Mondhatjuk azt is, hogy csupán egy kísérlet, csak azt szeretnénk megnézni, hol van a határ, merre van az a pont, amikor azt lehet mondani: balra vannak a versek, jobbra a dalszövegek. Tudva, hogy minden dalszöveg vers, és minden versből lehet dal. Kicsit olyan, mintha megkeresnénk a Tiszát, épp ott, ahol a kis Túr siet beléje, és azt méricskélnénk, melyik az a pont, ahol még Túr, és honnét már Tisza. Talán el lehetne dönteni, de sok értelme nincsen.
Ennek ellenére szeretnénk kísérletezni, de akkor inkább a zenével kísérleteznénk. Azt néznénk meg, hogy mi az, amit elbírnak ezek a dalok. Kamaszkorunk legszebb dalai, abból az időből, amikor rájöttünk, hogy a vers nemcsak elemezhető, de szerethető is, amikor megéreztük, milyen az, hogy egy idegen ember pontosabban tudja megfogalmazni, amit érzünk, mint mi magunk. A versek dallá váltak, és csodák csodájára egyszerre nem kellett megtanulni őket, magunktól költöztek a szíveinkbe. Akkor persze nem voltunk hálásak sem Radnótinak, sem József Attilának, megmaradtak öltönyös krapekoknak az irodalomkönyvben. Nem voltunk különösebben hálásak Sebőnek és a Kalákának, Koncznak és Pressernek, inkább irigyeltük őket, énekelnek, mert ezt találták ki maguknak hivatásként, micsoda mázlisták.
Hármat pillantottunk, és eltelt harminc év. Már nem irigyelünk senkit, azt csináljuk, amit szeretünk. Viszont hálásak vagyunk, hogy Radnóti és József Attila megmaradt annak, aki volt, öltönyös krapekoknak, akik pontosabban fogalmaznak, mint ahogy mi tudunk. Hálásak vagyunk mindazoknak, akik segítettek, hogy a versek velünk maradjanak, és elénekelhetjük, hogy nekünk miről szólnak. Nem lesz jobb, mint az eredeti. De más lesz.

Rendező: Művészetek Palotája

Rendező: