Hódításra hangolva
Az operairodalom emblematikus férfihősei gyakran nemcsak a szopránok szívét törik össze, hanem önmagukat is. Némelyiküket a mindent elsöprő szenvedély, másokat vakmerőségük, önzésük, netán éppen sérülékenységük gyűri le. Az operaszínpad szívtiprói egytől egyig ellenállhatatlanok, de mindnek más a titka. Az operai sármnak számtalan arca van, lássuk most a legelterjedtebb típusokat!
Van azért néhány közös jellemzőjük, például az ellenállhatatlan kisugárzás – ahogy feltűnnek a színpadon, azonnal uralják a teret, nem lehet nem figyelni rájuk. Ami az érzelmeket illeti, csak a szélsőségek vonzzák őket: olyan nincs, hogy csak egy kicsit szeressenek, ők bizony lángolnak, tombolnak, robbannak, ettől is válnak kivételes színpadi jelenséggé. És ezzel függ össze egy következő tulajdonságuk, az tudniillik, hogy ambivalens figurák: a szereplők és a nézők-hallgatók egyszerre vonzódnak hozzájuk, miközben taszítja is őket a sokszor megkérdőjelezhető morál...
A Müpa és a Budafoki Dohnányi Zenekar 2021-es közös Don Giovanni produkciójában Kálmán Péter formálta meg a szívtipró címszereplőt © Csibi Szilvia, Müpa
A sor legelején természetesen Mozart Don Giovannija áll, minden szívtipró alaptípusa és örök példaképe. Ő az, aki a kéj, hatalom és nihilizmus profán szentháromságában hisz. Szerelem helyett trófeákat gyűjt, mégis vibrál körülötte a levegő. Vajon mennyire értenék meg egymást Puccini Pinkertonjával a Pillangókisasszonyból? Van hasonlóság a karakterükben, mégis egészen mások. Az amerikai hadnagy ugyanis elbűvölő és udvarias, sokáig úgy tűnik, igazi úriember, aki pontosan azt mondja, amit a nők hallani akarnak. Különösen jól tudja, miről álmodik egy naiv japán lány, ám amikor Pinkerton megszerzi, amit akar, gátlástalanul továbbáll. A szerelem csupán eszköz a számára: az örök mosoly mögött a rombolás szelleme lapul.
A MET-ben Pinkerton szerepében brillírozó Jonathan Tetelman novemberi müpás áriaestjén is felhangzanak majd a Pillangókisasszony legszebb dalai © Evan Zimmerman / MET Opera
A szenvedő szerelmesek is sokak szívét megdobogtatják. Puccininél maradva rögtön Rodolfo juthat eszünkbe a Bohéméletből. Igazi művészlélek, akinek fiatalos idealizmusát megtöri a gyors felnőtté válás keserűsége. Élet és halál kettőssége pulzál az alakjában, de amikor Mimi ott van az oldalán, a kaotikus világ hirtelen kinyílik és értelmet nyer. Massenet Goethe korai, szentimentális remekműve nyomán írta a Werthert: a címszereplő szerelmes, mert nem tehet mást. Szó sincs már démoni csábításról: Werther a szenvedésével hódít. Mélabús, ábrándos alak, akinek minden gesztusa egy vallomással ér fel. Vannak nők, akik rajonganak ezért a típusért, hiszen anyai ösztöneiket élhetik ki, amikor meg akarják menteni a férfit. A tragikus romantikus hősnek azonban más sorsot diktál a végzet.
Az operaszínpadon olykor a szerelem mindenestül elsöpri a józan észt. Ott van mindjárt Don José, akinek a rendet és törvényt tisztelő katonaként kellene ellenállnia Carmen őserejének – persze hogy nem sikerül neki. Don José igen összetett, bonyolult karakter, mert bár nem csábítóként lép színre, amikor a cigánylány felébreszti benne a vágyat, mindent maga mögött hagy, amit addig fontosnak vélt. A néző pedig egyszerre sajnálja és fél tőle. Floria Tosca párja Mario Cavaradossi: a művész, aki a szerelemért és igazságért a kínzást, de a halált is képes vállalni. Micsoda tiszta szenvedély és nemes erő árad belőle! Cavaradossi alakja a romantikus férfiideál és a politikai mártír tulajdonságait is magán viseli, akit szilárd elvei is vonzóvá tesznek Tosca szemében.
Végezetül lássunk egy ártatlan idealistát, aki túlságosan bízik a szerelem őserejében. Alfredo Germont a Traviatában a naiv, ifjú szerelmes prototípusa. Az ő szívét nem edzették szerelmi csatározások, így nem is páncéllal indul a nagy ütközetbe. Violettát elhagyja családja nyomására, de csak akkor válik férfivá, amikor már túl késő...
