Induljon a bemelegítés a maratonra!

Február 15-én az angolok veszik át a hatalmat a Müpában – legalábbis a zene terén, hiszen az egész napos Maraton keretében a szigetország három meghatározó komponistája, Henry Purcell, Edward Elgar és Benjamin Britten művei kerülnek a középpontba. Ahogy egy klasszikus maratonnál, itt is kiemelten fontos a megfelelő felkészülés, amit egy tematikus lejátszási listával segítünk.

Ha angol barokk, akkor Henry Purcell. És ha Purcell, akkor Academy of Ancient Music, hiszen a cambridge-i együttesnek – különösen Christopher Hogwood irányítása alatt – kulcsszerepe volt abban, hogy Purcell művei bekerüljenek az európai régizenejáték főáramába. Az Amphitryon és az Abdelazer tételeit historikus hangszerekkel, autentikus barokk formában szólaltatják meg, A tündérkirálynő Rondójában a kristálytiszta vonósjáték mellett a fuvolák és oboák hangja eleveníti meg a semi-opera mágikus világát. Az O Solitude, My Sweet Choice letisztult és lírai megszólalása az angol nyelv zeneiségét és az érzelmi árnyalatok finomságát emeli ki a kontratenor Andreas Scholl éteri hangján keresztül – őt az Accademia Bizantina zenészei kísérik. Nem maradhatott ki a felsorolásból a Dido és Aeneas gyönyörű siratója, a büszke karthágói királynő szívfacsaró búcsúja, a When I am laid in earth sem. Az ária nem is olyan régen a csodás Baráth Emőke hangján csendült fel a Müpában, ezúttal két egészen különböző interpretációt hallgathatunk meg: Catherine Bott finom, légies, barokk vonósokkal és korhű fuvolákkal kísért hangja a klasszikus Purcell-tradíciók letisztultságát idézi, míg Véronique Gens melegebb mezzója egy szenvedélyesebb, érzelmeit intenzíven megélő Didót tár elénk William Christie és a Les Arts Florissants közreműködésével.

Talán túlzás nélkül állítható, hogy az angol zene 20. századi identitását Edward Elgar alapozta meg. Listánkról három arcát ismerhetjük meg: a megtört lírikust (Csellóverseny), az intim emberi kapcsolatok zeneszerzőjét (Nimród) és a nemzeti reprezentáció mesterét (Pomp and Circumstance). A Csellóverseny a 20. század egyik legmegrendítőbb hangszeres vallomása, a zeneszerző I. világháború után érzett minden fájdalmának és kiábrándultságának lenyomatát magán hordozza. Jacqueline du Pré egyszerre sebezhetően nyers és kendőzetlenül őszinte interpretációjához az Elgarhoz személyesen is kötődő John Barbirolli a Londoni Szimfonikusokat megkapó érzékenységgel dirigálva nyújt empatikus támogatást. Nem véletlenül tartják számon azóta is az évszázad felvételeként – ez nem pusztán egy előadás, hanem egy generáció elementáris és megkerülhetetlen Elgar-élménye. Hasonlóan legendás Leonard Bernstein és a BBC Szimfonikus Zenekarának a Royal Festival Hallban rögzített 1982-es koncertje is. A nemzetközi elismerést is meghozó Enigma-variációk közül – a tételeket a zeneszerző egy-egy családtagjának és közlei barátjának dedikálta – talán a legismertebb a kilencedik, Nimród tétel, amely August Jaeger portréját rajzolja meg hangokból. Bernstein megközelítése mélyen humánus és időtlen, nem siettet (ezen a felvételen híresen lassú tempót diktál, közel hatpercnyire nyújtva az egyébként alig háromperces darabot), közben mégsem dramatizál túl, a zenekar kissé sötét és telt hangzása a magasztos ünneplés helyett csendes együttérzést eredményez. Elgar műveinek egyik legautentikusabb tolmácsolója Sir Adrian Boult volt, akinek értő kezei alatt a Londoni Filharmonikusok fegyelmezett, túlzásoktól mentes játéka lebontja az Edward-kori Anglia zenei jelképévé vált Pomp and Circumstance indulókra ragadt ceremoniális zene stigmáját, és felszínre hozza a külső ünnepélyesség mögött rejlő kifinomultabb érzelmeket is.

A 20. század meghozta az angolok számára azt a zeneszerzőt, aki nemzetközi szinten is sztárstátuszba emelkedhetett. Britten-válogatásunk az operai dráma megújítóját, az angol zenei hagyományok örökösét és a morálisan elkötelezett 20. századi alkotót mutatja be. Benjamin Britten 1945-ben új korszakot nyitott az angol opera történetében, a Peter Grimes ugyanis a modern operák közül elsőként hódította meg a nemzetközi színpadokat is. Az 1958-as Covent Garden-felvételnél autentikusabbat pedig keresve sem találnánk, hiszen a Royal Opera zenekarát maga a zeneszerző vezényli, a címszerepben pedig múzsáját, Peter Pearst hallhatjuk. Britten vezénylése szikár és tűpontos, tempói feszesek. Ez nem interpretáció, hanem maga a forrás. Az opera hangszeres részletei, a Négy tengeri közjáték önálló darabként Britten legnépszerűbb zenekari művei közé tartozik, Steuart Bedford pedig Britten közeli munkatársaként tökéletesen adja át a Holdfény tétel lírai visszafogottságát és puritán költőiségét. A Fiatalok zenekari kalauza (Változatok és fúga egy Purcell-témára) Britten talán egyik legbriliánsabb zenekari műve, amelyben a különböző hangszercsoportok ugyanazt a Purcell-témát (az Abdelazer Rondóját) mutatják be egyéniségük és saját karakterük szerint. A mű páratlan példája az oktatás és a művészet egységének, egyszerre szórakoztat és edukál. Érdemes összevetni az Academy of Ancient Music korhű felvételével: míg előbbi azt mutatja be, mit jelentett Purcell a maga korában, Britten verziója azt, mit jelent Purcell az angol zenei identitás számára. A Ceremony of Carols az angol karácsonyok elmaradhatatlan része. Britten legnépszerűbb kórusműve a középkori szövegeket hárfakísérettel bújtatja modern köntösbe, amely a Trinity College fiúkórusának tiszta hangzásában különösen hitelesnek hat. A sort talán a legnehezebb Britten-darabbal zárjuk: a Sinfonia da Requiem Britten pacifizmusának nyílt deklarációja. A Londoni Szimfonikusok intenzív, sötét tónusa, világhírű vonós- és ütősszekciója kiemeli a darab érzelmi hullámzását, miközben Bedford egyszerre visszafogott és intenzív interpretációja, kiegyensúlyozott vezénylése kihangsúlyozza a mű háborúellenes üzenetét.