Száz százalék - Frenk egy napja

Magányos alkotás otthon, kávé és feltöltődés a törzshelyen, majd műhelymunka tizedik önálló lemezén a stúdióban. Gyors vizit a kedvenc lemezboltjában és vintage shopjában, délután pedig irány az ovi, mert Frenk apukaként is a maximumra törekszik. S hogy ki volt az első példaképe? Száz százalék, hogy nem találná ki a kedves olvasó: Beethoven.

A Kelet Kávézóból indul a napod. Mondhatjuk, hogy ez a hely a bázisod?

A közelben lakom hetedik éve. Tizennégy évesen kerültem fel, és azóta ki sem mozdultam a fővárosból.

Dunaújvárost már túl szűknek érezted, a tágas Budapestre akartál jönni, de fontos maradt, hogy belakj bizonyos részeket?

Abszolút. Dunaúj’ egy otthonos kisváros, ahol minden közel van, könnyen elérhető, és így megszoktam, hogy mindenhova gyalog megyek, hogy ismerem a környéket. Ez megmaradt, mert most is fontos, hogy legyen egy törzshelyem, ahová kötődöm. A Madách térről költöztünk ide, a nyüzsgő Pestről a csendesebb Budára, és egyből körbejártuk a környéket. Akkor tetszett meg ez a hely, a hangulata, a rengeteg könyv a polcokon, az, hogy van csendesebb és forgalmasabb időszak napközben.

Alkotni jössz ide, vagy megpihenni? Mert a kávéházi élet lehet megnyugtató, de inspiráló közeg is.

Dolgozni, értsd ezen a dalszerzést, otthon és egyedül szeretek és tudok, ide inkább kikapcsolódni járok napközben. Elindulok sétálni, és ha úgy van, beülök egy kicsit, iszom egy kávét, üldögélek, gondolkodom, egyszóval levegőt veszek, mielőtt visszamegyek dolgozni.
Alkotni régóta csak úgy tudok, ha minden rendben van körülöttem. Ha nyugodtság van, nincs nyüzsgés. Napközben nem igazán jövök-megyek, ha mozgok, inkább éjszaka. Most különösen, mert alapvetően családapásan élek. Ha koncert, fellépés van, az is inkább este, éjszaka. A nappal a nyugodtabb időszak, akkor születnek az ötletek, a dalok. Aztán jön a hétvége, és mert esténként hiányzik a társasági élet, olyankor megyek, illetve megyünk a feleségemmel együtt. A bohémság nem tűnt el belőlem, de a családapás rész nagyon komoly. Azt vallom, hogy ha valaki vállalja, akkor csinálja ezt (is) rendesen. Én legalábbis igyekszem száz százalékosan.

Ez táplálja az alkotói szándékokat?

Bennem megfér a két dolog egymás mellett. És nem kell, hogy extrém, rock and rollos(nak gondolt) élethelyzetek szüljék a művészetet. Mondjuk egy kisgyerek felnevelése épp nevezhető extrém élethelyzetek sorozatának.

Magányosan alkotsz, ugyanakkor előadóként szereted meg is mutatni a szerzeményeidet.

Igen, de amikor az alkotás születik, nem szabad – legalábbis én nem tudok – azzal foglalkozni, hogy az kinek mit adhat, jelenthet majd. Ez befolyásolná a végeredményt, és ami így létrejönne a – nevezzük így – megfelelési kényszer miatt, nem lenne autonóm művészi alkotás. Ez egyébként látszik is a mai popzenében, mármint az, hogy mennyire a piacnak szólnak a művek. Nem is igen élik túl azt az időt, amikor megszületnek. Az azonnali siker (és a pénzkereset) a legfontosabb. Ez nálam soha nem volt szempont. Olyan utakat szeretek keresni, amilyeneken még nem jártam, és azt érzem, hogy ahogy telik az idő, egyre bátrabb vagyok. És bár csapatjátékosként is jól érzem magam, egyre kevesebbszer vállalok vendégjátékot. Én elsősorban zeneszerző vagyok, némi közléskényszerrel megáldva.

Ha közölni szeretnél, ahhoz eszközök kellenek, miközben maga a cél nem az, hogy szerepelj?

Fontosnak tartom, amit csinálok, és ezért fontos az is, hogy aztán az eljusson az emberekhez. De hogy hány embert érdekel, hogy kik és hogyan fogadják, az számomra nem a leglényegesebb mérőszám. Eszembe jut, még ha nem is hasonlítanám magam hozzá, Csontváry, akinek az értékét csak jóval a halála után fedezték fel. (Egyébként itt volt a műterme szemben, a Hadik kávéház emeletén.) Ráadásul hozzá képest még jó helyzetben vagyok, mert nekem jelenleg is van közönségem.

Tartod is a kapcsolatot velük, rád lehet köszönni itt vagy ott?

Alapvetően barátságos, beszélgetős ember vagyok, aki az erőszakosságot nem bírja, de minden egyéb esetben szívesen kapcsolódik másokhoz. Sokan gondolnak elérhetetlen rocksztárnak, de messze nem vagyok az. És mivel kezdetben klasszikus zenével foglalkoztam, a példaképeim sem rock and roll sztárok voltak, hanem zeneszerzők. Beethoven volt az első idolom.

Ha nem a Keletben, valamelyik lemezboltban a legkönnyebb összefutni veled.

Elég nagy gyűjtő vagyok, közel hatszáz bakelitem van otthon, és mindig jönnek újak és újak. Régóta, tizenkét éves koromtól kezdve gyűjtöm a korongokat, emlékszem, miközben a barátaim édességre és egyéb dolgokra költötték a zsebpénzüket, én már akkor is elsősorban lemezeket vettem. A CD-s időszakban átnyergeltem én is, de közben nem álltam le a vinylekkel sem. Ha beszabadulok egy boltba, kisebb vagyont képes vagyok otthagyni, legutóbb egy Miles Davist vettem, egy különleges kiadást.

És használod is őket? Úgy értem, nem csak nézegeted, ápolod a gyűjteményt, hanem forognak a korongok?

Nálunk otthon folyamatosan megy a zene, nem nagyon van csend. Ha halkan is, de valami biztosan szól. Elsősorban klasszikus zene, de minden más is.

Ebben is száz százalékos szeretsz lenni?

A klasszikustól a technóig egyformán.

A dalok otthon születnek, de a stúdióban „öltöznek fel”. Tudható rólad, hogy nemcsak megírod, hanem fel is játszod a zenéket, szinte az összes hangszert.

Igen, és ezt foghatnám a takarékosságra is, hiszen pénzt és időt tudok így spórolni, de eleve szeretem, hogy én hangszerelem és játszom a dalaimat. Persze van igényem arra is, hogy lássam, halljam, más hogyan játssza el azt az adott zenét, és olyan is van, hogy hallok valamit egy számban, amit én nem tudok eljátszani. Az új lemezre például szeretnék vonósokat, mert van olyan dal, amiben egyszerűen hallom a nagybőgőt. Ehhez például biztosan kell egy bőgős.

Tehát nem csak szólóban dolgozol.

Nem vagyok egyedül: szinte mindig velem van Vasti (Vastag Gábor – a szerk.), aki gitáros, producer, de elsősorban a legfontosabb külső fül, akinek a véleményére abszolút adok. Nagyon makacs tudok lenni a fentebb említett okok miatt, de van bennem kompromisszumkészség is, és ha ő szól, hogy a zenében vagy épp a prozódiában valami nincs rendben, elfogadom és változtatok. Az évek alatt rá kellett jönnöm, hogy jobb anyag születik így, mert ahogy több szem többet lát, több fül többet hall.

Te is szoktál tanácsot adni?

Ha kérnek véleményt, igen, bár elég kemény tudok lenni, mert igyekszem őszintén válaszolni, ha megkérdeznek.

Voltak veled is kemények a pályafutásod során, különösen az elején?

Van, aki nem hallgat senkire, én viszont mindenki véleményére kíváncsi voltam, ami a másik véglet. Mindenkinek megfelelni nem jó, nem is lehet, és utólag azt mondom, másképp kellett volna csinálni. Így nem lehet alkotni, mert zavar lesz a fejedben, nem tudod, hogy most akkor kinek is kellene megfelelned. Teljes káosz. Szerencsére bennem ez idővel elmúlt.

És a példaképek, Beethovenen kívül?

Aki nagy hatással volt rám a zenészek-előadók közül, az egyértelműen Frank Zappa. A lemezek és a róla szóló könyv megváltoztatta a zenéhez való hozzáállásomat. Későbbi, de hasonlóan fontos művész David Bowie – amikor Kiss Tibi, a Quimby frontembere megmutatta a Ziggy Stardust című lemezét, tudtam, hogy valami életre szólóval találkoztam. Ilyen volt még Tom Waits, akit szintén nagyon fiatalon kezdtem el hallgatni, de nagy hatással volt rám a Kabaré című film is, és ilyen fontos például az irodalomból Petri György vagy épp Kassák. Utóbbi azért is, mert univerzális művész volt, költő és képzőművész egyszerre. Képzőművészettel egyébként én is próbálkoztam, de rá kellett jönnöm, hogy az nem én vagyok. Igaz, az azért továbbra is foglalkoztat, hogy ne csak zenét csináljak, hanem legyen más is az életemben. Tudok rajongani az összművészeti dolgokért, szeretem, ahogy egymásra hatnak művészek és művészetek, és nagyon szeretem a jó színházat is.

A fellépéseid közel állnak egy színházi előadáshoz: a kellékek, jelmezek jellemzőek rád. Tudatosan öltözködsz a hétköznapokban is?

Olyankor igyekszem nem kirívóan öltözni, bár az, hogy hogyan öltözködsz, nagyjából megmondja, milyen a személyiséged, milyen társadalmi csoportba tartozol. Az eleganciát nem lehet tanulni. Ha belül nem vagy elegáns, ruhában sem leszel az, bármit veszel is fel. Ha koncertre készülök, általában a helyszínhez illő ruhát gondolok ki. Szóval ha egy kocsmában játszom, nem fogok öltönyt felvenni, hanem egy vagány bőrkabátot farmerrel.

Mit ad a fellépés?

A fellépés egy teljesen külön világ – egészen más, mint írni vagy épp felvenni a stúdióban. Abban a pillanatban, amikor felmegyek a színpadra, függetlenül attól, hogy milyen koncertről vagy előadásról van szó, ugyanaz az érzés jelentkezik nálam. Ugyanúgy száz százalékon akarok lenni. Van is félsz bennem, hogy meg tudjam élni és adni minden alkalommal. Ezt a félelmet, vagy eleve a teljesítményt persze lehet különböző szerekkel ideiglenesen kezelni, de az én módszerem is működik. Egyszerűen természetesen törekszem arra, hogy minél kiegyensúlyozottabb legyen az életem, ne legyenek nagy kilengések a mindennapjaimban.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2025/26. évad 3. számába készült.
Fotók: Mudra László, Müpa