© Csibi Szilvia, Müpa

„Fogunk mi még együtt játszani!”

Kelemen Barnabás hegedűművész és Snétberger Ferenc gitárművész idén az évad művészei a Müpában. Egyikük Rolla János játékán nőtt fel, másikuk édesapja zenekarának éjszakai örömzenélését őrzi meghatározó élményként. Mindkettejük pályájának sarokköve a tanítás és a kamarazenélés: a django, a jazz és a klasszikus zene pedig nem is áll egymástól olyan távol. 

Közös koncertetek nem lesz az évadban: izgalmas lehetőségeket kínálna a hegedű-gitár összeállítás?

Kelemen Barnabás: Feltétlenül! Paganini írt ilyen műveket. Maga is virtuóz gitáros volt, komoly gitárgyűjteménnyel rendelkezett. Sőt, magánjellegű összejöveteleken, partikon sokkal szívesebben nyúlt a gitárhoz, mint a hegedűhöz. 
Snétberger Ferenc: A darabjait hallva biztos, hogy jól gitározott. Django Reinhardt zenéje is elképzelhetetlen hegedű nélkül. Éppen hétvégén fogok játszani Augsburgban a róla elnevezett fesztiválon, egy csomó hegedűssel.
K. B.: A Müpa fotózásán rögtön kiderült számunkra, hogy sok a közös nevező.
S. F.: Fogunk mi még együtt játszani!

Közös vonás, hogy a zene szeretetét és a muzsika iránti elkötelezettséget otthonról hoztátok, és ti is továbbadtátok a gyermekeiteknek. Hogyan határozta meg a választásotokat ez a családi háttér?

S. F.: Zenészcsaládban nőttem föl, édesapám fiatalkorában hárfázott, trombitán játszott, majd gitározott, univerzális ember volt. Autodidakta módon tanult meg zenélni. Az ő nagyszülei – csak a nevem miatt térek ki erre – Ausztriából jöttek, mutatványosok voltak, tehát a hangszeres játékot valamilyen szinten ők is elsajátították. A gitározás alapjait az édesapámtól tanultam, és még később is nagyon sok mindent. Jazzgitáron játszottunk. Édesapámék a zenekarral esténként egy vendéglátóhelyen léptek fel, és mikor hazajöttek, kedvükre muzsikáltak tovább. Egészen kisgyerek voltam, de ezeket a jam sessionöket soha nem fogom elfelejteni, hihetetlenül élveztem, szívtam magamba minden percét.
K. B.: Ezt a történetet hallva édesanyám és a testvére élménye jut eszembe, amikor a nagyapám, Pertis Pali cigányprímás otthon próbált a bandájával. Bár soha nem találkoztam vele, ez számomra is meghatározó családi emlék. A szüleimtől is sokat kaptam, hiszen ők a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai voltak. Rolla János játéka már gyerekként magával ragadott. Kétéves koromtól bejártam a próbákra, háromévesen pedig már a koncerteket is hallhattam. A főpróbákon állandó helyem volt: jobb oldal, negyedik sor, hetes szék, mert onnan láttam Jancsi bácsit a legjobban. Hatalmas áldás, hogy negyven évvel később azon a hegedűn játszhatok, amelyen akkor ő muzsikált. Ez egy 18. századi Guarneri mesterhangszer, elképesztő csoda.
S. F.: A nagykoncertekre mindig két gitárt viszek, de több hangszerem van. Mindegyik kézzel készült. A gitároknál ez másképpen van, elöregszenek. 30-40 év után már kritikus az állapotuk. Amin most játszom, már 25-30 éves, de nagyon vigyázok rá.

© Csibi Szilvia, Müpa

Barnabás, téged – ahogyan a legtöbb kamasz fiút – nem kísértett meg a gitár? Néhány akkorddal már remekül lehet csajozni is.

K. B.: Az a pár akkord talán nekem is megy. De sajnos ennél tovább soha nem jutottam, pedig örömmel elmélyülnék benne.

A gyerekeitek is zenélnek.

S. F.: A fiam zongorával kezdte, aztán dob lett a vége, de gitározni is tud. Rettentő büszke vagyok rá. Nemrég volt egy koncertjük a Müpában, és a zenész ismerőseim közül többen felhívtak, hogy milyen jól játszik. Az unokámnak nagyon jó füle van. Remélem, egyszer ő is rákap a zenélés ízére.
K. B.: Nálunk a négy gyerekből három aktívan zenél. Hanna lányunk énekel, gitározik, színésznek tanul Glasgow-ban. Gazsi éppen nemrég kapott Junior Prima díjat, és a londoni Yehudi Menuhin School ösztöndíjasa. A hatéves Olga is hegedül, legutóbb az édesanyjával (Kokas Katalin hegedűművész – a szerk.) két Bartók-duót játszottak közösen.

