A zongoraverseny, ami megmentette Rachmaninovot

Rachmaninov második zongoraversenye a zeneszerző legnépszerűbb művei közé tartozik, annak ellenére, hogy a legtechnikásabb zongoristáknak is bőven kínál kihívásokat. Mostani cikkünkben megosztunk néhány érdekességet a darabról, amely nemcsak a zeneszerző karrierjét, de őt magát is a szakadék legszéléről hozta vissza.

A KITŰNŐ DIÁK

Bár az 1900-as évek elejének Oroszországában egyre erősödő nacionalista vonulat a zenét (és a zeneszerzőket) is befolyásolta, az ifjú Rachmaninov mindig is szívesebben nyúlt a múlthoz inspirációért. Legnagyobb idolja a romantikus zeneirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, honfitársa, Csajkovszkij volt, akivel a Moszkvai Konzervatóriumban töltött évei alatt került szorosabb kapcsolatba. Csajkovszkij hamar felismerte az ifjú Rachmaninovban a tehetséget és a kiaknázatlan potenciált. Annyira nagyra értékelte a zeneszerző-növendék tudását, hogy egy alkalommal vizsgakönyvébe a legmagasabb adható 5+ osztályzathoz további három pluszjelet írt, ezzel is kifejezve elismerését.

AZ ÍGÉRETES KEZDET UTÁN CSÚFOS BUKÁS JÖTT

Annak ellenére, hogy gyermekkora óta zongorázott, tanárai Rachmaninovot sosem tartották a hangszer igazán kiemelkedő művészének, zongoraversenyei viszont annál nagyobb elismerést kaptak. Még a konzervatóriumban mutatta be az elsőt, amelyet alig 18 évesen komponált. És bár a kritikus hangok megjegyezték, hogy a darabon erősen érződnek a nagy elődök – Grieg, Schumann és Csajkovszkij – hatásai, már megfigyelhető volt a későbbiekben védjegyévé váló túlcsorduló érzelmi töltet és a virtuóz dallamvezetés. Ő maga azonban korántsem volt elégedett a művel: az elkövetkezendő 25 évben egyszer sem játszotta, és inkább a szimfóniák felé fordult.

Az egyszeri olvasó most azt gondolhatná, az ifjú Rachmaninov útja egyenesen vezetett a hírnév felé, ám a valóságban nem ez történt. Amekkora várakozás övezte első szimfóniájának 1897-es premierjét, annál nagyobb hidegzuhanyként érte a nem várt negatív fogadtatás. A koncert csúfos bukás volt, a közönség és a szakma pedig értetlenül állt a történtek előtt. Megfelelő gyakorlás hiányában a zenekar pontatlanul játszott, többször tempót és hangot tévesztettek, a karmesteri pulpituson álló Glazunov pedig élettelenül, már-már unottan vezényelt. Képtelen volt – sokak szerint nem is akart – megbirkózni a számára szokatlan kompozícióval. Mások szerint inkább az volt a probléma, hogy a fellépés előtt bizony a pohár fenekére nézett. Rachmaninov annyira ideges volt, hogy csak a takarásból, a színfalak mögött volt képes követni az előadást, majd a katasztrófát észlelve egyszerűen kisétált a koncertről még a darab vége előtt, és évekig vissza sem nézett.

MÉLYBŐL A MAGASBA

A kudarc miatti mély depresszió és az alkohol olyannyira hatalmába kerítette, hogy mintegy három évig képtelen volt zenét szerezni. Végül rokonai unszolására felkereste a hipnózisra specializálódott dr. Nyikolaj Dahlt. Hogy a később többek által is szakmailag kritizált kezelési mód vagy az orvos és páciense közti napi szintű, mélységekig hatoló zenei témájú beszélgetések (Dahl maga is lelkes amatőr zenész volt) vezettek-e sikerre, talán sosem derül ki.

Az viszonyt tény, hogy alig három hónapnyi kezelés után Rachmaninov darabokban heverő önbizalma visszatért, és nemsokára nekifogott a II. zongoraverseny megkomponálásának. 1900 augusztusára el is készült az első két tétellel, amelyeket decemberben be is mutatott egy jótékonysági koncerten. A sikeren felbuzdulva nemsokára a befejező, harmadik tétel végére is pont – vagyis inkább kettős vonal – került, 1901-ben pedig zajos sikerrel mutatták be a teljes darabot, amelyet – nem meglepő módon – orvosának ajánlott.

CSAK A KEZEKET FIGYELJÉK!

Rachmaninov művei a hírhedten nehezen eljátszható darabok közé tartoznak, és ezalól a II. zongoraverseny sem képez kivételt. Vladimir Ashkenazy a Londoni Szimfonikus Zenekarral közös 1970-es felvétele után azt mondta, bárcsak egy kicsit hosszabbak lennének az ujjai, mert akkor könnyebb lett volna eljátszani a darabot. Tény és való, az amúgy is nagy termetű Rachmaninov kézmérete nem tartozott az átlagosak közé: akárcsak Liszt, a hüvelykujja hegyétől a kisujja hegyéig 12 (más források szerint 13) billentyűt is át tudott fogni. Összehasonlításként, korunk egyik legnagyobb muzsikusa, Daniel Barenboim kézfesztávolsága „mindössze” 9 billentyűnyi.

Forrás: classicfm. com

De nem elég, ha valakinek nagy keze van, a pontos és tiszta játékhoz elengedhetetlenek a rugalmas, vékony és hosszú ujjak is. A British Medical Journalban 1986-ban megjelent tanulmány szerint a zeneszerző végtagjainak rendkívüli méretét és hajlékonyságát a kötőszövetek genetikai rendellenességén alapuló Marfan-szindróma okozhatta, amelynek jellegzetes tünetei közé tartozik a vázrendszeri elváltozás, közte a laza ízületekkel kapcsolódó, vékony, pókszerű ujjak.

100 ÉV UTÁN IS SIKERT SIKERRE HALMOZ

A II. zongoraverseny sikere a bemutatása óta eltelt több mint száz évben mit sem kopott. A Classic FM felmérése szerint az elmúlt 15 évben a rádióadó legnépszerűbb klasszikus zenei darabjai közül ezt hallgatták a legtöbbször az Egyesült Királyságban. De nem csak a komolyzene iránt fogékony közönséghez találta meg az utat. A zongoristák és zenekarok repertoárja mellett a filmvászonról is ismerős lehet, hiszen számtalan sikerprodukcióban csendült fel az évek során. Hallhattuk David Lean Oscar-díjra jelölt filmjében, a Késői találkozásban, a Marilyn Monroe főszereplésével készült Hétévi vágyakozásban, de a Clint Eastwood rendezte Azutánban is. Sőt, a popszakma is előszeretettel nyúlt ehhez a sikerdarabhoz: Frank Sinatra 1945-ös Full Moon című dala és Eric Carmen 1975-ös gigaslágere, a listákat Céline Dion előadásában meghódító All By Myself is Rachmaninovnak köszönheti a siker egy részét. Hallgassátok csak meg a II. tételt – ugye ismerős?

Jó hírünk van annak, aki élőben is meg szeretné hallgatni a híres-hírhedt zongoraversenyt: ifjú klasszikus zenei géniuszokat bemutató sorozatunk, a Felfedezések legújabb főszereplője, a német tehetség, Anton Gerzenberg ugyanis ezzel nyitja majd január 22-i koncertjét.