Szűk negyedszázad választja el egymástól Liszt Ferenc (1811–1886) és Johannes Brahms (1833–1897) születési évét. Látszatra egy generációnyi árok, valójában azonban az eltérő gondolkodásmód és világszemlélet láthatatlan, ám átléphetetlen határa húzódott kettejük között. Az ötvenes évtizedtől – Brahms húszas éveitől – egyazon korban, párhuzamosan gyarapodott a két életmű több mint harminc esztendőn át, távozásuk ideje pedig sajátos módon közelebb hozta egymáshoz a két mestert, hiszen a hatvannégy évesen elhunyt Brahmsnak rövidebb pálya adatott, mint a hetvenöt esztendősen (jelképnek is tekinthető helyszínen: a Wagner alapította Bayreuthban) meghalt Lisztnek – 1886 és 1897 távolsága fele akkora, mint a két előző évszámé.

Két alkotó, akik kortársak – némi időeltolódással és a szemlélet jelentős különbségével. Mindketten romantikusok, de más az a romantika, amelyet Liszt, és más, amelyet Brahms képvisel. Liszt, aki korai pályakezdésével az utolsó bécsi klasszikus, Beethoven kezéből veszi át a stafétát, a kor radikális forradalmárjaként megteremti a szimfonikus költeményt, átalakítja a versenyművet és a társművészetekkel való kapcsolatra építi esztétikáját. Brahms ragaszkodik a hagyományos formákhoz, és bár zenéjét egyéni harmóniák és rafinált ritmikai-metrikai alakzatok fűszerezik, a világnak 1947-ig kell várnia, hogy az újítás legelszántabb úttörője, Schönberg bizonyítsa Brahms, a haladó című tanulmányával: elődje igenis modern volt – csak másképp.

Liszt Ferenc

Liszt csodagyerekként vált híressé, Brahmsnak kisfiúként Hamburg rossz hírű mulatóiban kellett zongoráznia. Liszt, a grand seigneur elbűvölte környezetét, a magának való Brahms tüskés modora sokakat elriasztott. Lisztért rajongtak a nők, az anyakomplexusos Brahms élete egyetlen igazi szerelmét Schumann nála tizennégy évvel idősebb özvegyében találta meg. Vallásosságát nyomatékosítva Liszt 1865-ben abbé lett, a lelkes bibliaolvasó Brahmsról azonban pártfogoltja, Dvořák azt írta: „milyen finom lélek – és mégsem hisz semmiben!”

Brahms B-dúr zongoraversenye, a zeneszerző második ilyen műfajú műve huszonkét év után követi a d-moll hangnemű elsőt. Miért várt ilyen sokáig a zongorista-zeneszerző, aki e versenyműveket maga szólaltatta meg? Talán azért, mert az első koncert 1858-as hannoveri ősbemutatója fájó kudarcként vésődött emlékezetébe: a darabot (melyet karmesterként legjobb barátja, a hegedűművész-zeneszerző Joseph Joachim tartott keresztvíz alá) a közönség ridegen fogadta, s az később sem vált népszerűvé.

Ez magyarázhatja azt is, hogy Brahms, aki – immár hét év óta bécsi lakosként – 1878-ban kezdett dolgozni B-dúr zongoraversenye partitúráján, csak három év elteltével, 1881-ben húzta meg a kettősvonalat a kottasorok végén, a császárvároshoz közeli Pressbaumban. A kompozíciót mesterének, a hetvenöt éves Eduard Marxsennek ajánlotta. Ezúttal jól álltak a csillagok: 1881. november 9-én, Budapesten a közönség lelkesen fogadta az új Brahms-opust, melynek szólóit a zeneszerző játszotta, Erkel Sándor vezényletével.

