikus játékot illetően sem jellemző rá túlzott szigor, mint mondja, az akadémikus szemlélet és a muzsikálás két különböző dolog. „Nem mondanám, hogy nem lehet zongorán Bachot játszani – nyilatkozta egyszer. – Csak játszd csodálatosan – mondanám a zongoristának. Másfelől egy csembalistának viszont azt javasolnám: ha úgy gondolod, hogy ezt a darabot a te hangszereden kell megszólaltatni, játszd jobban, mint egy zongorista!”