J. S. Bach
E-dúr prelúdium, BWV 854 (Das Wohltemperierte Klavier, I. kötet)

Beethoven
e-moll szonáta, op. 90
I. Mit Lebhaftigkeit und durchaus mit Empfindung und Ausdruck
II. Nicht zu geschwind und sehr singbar vorgetragen

J. S. Bach
e-moll partita, BWV 830
I. Toccata
II. Allemanda
III. Corrente
IV. Air
V. Sarabande
VI. Tempo di Gavotta
VII. Gigue

Schubert
e-moll szonáta, D. 566
I. Moderato
II. Allegretto

Beethoven
E-dúr szonáta, op. 109
I. Vivace ma non troppo – Adagio espressivo
II. Prestissimo
III. Gesangvoll, mit innigster Empfindung

Víkingur Ólafsson mai koncertjén E-dúr és e-moll darabok szólalnak meg. A latin eredetű jelzők – durus (kemény) és mollis (lágy) – különböző, sajátos jellegű zenékre utalnak, melyekben más-más hangközök az uralkodók. A dúr darabok hangzását meghatározó dó-mi-szó hármashangzat ércesebben, fényesebben szól a puhább lá-dó-mi akkordnál, amely a moll művek sajátja, utóbbiakban a sóhajszerű mi-fá hangköz is hangsúlyos szerephez jut.

A hangnemeken, a központi E hangon kívül azonban van-e más közös tulajdonságuk is e műveknek? A kérdés megválaszolása a hallgatóra marad, de sejthető, hogy nem véletlenül kerültek egymás mellé a gondosan megkomponált, szünet nélkül elhangzó műsorban. A 18. század első felében nemcsak a hangközöknek, hanem a hangnemeknek is kialakult egyfajta karakterisztikája – bizonyos hangulatok kapcsolódtak össze velük. A vadászat ábrázolásához például kürtöket használtak, és mivel azok F-dúrban szóltak a legjobban, Bach ebben a hangnemben írta meg Vadászkantátájának nyitányát, Vivaldi A négy évszak vadászat-epizódját, Beethoven a Pastorale-szimfónia tenyeres-talpas falusi mulatságát, sőt, még Wagner is a távoli vadászfanfárokat a Trisztán és Izolda központi szerelmi jelenetében.

De miről mesél az E-dúr és az e-moll, e két, a 19. századig viszonylag ritkán előforduló hangnem? Friedrich Schubart zeneesztéta, A pisztráng című Schubert-dal versének költője az 1780-as évek végén összegyűjtötte, hogy a hagyomány szerint mely hangnemek milyen hangulatokat voltak hivatottak kifejezni. A lista néhol ellentmondásos és fenntartásokkal kezelendő, de gondolatébresztő is – mégiscsak Haydn, Mozart, Beethoven kortársáról van szó. Az E-dúr „a hangos üdvrivalgás, az örömkacaj, de még nem a felhőtlen öröm” hangneme, írja Schubart, míg az e-moll „bánat, de zokogás nélkül; néhány könnycseppel kísért sóhaj, a közeli remény ahhoz a boldogsághoz, amely legtisztábban C-dúrban oldódik fel”.

© Ari Magg

És hogy mit jelent az E hangnem Víkingur Ólafsson számára? Az izlandi művész mindig szívesen kapcsol össze műveket hangnemük szerint is, amiben abszolút hallása mellett szerepet játszik szinesztéziája is. Az E hangot ő a zöld színnel társítja, így számára az E-dúr és e-moll művek a zöld szín különböző árnyalataiként jelennek meg a sötéttől a vakítóig.

Az online Müpa Magazin oldalán „Utazás az Opus 109 körül” címmel egy háromrészes sorozatban olvashatja Víkingur Ólafsson gondolatait a ma elhangzó művekről:

Első rész

Második rész

Harmadik rész

A zeneművek időtlenek – szerzőik nem. Az alkotások „találkozhatnak” egymással, rímelhetnek egymásra akkor is, ha nem egy időben születtek, létrehozóik párbeszédet folytathatnak pusztán a leírt hangokon keresztül, fittyet hányva a megtörhetetlen tér-idő dimenzióra. Beethoven és Schubert személyesen is találkozott, mindketten a 18. század utolsó harmadában születtek, de már évtizedekkel Bach 1750-ben bekövetkezett halála után.

