Az angol zene alapműve, amelyet csupa rejtély övez

Henry Purcell saját korának csodagyereke volt, ám halhatatlan remekművét csak az utókor értékeli igazán. A Dido és Aeneas nemcsak gyönyörű szerelmi tragédia, de talán korának politikájáról is elárul valamit.

Ki gondolta volna, hogy azt az operát, amelyet ma az angol zeneművészet egyik fundamentumának tartanak, saját kora alig tartotta számon? Még abban sem lehetünk biztosak, hogy Henry Purcell, akinek mindössze harminchat év adatott, többször is hallhatta saját operáját. Csak annyit tudunk, hogy az egyetlen előadásra, amelyről feljegyzés született, 1689-ben került sor a chelsea-i Josias Priest’s School nőiskola fiatal úrihölgyeinek jóvoltából. Számos zenetörténész úgy véli, hogy a Dido és Aeneas egy-két évvel korábban már színpadra került, de akármi is az igazság, nem volt igazán nagy hatása.

Az 1659-ben Westminsterben született Purcell fantasztikus tehetség volt: a Királyi Kápolna kóristájaként mindössze tizenegy évesen ódát írt a királynak. Ma már tudjuk, hogy a Dido és Aeneas jóval megelőzte a saját korát, amely opera helyett a dalokkal tűzdelt színjátékot – az úgynevezett „szemioperát” – részesítette előnyben. Ilyen volt Purcell többi darabja, a Tündérkirálynő vagy az Arthur király is. Alig néhány évtizedet kellett várni, hogy az olasz típusú opera divatba jöjjön a szigetországban is, ám Purcell műve inkább a XIV. Lajos udvarában komponáló Jean-Baptiste Lully mintáit követi. A Dido és Aeneas más szempontból is pionír darab: áttetsző hangszerelése kristálytiszta, mindössze a vonósokra és a csembalóra támaszkodik. Az opera librettója pedig – a kor szóvirágokban és túlburjánzó metaforákban gazdag szövegkönyveivel ellentétben – közelebb áll a köznyelvi beszédhez. Ez az egyszerű szépség máig elvarázsolja az értő hallgatót.

Sir Nathaniel Dance-Holland: Dido és Aenas találkozása , 1766 / Tate London

A zenetörténészek abban sem jutottak teljes egyetértésre, hogy mikor keletkezett a Dido és Aeneas. Van, aki szerint Purcell már 1683-ban elkészült a kottával, mások három-négy évvel későbbre datálják a befejezést – a szerzői kézirat nem maradt fenn, a legkorábbi partitúrák a 18. század közepéről származnak. Ha többet tudnánk a komponálás körülményeiről, talán azt is megfejthetnénk, miféle politikai allegóriának szánta Purcell és a librettista, Nahum Tate az operát.

A 17. század dereka turbulens időszaka volt Anglia történelmének: az utókor egyszerűen „Anglia gondjai” néven emlegeti azt a periódust, amely után 1660-ban végre helyreállították a királyságot, és II. Károly elfoglalta a trónt. Huszonöt évvel később testvére, II. Jakab követte, akit a protestáns többség annak ellenére támogatott, hogy katolikus volt, de csakhamar népszerűtlenné vált. Feltételezések szerint Purcell operáját vagy II. Jakab udvarában is előadhatták. Sokszor felmerül az az értelmezés is, miszerint Dido alakja nem csupán a szerelemben elbukó királynőt, hanem magát Angliát jelképezi, Aeneas pedig a makacs, jó szándékú, ám rossz tanácsokra hallgató Jakab királyt. Egy másik kutatás szerint az operát már II. Károly születésnapján bemutatták 1684-ben. Erre utal az is, hogy az opera librettistája az akkor restaurált windsori kastély frissen elkészült freskóin olvasható latin sorokat is beemelte a szövegbe. Ám a Stuartok bukásával az opera is elveszítette relevanciáját, így aztán előadására mindössze a chelsea-i lányiskolában vállalkoztak. Amikor 1689 tavaszán műsorra tűzték a Dido és Aeneast Londonban, a „dicsőséges forradalom” már elérte célját: miután II. Jakabot letaszították a trónról, április 11-én Orániai Vilmos és angol felesége, Mária került az ország élére.

De nem csak a kor aktuálpolitikáját tükrözhette Aeneas története. A brit monarchia a 12. századi történetíró, Monmouth-i Gottfried munkái óta Aeneastól származtatta magát, és Vergilius hősén keresztül az ókori Római Birodalom örökösének tekintette Britanniát. Noha ezt a mítoszt már Purcell és a Stuartok előtt egy évszázaddal megcáfolták, még Orániai Vilmos és Mária érkezésekor is erős tévhitként élt a brit nemesség fantáziájában.

Ezek azonban ma már inkább csak triviának beillő adalékok – a Dido és Aeneas egy tragikus szerelem története, amelyhez Purcell grandiózus és mély érzelmeket megmozgató, elbűvölő és melankolikus zenéje társul. Az özvegyen maradt Dido, Karthágó királynője megfogadja, hogy soha többé nem megy férjhez, ám váratlanul szerelemre lobban a trójai menekült, Aeneas iránt. Nővére azt tanácsolja, hogy engedjen érzelmeinek, hiszen házasságuk mindkét birodalomnak hasznára válna. Aeneas szintén megvallja szerelmét, ám boldogságuk beteljesülését a gonosz boszorkányok ármánykodása hiúsítja meg, akik egy szellem révén azt javasolják a trójai királyfinak, hogy isteni küldetését követve hajózzon Itáliába. Aeneas szíve megszakad, hiszen el kell hagynia Didót, de engedelmeskedik a hamis parancsnak. A palotában Dido szembesíti szerelmét az árulással, aki ekkor úgy dönt, mégis maradna; ám a büszke karthágói királynő már elutasítja. Gyönyörű siratója, az opera örök slágere is ekkor hangzik el: „When I am laid in earth...”

A boszorkányok szerepeltetése különösen érdekes: a Vergilius-eposzban a trójai háborúban egymással rivalizáló istenek veszik rá Aeneast az indulásra, az operában viszont puszta rosszindulatból boszorkányok és varázslónők idézik elő a tragédiát. Noha a boszorkányok és az „ördögimádók” üldözése a csaknem egy évszázaddal korábban élő I. Jakab uralkodását jellemezték (azt a kort, amelyben Shakespeare a Macbethet írta), Purcell és librettistája, Tate számára ez a motívum a vallási és politikai ellentétek korának irracionalitását és paranoiáját is jelképezhette.