Az is közös pont, hogy mindkettőtök életében fontos a tehetségek felkutatása, tanítása. Hogyan vált ez a pályátok meghatározó részévé?

K. B.: A Fesztivál Akadémia ötlete több mint húsz éve merült fel bennünk. Később a Zeneakadémia keresett meg minket azzal, hogy jó lenne, ha nyáron is élettel telne meg az intézmény. Mivel mi kezdettől fogva tanításban, mesterkurzusokban gondolkodtunk, az elképzelésünk tökéletesen illett a hely szelleméhez. A járvány pedig ráébresztett bennünket arra, hogy a tehetségeket már az alapfokú oktatásban segíteni kell kibontakozni. A legmagasabb szakmai színvonalat igyekszünk elvinni a legkisebb intézményekbe is, és ennek hatása egy-két év elteltével érezhető. Ez most a missziónk. A fesztivál ideje alatt júliusban – a világhírű vendégművészekkel közösen – összesen ezerszáz órát adunk.
S. F.: Nálunk, a Snétberger Zenei Tehetség Központban többnyire hátrányos helyzetű gyerekek tanulnak. Sokan olyan családból érkeznek, ahonnan komoly zenei kultúrát hoznak. Ezek a 12-17 éves diákok évente kilenc hetet töltenek intenzíven velünk. Sokat játszunk közösen. A négyhetes nyári tábor első napjaiban csak zenélünk, utána kezdünk csak a kottával foglalkozni. A klasszikus zene mellett jazzt is oktatunk. Ezek fantasztikusan tehetséges fiatalok, akik a kollégiumban a zenélés mellett sok mást is megtanulnak, barátságokat kötnek. A legtöbb diákot fel is veszik utána a konziba, a Zeneakadémiára vagy valamelyik külföldi egyetemre. Már tizennégy éve működünk. Szeretném, ha egyszer Barnabás is jönne hozzánk mesterkurzust tartani.
K. B.: Mi is hívtuk Ferit egy-két éve, csak aztán valami közbejött. De ami késik, nem múlik. Ma már a kutatások is egyértelműen bizonyítják, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásában rendkívül fontos szerepet játszik a zene. Ha a nehéz sorsú családok gyermekei zenét tanulnak, az iskolai eredményeik folyamatosan javulnak a humán és a reál tárgyakban is. Emiatt is nagyon komolyan kell vennünk ezt a küldetést.

© Csibi Szilvia, Müpa

A Müpa mennyire otthonos számotokra?

S. F.: Fantasztikus hely, a jazzben és a klasszikus zenében is. Nagyon jó az akusztika, élmény itt játszani.
K.B.: A Müpa számomra azért is különleges, mert már a tervezésébe is bekapcsolódtunk, egyeztettünk Zoboki Gábor építésszel, Kocsis Zoltánnal és Russell Johnson akusztikai tervezővel. Megható volt, hogy a hivatalos nyitókoncertet megelőző első nyilvános hangversenyen egy Mozart-rondóban csendült fel az első szólóhang a teremben, és azt én játszhattam. Azóta több mint hatvan koncertem volt a Müpában.

Ferenc említette a kamarazenélést. Barnabás, ti éppen egy kamarazenei koncertet adtok majd novemberben.

K. B.: A kamarázás mindig meghatározó volt számomra. A koncerten Katival, Perényi Miklóssal és Shai Wosner zongoraművésszel közösen lépünk fel. Bár Shai Izraelben született, a szülei felvidéki magyarok, jelenleg New Yorkban él, sokat játszottunk már együtt. Perényi Miklóssal pedig mindig öröm együtt zenélni. Játszunk duót, triót, kvartettet, Mozart- és Beethoven-műveket, valamint egy Brahms-zongoranégyest.

Október végén lesz egy ősbemutató: Ferenc, te egy concertót komponáltál gitárra és zenekarra Movements címmel.

S. F.: Ez egy háromtételes mű, nagyon izgalmas. Én inkább jazz-zenész vagyok, bár a konziban klasszikus gitárral kezdtem. Ez a darab – jóllehet húsz-harminc fős zenekarral dolgozik – nagy szabadságot hagy a zenészeknek az improvizációra. Szüts Apor hangszereli, és őt is arra kértem, hogy erre ügyeljen. Decemberben pedig a triómmal lépünk fel. Velük már régóta játszom, lemezünk is jelent meg az ECM-nél, mindig fantasztikus együtt zenélni.

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2024/IV. számában jelent meg.