A fa alá egy jó film jó zenével? Naná!

Van élet a Reszkessetek, betörőkön túl az ünnepi filmkínálatban? Természetesen van. Ráadásul a közelmúltban egy sor olyan téma elevenedett meg a mozivásznakon és a streamingeken, amelyeket zenerajongóként kimondottan érdemes pótolni – vagy újranézni. Olvassa el ünnepi filmajánlónkat, amelyben a popcorn találkozik a zenekari árokkal!

Hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok az ünnepi időszak megkerülhetetlen, ikonikus és kihagyhatatlan filmjével, gyorsan jegyezzük is meg, hogy a Reszkessetek, betörők a zenéjével is beírta magát a filmtörténetbe. A John Williams által jegyzett eredeti filmzene már a megjelenés után az egyik legtöbbet keresett ünnepi albummá vált, majd nem sokkal ezután Oscar-díjra is jelölték. Ha tehát szívünk szerint idén is Kevinnel töltenénk az ünnepi lecsendesedés időszakát, nyugodtan fogjuk az egészet John Williamsre.

Hallgatni szeretjük őket. De vajon látni is?

A filmipart nem érdeklik a visszafogott, polgári életet élő zeneszerzők (sajnáljuk, Brahms), éppen ezért könnyen lehet az az érzésünk, hogy a zene története egyben az őrület (Amadeus), a mizantrópia (Halhatatlan kedves) és a nárcisztikus hajlam (Priscilla) története is. Nyugtassuk meg a környezetünkben élő tehetségeket, hogy a zsenialitás nem feltétlenül jár kéz a kézben az önpusztítással és a környezetünk sérülésével, még akkor sem, ha egy igazán nagy ötlet megvalósításához nagy erő kell.

Az alkotói folyamatok introvertáltabb oldalát mutatja be a 2024-es Bolero is. A címadásnál rögtön érdemes is megállni, a film ugyanis nem az óvatos bohém Ravelről szól, sokkal inkább a zeneműről, amelyet egy népszerű netes mém szerint 15 percenként lejátszanak valahol a világban (lásd még Für Elise, Clair de Lune, Billy Jean, Wonderwall). Persze maga a zeneszerző sem láthatatlan a filmben: látjuk, ahogy extázisba esik egy gyárépületben a tökéletesen ritmizáló gépek között, látjuk, ahogy elbukja a Római Díjat, majd ahogy néhány évvel később, már elismert zenészként megkapja élete lehetőségét Ida Rubinsteintől: készítsen egy ízig-vérig erotikus zeneművet. Nem nehéz kitalálni: ez lesz a Bolero, a nagy alkotói vízió, amely hangról hangra áll össze a szemünk láttára (és a fülünk hallatára). (A Bolero megtekinthető a Cinegón.)

Bradley Cooper sokkal ortodoxabb módon nyúlt az egyáltalán nem ortodox életet élő Leonard Bernstein életéhez, amikor úgy döntött, hogy egyszerre írja, rendezi és játssza el a művész pályáját feldolgozó Maestrót. Bernstein ott van a legnagyobbak között, akiről egy trilógia is kevés volna, a film ennek ellenére remekül egyensúlyoz a szakma-magánélet-botrányok hármasa között. Mindez pedig elsősorban a felismerhetetlenségig maszkírozott címszereplőnek és a Felicia Montealegre szerepében élete egyik legjobb alakítását nyújtó Carey Mulligannek köszönhető. (A Maestro elérhető a Netflixen.)

Lydia Tár Bernstein egyik legjobb tanítványa, annak ellenére, hogy ilyen névvel soha nem élt hús-vér zenész. Todd Field rendező mégis olyan aprólékos munkával építi fel, Cate Blanchett pedig olyan erővel tölti meg a pszichopata művész alakját, hogy a film végére az az érzésünk támadhat, épp most láttuk vezényelni a világ egyik legjobb karmesterét. És bár a zenéről is sokat megtudunk a két és fél órás játékidő alatt, még annál is többet a zeneiparról, a produkciók mögött sokszor meghúzódó testi-lelki sebekről és a mindenható tekintélyek hátborzongató játszmáiról. (A Tár elérhető a Netflixen.)

Súlyosat könnyedén, könnyedet súlyosan

Van lényegi különbség a komoly- és a könnyűzene között? A választ mindenkinek magának kell megadnia, az viszont biztos, hogy a reflektorfényben álló művészekre (zenészekre, karmesterekre, zeneszerzőkre, basszusgitárosokra) műfajtól függetlenül pontosan ugyanazok a kihívások várnak.

A hol drámai, hol felemelő életútfilmek különösen megrázóak tudnak lenni akkor, ha még élő előadóról van szó. Céline Dion pályájának legnagyobb sikerét az is ismeri, aki egyébként nem követi a popipart – igen, a Titanic főcímdaláról van szó. Hogy az énekesnő hová tűnt az elmúlt években, azt viszont sokáig még a valódi fanok sem tudták. Az Én vagyok: Céline Dion című filmben egészen explicit jelenetekben követhetjük végig a merevszemély-szindrómával (SPS) küzdő énekes életét, akinek nemcsak karrierje, hanem magánélete is válságba került a ritka betegség miatt. Mégsem csak az áldozati szerepről szól ez a film, az újrakezdésnek, a mindennapos küzdelemnek és az apró győzelmeknek legalább akkora szerep jut. (Az Én vagyok: Céline Dion elérhető az Amazon Prime Video műsorán.)

Talán kevésbé ünnepi, a végkimenetelt ismerve pedig kimondottan tragikus Amy Winehouse élete, a róla készült játékfilm, a Back to Black azonban nem kizárólag az énekesnő életének sötét oldalára koncentrál. Hiszen pályája során bőven akadtak jelentős győzelmek is, és a játékfilm – talán kegyeleti megfontolások, talán a még élő hozzátartozók miatt – elsősorban ezeket nagyítja fel. Ha mégis inkább egy őszintébb, megrázóbb karácsony esti mozira vágynánk, érdemes a Back to Black mellé a 2015-ös Amy – Az Amy Winehouse-sztori című dokumentumfilmet is bekészíteni.

+1

December 25-én kerül a mozikba Timothée Chalamet főszereplésével (és énekhangjával) a Complete Unknown, ami a fiatal Bob Dylan berobbanását dolgozza fel. A ma 83 éves, Nobel-díjas énekes-dalszerző élete szinte kimeríthetetlen forrása a hol vadabb, hol szofisztikáltabb könnyűzenei sztoriknak. Dylan felvett és megélt szerepeit egyszer már kiválóan feldolgozta az I’m Not There című 2007-es film, az idei bemutató pedig még tovább árnyalja a rockikon életét – aki nagyjából egyidős a műfajjal.