Johannes Brahms

Amikor véget érnek az ifjúkori „virtuóz évek” utazásai, Liszt életében Weimar lesz a megállapodás városa. Itt adatik meg számára az, amire érett fejjel vágyik: a vándorélet után a bravúrzongorista előadói sikereit felváltó elmélyült alkotói műhelymunka időszaka. Udvari karmesterként 1843 végén telepedik le a városban, ahol igazi zeneszerzővé érik. Jelentős zenekari darabok születnek itt: 1848 és -58 között a tizenkét szimfonikus költemény, és Goethe városában dolgozik egyik legeredetibb koncepciójú művén, a Faust-szimfónián is.

A mű első vázlatai már az 1840-es évek közepén elkészülnek. A tényleges kompozíciós munka 1854-től 1857-ig tart. Az eredeti német cím Eine Faust-Symphonie (Egy Faust-szimfónia), az alcím: drei Charakterbildern nach Goethe – három jellemkép Goethe nyomán. I. Faust, II. Margit, III. Mefisztó. A mű ajánlása Hector Berlioznak, a Faust elkárhozása (1846) alkotójának szól. A mérsékelt sikerű ősbemutatót Liszt vezényli a Weimari Udvari Színházban, 1857. szeptember 5-én.

Egy levelében Brahms így írt a készülő B-dúr zongoraversenyről: „apró versenyművecske, pici scherzócskával”. Ez azonban azt jelentette, hogy szokatlanul hosszú opus született, mintegy ötvenperces játékidővel. Mindez persze nemcsak azért történt így, mert a tételek hosszúra sikeredtek, hanem azért is, mert eggyel több készült belőlük a megszokottnál: a „pici scherzócskával” fordulat e rendhagyó fejleményre utal, hiszen a versenyművek többnyire a romantikában is a háromtételes gyors-lassú-gyors modellt követik.

A scherzo jelenlétének okát firtatva a B-dúr zongoraversenyben nem nehéz felismerni a rangrejtett szimfóniát: azzá teszi a tételek megszólalásmódja éppúgy, mint a szólóhangszer és a zenekar viszonya, amely nem annyira a szólista és a kísérő együttes hierarchikus kapcsolatát, mint inkább két egymást kiegészítő, egyenrangú fél együttműködését példázza. A B-dúr zongoraverseny az előadók munkamegosztása terén éppúgy szimfonikus modellt követ, mint formai tagolódásában és tételrendjében.

Bár Liszt létrehozta a szimfonikus költemény műfaját, mégsem fordult el teljesen a hagyományos szimfóniától. Két ilyen művet írt: az Isteni színjáték ihlette Dante-szimfóniát és a Faust-szimfóniát. Az utóbbi egyesíti a hagyományos szimfónia és a szimfonikus költemény műfaji jellegzetességeit, a szimfóniától örökli többtételességét – és a Beethoven IX. szimfóniája által képviselt modelltől a fináléban megjelenő kórust, szólistát, no meg a szimfónia és a kantáta műfajának fúzióját –, a szimfonikus költeménytől a monotematikus fogantatást és a tématranszformáció elvét, amely ezúttal nem kevesebbet sugall, mint azt, hogy Faust, Margit és Mefisztó egyazon személyiség három aspektusa.

A finálét követő epilógusban a szimfonikus zenekarhoz csatlakozó tenor szólista és férfikar énekli a dráma záró sorai, a Chorus mysticus megzenésítését: „Csak földi példakép / minden múlandó; / itt lesz a csonka ép / s megbámulandó; / mit nincs szó mondani / itt fényt sugároz; / az Örök Asszonyi / emel magához.”

Érdemes felfigyelni a B-dúr zongoraverseny indítására: gyors tételek ritkán kezdődnek ilyen mélázón, lágyan, ráadásul egyetlen kürt dallamával. Fontos az is, hogy a zongora hamar belép, nincs önálló zenekari expozíció. A hangvétel legtöbbször, de kivált a nyitótételben a jellegzetes brahmsi töprengő tónus indulatos felcsattanásokkal, sok természetzene-asszociációval. A zongoraszólam virtuóz, mégsem csillogó: Brahms alázatot vár el a szólistától, nem engedve, hogy bravúrokkal hódítson.

Lényeges a scherzo d-moll tónusának sötétje és e zene indulata, mely fontos kontraszt a teljes opus alapvetően dúr színvilágához képest. Emlékezetes a lassú tétel nagyívű, lírai csellószólója. A zongora és a zenekar megszólalásai nem szóló és kíséret viszonyrendszerét teremtik meg, hanem szimfonikusan átjárják egymást. Mint a többi tételben, az olykor magyaros zamatú finálé karaktereiben is jelen van a súly és az erő, ez a zene mégis úgy hat a filozofikus komolyságú mű végén, mint a felszabadult fellélegzés.

Alcímének megfelelően a Faust-szimfóniában Liszt zenei jellemábrázolásra: Faust, Gretchen és Mefisztó karakterének megrajzolására vállalkozik. A tématranszformációt alkalmazó monotematikus komponálásmód lényege, hogy mindhárom tétel azonos témákat használ, de ezeket mindig más és más alakban mutatja be. Ennek megfelelően a nyitótételben a zene eszköztára Faust tépelődő, problémaérzékeny egyéniségét állítja elénk, a fináléban Mefisztó az ellentmondások, a kétségek és a rombolás megtestesítőjeként jelenik meg.

Faust, Gretchen és Mefisztó a székesegyház előtt, Gustav Heinrich Naeke alkotása

Ez a két tétel erőteljesen él a dallamok kromatikus elrajzolása és a disszonancia lehetőségeivel. Velük ellentétben a középpontba helyezett Margit-portré lírájához tisztább megszólalásmód, egyszerűbb tonális terv társul. Alapvetően azonban a Faust-szimfónia a modernség felé mutató mű, sűrű hangnem- és metrumváltásokkal, a dúr-moll tonális rend kereteit feszegető dallam- és harmóniavilággal. Végkicsengése, a Chorus mysticus a nemesen átszellemült liszti apoteózishang képviselője.

Brahms nemcsak a B-dúr zongoraverseny 1881-es ősbemutatóján vett részt Budapesten: 1890 decemberében a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának hangversenyén is elhangzott a mű, ekkor azonban nem Brahms, hanem Eugen d’Albert játszotta a zongoraszólamot, Brahms vezényelt. E pesti tartózkodása alatt történt, hogy egy hosszú séta után a kimerült komponista beült egy operaházi Don Juan-előadásra – hogy a produkció közben egy páholy mélyén elbújva kipihenhesse magát. Már csaknem elaludt, a muzsikálást hallva azonban egyre inkább felélénkült, végül pedig lelkesen és teljes odaadással figyelte a nagyszerű előadást. A karmester Gustav Mahler volt.

Sokan sokféle választ adnak a kérdésre, hol keressük a modern zene kezdetét. Van, aki Beethoven Nagy fúgáját, más Debussy Faunját, megint más Stravinsky Tavaszi áldozatát említi. A Faust-szimfónia elején titokzatos egyszólamú dallam szólal meg, négy félhangonként ereszkedő, úgynevezett „bővített” hármashangzat felbontása: g-h-esz, fisz-b-d, f-a-cisz, e-gisz-c. Ez a zenetörténet egyik legkorábbi tizenkétfokú dallama – 1854-ben, húsz évvel a dodekafóniát kidolgozó Arnold Schönberg születése előtt.

Annak ellenére, hogy a Faust-szimfóniában Goethe szövegét zenésíti meg, Liszt valójában nem szerette Goethét: Lenau Faust-feldolgozását jobban kedvelte, Hugóért és Byronért lelkesedett.

Néhány évvel Liszt Faust-szimfóniája után (1859/60-ban) Madách is a Faust hatása alatt írja meg Az ember tragédiáját, amely hasonlóképpen emberiségköltemény. A hatás oly egyértelmű, hogy a kéziratot olvasó Arany eleinte úgy vélte, a Tragédia csak „utánozza” a Faustot.

A Faust egyik középponti témája ugyanúgy a megváltás, ahogyan Wagner életművében is meghatározó szerepet játszik ez a gondolat. Liszt tehát, mint oly sok más területen, itt is kapcsolódik Wagnerhez.

A Faust-téma a 19. században és a századfordulón „benne volt a levegőben”. Faust-témájú zenét írt Liszten kívül többek közt Berlioz, Schumann, Mendelssohn, Wagner, Gounod, Boito, Busoni.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Spotify belehallgatás

A magyar nyelvű Brahms-irodalom kevés művet tartalmaz, a lengyel zenetörténész, Ludwik Erhardt monográfiája (Brahms – Zeneműkiadó, 1978) azonban jó szívvel ajánlható: alapos és részletes mű, amely igényes komplexitással mutatja be az alkotót és művészetét. E kötetben jelent meg Barna István hézagpótló tanulmánya, a Brahms és Magyarország, amely informatívan dolgozza fel a hungarizmusokban gazdag életmű szerzője és hazánk kiterjedt kapcsolatát. Schönberg korábban említett Brahms, a haladó című esszéje, amely a Holmi 1997. decemberi számában jelent meg, megtalálható az interneten.

A Faust-téma irodalmi feldolgozásai közül a Goethe előtti évszázadokból érdemes megemlíteni a Shakespeare-kortárs Christopher Marlowe (1564–1593) Doktor Faustus tragikus históriája, amint azt Nottingham grófjának szolgái a színpadon előadták című művét, a Goethe utániakból Mihail Bulgakov kultuszregényét, A Mester és Margaritát, valamint természetesen Thomas Mann Doktor Faustusát – ebben egyebek mellett sok szó esik arról a dodekafóniáról is, amelyet Liszt a Faust-szimfónia bevezető hangjaiban tudtán kívül megelőlegez.

Festők, rajzolók? Érdemes lapozgatni Goethe Faustjának az Európa Könyvkiadónál 1980-ban megjelent kiadását, mivel a két kötet Karátson Gábor (1935–2015) egyéni látásmódról tanúskodó, különleges illusztrációit is tartalmazza. A képzőművészet számtalan Faust-ábrázolása közül a Goethe előtti évszázadokból izgalmas megismerkedni Rembrandt van Rijn misztikus atmoszférájú metszetével, mely egy dolgozószobájában töprengő, öreg alkimistát ábrázol, akit évszázadokon át hagyományosan Fausttal azonosítottak, bár a festő nem adott címet képének. Más világba visz Salvador Dalí álomszerű, szürrealista Gretchenje 1969-ből. A magyar színházlátogatók számára csemegének számíthatnak a Vígszínház, az Operettszínház, a Szegedi Nemzeti Színház és a kecskeméti Katona József Színház épületét tervező Atelier Fellner & Hellmer tagja, ifj. Ferdinand Fellner (1847–1916) kifinomult Faust-illusztrációi.

Írta: Csengery Kristóf

Ránki Dezső Kadosa Pál és Rados Ferenc növendékeként 1973-ban szerzett diplomát a Zeneakadémián. Tizennyolc évesen megnyerte a zwickaui Nemzetközi Schumann Versenyt, azóta világszerte fellép. Játszott többek közt a Berlini és a Londoni Filharmonikusokkal, az Amszterdami Concertgebouw Zenekarával, a Párizsi Nemzeti Zenekarral, illetve olyan neves karmesterekkel, mint Solti György, Végh Sándor, Lorin Maazel és Zubin Mehta. 1985 óta Klukon Edit társaságában is koncertezik négykezes és kétzongorás művekkel, közös lemezeiken Liszt, Satie és Dukay kompozíciói hallhatók. Munkásságát számos kitüntetéssel, köztük Liszt-díjjal, Bartók–Pásztory-díjjal, a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címmel, Prima Primissima díjjal, valamint két Kossuth-díjjal ismerték el.

© Felvégi Andrea

Nikolai Schukoff a salzburgi Mozarteumban végezte tanulmányait. Első jelentős nemzetközi sikerét a Parsifal címszereplőjeként aratta 2007-ben Münchenben. 2013-ban Zubin Mehta vezényletével A walkür Siegmundjaként lépett fel Valenciában, valamint meghívást kapott a New York-i Metropolitan Operába, ahol a Carmen Don Joséjaként mutatkozott be. Az osztrák tenor azóta énekelt többek között az Edinburgh-i Fesztiválon, a Maggio Musicale Fiorentinón, az Aix-en-Provence-i Fesztiválon, a bécsi Volksoperben és a madridi Teatro Realban is, repertoárján olyan további szerepek találhatók, mint Heródes, Erik, Trisztán, Florestan, Otello vagy Jim Mahoney. 2009-ben a Budapesti Wagner-napokon Parsifalként, 2024-ben pedig Diana Damrau partnereként lépett fel a Müpában.

Sebastian Weigle Kelet-Berlinben született 1961-ben. A német karmester és kürtművész a berlini Hanns Eisler Zeneművészeti Főiskola kürt, zongora és karmester szakán végezte tanulmányait.

1987-ben megalapította a Berlini Kamarakórust, később az Új Berlini Kamarazenekart vezette. Tizenöt éven át a Berlini Állami Opera első kürtöse volt. 1993-ban a Junge Philharmonie Brandenburg vezető karmestere lett, 1997-ben első karmesterként a Staatsoper Unter den Linden szerződtette. 2003-ban az Opernwelt magazintól Az Év Karmestere díjat kapta, 2007-ben Bayreuthban is bemutatkozott. 2004-től 2008-ig a barcelonai Gran Teatre del Liceu, 2008-tól 2023-ig a Frankfurti Opera zeneigazgatója volt, jelenleg a Yomiuri Nippon Szimfonikus Zenekar első karmestere.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar jogelődjét Székesfővárosi Zenekar néven hozták létre 1923-ban. Ferencsik János több mint három évtizedet, később Kobajasi Kenicsiró tíz évet töltött az együttes élén. Őt Kocsis Zoltán követte 1997-ben, akinek keze alatt a művészileg megújuló együttes repertoárja olyan hiánypótló művekkel bővült, mint Richard Strauss, Debussy, Ravel, Schönberg, valamint 20. századi és kortárs magyar szerzők alkotásai, Bartók zenéje pedig különösen hangsúlyosan érvényesült műsorpolitikájukban. Olyan neves helyszíneken és fesztiválokon léptek fel, mint a New York-i Avery Fisher Hall, a tokiói Suntory Hall, a birminghami Symphony Hall, az athéni Megaron, a bukaresti Enescu Fesztivál, a Colmari és a Kanári-szigeteki Fesztivál. Kocsis Zoltán halála után 2020 augusztusáig Hamar Zsolt látta el a zeneigazgatói feladatokat, Vashegyi György személyében pedig 2022 októbere óta újra van főzeneigazgatója a zenekarnak.

© Csibi Szilvia, Müpa

Az 1985-ben Állami Énekkar néven alapított kórus Magyarország vezető együttesévé vált, elsődleges küldetése zenekari kíséretes kompozíciók, oratóriumok megszólaltatása, de otthonosan mozog az a cappella művek világában is. Első karnagya Pászti Miklós volt, majd 1990-től 2016-ig a kórus Antal Mátyás irányításával működött. Jelenlegi karigazgatója Somos Csaba. Repertoárjának kialakításakor a Nemzeti Énekkar kiemelt fontosságot tulajdonít kortárs művek előadásának. Nevükhöz számos ősbemutató, illetve magyarországi bemutató fűződik, például Jeney Zoltán Halotti szertartása vagy Kurtág György A csüggedés és keserűség dalai című kompozíciója.

© Csibi Szilvia, Müpa