Utóbbi, ha eltérő mértékben is, ennek ellenére jelen volt életükben és művészetükben. Az ő idejükben Bachnak mindössze egy műve forgott közkézen: a Wohltemperiertes Klavier című gyűjtemény 48 prelúdium és fúgája. (Ez a szerkezet többnyire egy szabad áramlású, illetve egy kötött, szigorú többszólamúságban írt részből álló tételpárt jelöl.) A monumentális sorozat fordulópont a zenetörténetben, mégpedig éppen a hangnemek használata terén.

Johann Sebastian Bach

Előzménye, hogy a 18. századig különböző hangolások léteztek egymás mellett – például a fizika törvényeit tiszteletben tartó, úgynevezett tiszta, vagy a középhangos hangolás –, amelyekben azonban bizonyos akkordok, hangnemek fülsértően hamisan szóltak. Később megjelent egy másik elv is, amely szerint a hangmagasságokat nem egymáshoz képest kell meghatározni, hanem az oktávot alapul véve azt kell felosztani tizenkét egyenlő félhangra. Az oktávon kívül így a hangközök valamelyest – de a zenehallgató számára lényegében észrevehetetlenül – hamisak maradnak ugyan, cserébe minden hangnem egyformán alkalmazható.

Ennek az akkor új, ma már szinte egyeduralkodó, kiegyenlített hangolásnak a lehetőségeit aknázta ki Bach a Wohltemperiertes Klavier 1722-ben és 1741-ben befejezett két kötetében, olyan karakterű darabokat komponálva, amilyeneket az adott hangnem előhívott belőle. Az első kötet E-dúr prelúdiuma, amely a koncerten a fúga nélkül szólal meg, valóban – ahogyan Schubart is írta később – az öröm, a derű zenéje.

Amikor tehette, Bach gyűjteményekben, kötetekben gondolkodott: hangszeres műveit többnyire hatos csokrokban alkotta meg: a hat angol és a hat francia szvit után hat partitát is komponált. Az elnevezést 18. századi német zeneszerzők a szvit szinonimájaként használták, vagyis olyan sorozatot jelöltek vele, amelynek tételei barokk tánctípusok stílusában íródtak. A daraboknak Bach megkülönböztetett figyelmet szentelt már a komponálás során is: a játéktechnikák széles skáláját felhasználva a hat partitába mindent beleírt, amit a billentyűszenéről gondolt. A sorozatot 1731-ben Klavierübung címmel nyomtatásban is megjelentette (miután az egyes partiták az azt megelőző években külön-külön is napvilágot láttak); névjegyeként tette le a korabeli zenei élet képzeletbeli asztalára, hogy széles körben megalapozza hírnevét zeneszerzőként és billentyűsvirtuózként egyaránt. Ahogy pár évtizeddel később első életrajzírója megjegyezte, a darabok újszerűsége, technikai igényessége egyedülálló volt és nagy visszhangot keltett a maga idejében.

Ludwig van Beethoven

A hangneméből fakadóan rezignált alaphangulatú e-moll partita harmincperces időtartama kiemelkedőnek számít a billentyűsdarabok között. Első tétele keretes szerkezetű toccata: szabad, improvizációszerű zene fog közre egy szigorúan három szólamban komponált fúgát, amely a moll hangnem már említett sóhajmotívumából építkezik. Az ezt követő hat tánctétel mindegyike két részből áll, végükre Bach ismétlőjelet írt. A Sarabande éles disszonanciákkal kísért sirató, a zárótétel pedig a mai fülnek is avantgárd hangzású muzsika. Kezdőtémája atonális, vagyis nem illeszkedik egyetlen hangnembe sem, kicsit esetlegesnek is érezhetjük benne a hangok egymásutánját. „Véletlenül” tizennégy hangból áll, épp annyiból, amennyit a zeneszerző nevének négy betűje kiad, ha a latin ábécében elfoglalt helyük sorszámát összeadjuk (B = 2, A = 1, C = 3, H = 8). Ez a Gigue abban a tekintetben is merész és bravúros, hogy második részében a téma tükörfordításban jelenik meg: a hangjai közti távolságok megmaradnak, de az irányok ellentétesek.

Bach a zenetörténet talán legnagyobb hatású zeneszerzője: érzelmi gazdagságukon túl művei a kiegyensúlyozott többszólamúság mintapéldái, amelyekben a szólamok tökéletes összhangban élnek egymás mellett – önállóan, mégis kiegészítve egymást. Beethoven a Wohltemperiertes Klavier darabjain nevelkedett, és egész életén át mozgalmas – érezhetően küzdelmes – fúgatételekben igyekezett megfelelni a Bach által felállított mércének.

Schubert kevésbé tisztelettudóan viszonyult ehhez a stílushoz (bár ő is megrendelte kiadójától a két kötetet), és csak ritkán, rövidebb szakaszok erejéig tévedt a szigorú polifónia területére. Jobban izgatta a dallam kiegyenlítettsége, beszédszerűsége, keresetlen egyszerűsége, személyessége. A sors úgy hozta, hogy nem válhatott deresedő halántékú zeneszerzővé: nem egészen három hónappal harminckettedik születésnapja előtt halt meg, 1828. november 19-én. Ez a rövid élet mintha utólag magyarázná sok művének hangütését, a melankóliát, amelyben azonban megcsillan a túlvilági fény, a vigasztalás ígérete is. Bánat és derű, a moll és dúr tételek, hangulatok kontrasztja hatja át számos művét, s e kettősség emblematikus képviselője A halál és a lányka című dal.

Az élete utolsó hónapjaiban komponált szonáták árnyékában maradt, húszesztendősen, 1817-ben írt e-moll szonáta is hasonló szerkezetű: az e-moll hangnemű, meglepően sokféle zenei anyagból összeálló első tételt jóval egyszerűbb fogalmazású, kisimultabb, napfényes dúr tétel követi. Ez a semplice hangvétel, amely Schubert megannyi dalát oly ellenállhatatlanná teszi, több hangszeres darabját is meghatározza. Rövid élete során döbbenetes mennyiségű – és minőségű – zenét írt: szimfóniákat, miséket, operákat, zongoraszonátákat, vonósnégyeseket, egyéb kamaraműveket és mintegy hatszáz dalt. Nem csoda, hogy maradtak köztük befejezetlenek is, amelyek azonban töredékességükben is kerek egészként állják meg a helyüket. Az e-moll szonáta is ilyen: bizonyíthatóan csak három tétel készült el belőle, bár a harmadik mintha nem is az első kettőhöz tartozna. 1905-ben megtalálták a lehetséges – ám nem mindig játszott – zárótételt is.

Schubert utolsó kívánsága az volt, hogy hallhassa élethosszan csodált példaképe, Beethoven cisz-moll vonósnégyesét – öt nappal halála előtt barátja (és Beethoven egykori titkára), Karl Holz és zenésztársai teljesítették ezt a vágyát. Az is megadatott neki, hogy Beethoven sírja közelében temessék el – nem sokkal azelőtt maga is járt azon a helyen, hiszen fáklyavivőként ő is elkísérte utolsó útjára az idősebb pályatársat.

Franz Schubert

Schubertre ma sokan úgy tekintenek, mint a dal műfajának atyjára, noha ő csak beteljesítette azt, amiben Beethoven forradalmat csinált: a keresetlen, egyszerű, énekelhető, többnyire szekundokból építkező hangszeres dallam művészi magaslatokra emelését. Beethoven egyik első, dalt imitáló hangszeres melódiája a c-moll („Pathétique”) szonáta lassú tétele 1799-ből. Az 1810-es Esz-dúr („Les adieux”) szonátában továbbmegy, és az első hangok fölé odaírja, azok milyen titkos szöveg dallamát adják ki.

Öt évvel később, az op. 90-es e-moll szonáta második tételében tér vissza az éneklő zongorához – ez a mű akár Schubert 1817-es e-moll szonátája első két tételének előképe is lehetett. Mindkét darab az e-moll és E-dúr hangnemet állítja egymással szembe, első tételeik szövevényesebbek, drámaibbak, a másodikak líraiak. További izgalmas összefüggéseket is találhatunk: a Beethoven-szonáta egy-egy h-moll hangnemű szakasza Schubert Befejezetlen szimfóniája első tételének világát előlegezi. Az 1820-ban komponált op. 109-es szonáta háromtételes, de az első kettő mintha csak bevezetés lenne a hangsúlyos harmadikhoz. A nyitótétel önfeledt, idilli E-dúrját kétszer szakítja félbe szabálytalan ritmikájú, improvizációszerű szakasz; a második ennek kontrasztja: mintha a szépre következne a csúnya, a jóra a rossz. A harmadik tétel – akárcsak a IX. szimfónia Örömóda-dallama – mintha feloldaná ezt az ellentétet, és mintha odafentről szólna le: ezek a fogalmak nem léteznek, csupán az emberi agy szüleményei. A himnuszszerű, egyesek szerint sarabande-tételre utaló téma, amely Beethoven előadói utasítása szerint éneklően és bensőségesen játszandó, hat variáció során megy keresztül különféle átváltozásokon, hogy a mű végén ismét a maga egyszerűségében szólaljon meg.

A zenetörténetben különleges helyet foglalnak el az E-dúr és az e-moll darabok; mondhatjuk, nem mindennapiak, hiszen nem a leggyakoribb hangnemek. A legismertebb E-dúr zene talán Vivaldi A négy évszakjának első hegedűversenye, melynek kezdete a tavaszi körtánc és a madárcsicsergés zenei megjelenítése. Több mint kétszáz évvel későbbi Bartók Béla utolsó befejezett kompozíciója, a III. zongoraverseny, amely szintén természetzene, ugyanebben a hangnemben. Talán nem véletlen, hogy Mendelssohn első zongoradarabja a Dalok szöveg nélkül sorozatból (op. 19) éppen E-dúrban íródott, és Anton Bruckner VII. szimfóniájának első tétele is ilyen tágas hangszeres – csellón és kürtön megszólaló – melódiával kezdődik. A melankolikus e-moll zenék közül említsük meg Bach darabjait: Máté-passiójának grandiózus nyitókórusát, különleges szépségű fuvola-csembaló szonátáját, orgonára írt e-moll szonátáját – amelynek első tételét Víkingur Ólafsson is repertoárján tartja a saját átiratában –, valamint a lenyűgöző e-moll prelúdium és fúgát (BWV 548), Bach orgonaművészetének egyik csúcsát. A kamarazenei termésből Mozart szívhez szóló e-moll hegedű-zongora szonátája tartozik ide, valamint Beethoven op. 59, No. 2-es vonósnégyese a Razumovszkij-kvartettek közül, amelynek első tétele több elemében az op. 109-es szonáta középső tételét előlegezi. Ez a hangnem számos romantikus zeneszerzőt ihletett személyes, tragikus, drámai hangvételű szimfóniák írására, ilyen Csajkovszkij Ötödikje, Brahms Negyedikje és Dvořák Újvilág-szimfóniája, míg Chopin és Mendelssohn egy-egy csodálatos versenyművet komponált e-mollban.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Aki szeretne elmélyedni a hangolások rejtelmeiben – meghallgatni, mi a különbség tiszta és kiegyenlített hangolás között, vagy hogy melyik hangolás milyen elveken alapul – érdekes prezentációkat talál az ismert videómegosztó oldalon. Ott megtudhatjuk (bár csak angol nyelven) azt is, miért lehetetlen tökéletesen behangolni egy zongorát.

Írta: Várkonyi Tamás

Víkingur Ólafssont hamarosan viszontláthatjuk a Müpában: az évad művészeként két koncerten is találkozhatunk még vele. Február 19-én Kurtág Györgyöt köszönti Várdai István és a Danubia Zenekar társaságában – a 100. születésnapját ünneplő mesterhez különleges lelki és művészi szálak fűzik.

Jegyvásárlás

A művész korábbi találkozásai Kurtág Györggyel:

Május 23-án a Liszt Ferenc Kamarazenekarral ad közös koncertet – akkor ismét Beethoven kerül a középpontba az Esz-dúr zongoraversennyel.

Jegyvásárlás

Víkingur Ólafsson kivételes és vizionárius muzsikus, aki eredetiségét a zenetörténet legjelentősebb műveinek szolgálatába állítja.

© Ari Magg

Felvételei, köztük a 2025-ben Grammy-díjat nyert Goldberg-variációk, több mint egymilliárd meghallgatásnál járnak a streamingszolgáltatóknál, és számos rangos díjat (például Az év lemeze – BBC Music Magazine, Az év szólóhangszeres felvétele – Opus Klassik) nyertek el.

Emellett megkapta a Royal Philharmonic Society aranyérmét, a Rolf Schock zenei díjat és az izlandi Sólyom-rendet is. 2025 novemberében jelent meg Opus 109 című új albuma, amely Beethoven op. 109-es szonátáját állítja párbeszédbe Schubert-, Bach- és más Beethoven-művekkel, a lemez programjával Európa és Észak-Amerika vezető koncerttermeiben turnézik. A 2025–26-os szezonban a Philharmonia Orchestra kíséretében is ellátogat az Egyesült Államokba, visszatér a Berlini és a Cseh Filharmonikusokhoz, John Adams After the Fall című művét adja elő a Los Angeles-i Filharmonikusokkal, tiszteleg Kurtág György 100. születésnapja előtt, valamint rezidens művészként szerepel Berkeley-ben és Budapesten.