Zenei élvezetek felsőfokon – ezt ígéri a Tokiói Filharmonikus Zenekar koncertje, amely nemcsak az amerikai klasszikus zene kivételesen népszerű és szerethető darabjait mutatja be, de a West Side Storyt és Prokofjev Rómeó és Júliáját egymás mellé állítva azt is érzékletessé teszi, milyen különböző formákban képes a shakespeare-i szerelmes pár története zenévé lényegülni.

Az 1957-ben a Broadwayen debütáló West Side Story főszereplői a fehér amerikai Jets és a Puerto Ricó-i Sharks banda tagjai, a klasszikus szerelmi történetet az ő konfliktusukon keresztül, az Upper West Side-on követhetjük végig. Bernstein kilenc tétel kiemelésével készítette el a mű koncertváltozatát, a Szimfonikus táncokat először a New York-i Filharmonikusok játszották 1961. február 13-án.

Leonard Bernstein

Az amerikai zenetörténet igazi kulcskompozíciója a Rhapsody in Blue, amely egyedülálló módon teremt kapcsolatot a jazz és a klasszikus versenyművek világa között. Zenébe komponált életérzés, ahogy kiáradnak a concerto vibráló energiái, a ragtime- és jazzritmusok, a bluesos fordulatok – ez az életérzés pedig éppúgy magával ragadhat minket is, ahogyan lázba hozta az 1920-as évek közönségét.

Prokofjev Rómeó és Júliája különleges érzékkel nyúl Shakespeare drámájából mindahhoz, ami a történetet halhatatlanná teszi: az emberi érzelmek végtelen skálája a szerelemtől és szenvedélytől a gyűlöleten és haragon át a féltésig és a gyászig. A partitúra drámai erővel, gazdag kontrasztokkal, karakteres hangszereléssel és mélyen átélhető líraisággal hat a befogadókra.

Leonard Bernstein – ahogy a hozzá közel állók bizalmasan emlegették, „Lenny” – kétségkívül a modern kori zenetörténet legkarizmatikusabb egyéniségei közé tartozik. Kitartóan hitt abban, hogy „a zene mindenkié”, és ehhez karmesterként és zeneszerzőként egyaránt újabb és újabb ajtókat nyitott. 1943-ban, mindössze huszonöt évesen ugrott be Bruno Walter helyett vezényelni a New York-i Filharmonikusok élére; a Carnegie Hallban – és az élő rádióadás hallgatói között – akkora sikert aratott, hogy másnap a New York Times címlapja is erről szólt.

Öt évvel később, 1948-ban hasonló meglepetést okozott Budapesten: az itthon szinte ismeretlen fiatal karmester koncertje fél házzal kezdődött, ám a rádióközvetítésnek köszönhetően a szünet után már hatalmas tömeg próbált bejutni a nézőtérre, hogy élőben hallhassa őt. Öröksége ma is elevenen él: sokszínű életművében éppúgy, mint ismeretterjesztő tevékenységének szerteágazó hatásában vagy a róla szóló dokumentum- és mozifilmekben.

George Gershwin Rhapsody in Blue című darabja nem mindennapi körülmények között debütált az amerikai közönség előtt. A „jazz királyaként” ismert Paul Whiteman 1924-ben An Experiment in Modern Music (Kísérlet a modern zenében) címmel rendezett koncertet azzal a céllal, hogy magas művészeti státuszba emelje a jazzt. Mindehhez a New York-i Aeolian Hallt választotta helyszínnek, és a kor zenei elitjét látta vendégül. A koncert első felében a jazz fejlődését igyekezett bemutatni (a maga sajátos nézőpontján keresztül), a másodikban pedig a klasszikus és jazzelemek szintézisére helyezte a hangsúlyt – e rész csúcspontjaként szólalt meg Gershwin rapszódiája.

A Gershwin-hatás Prokofjevet sem kerülte el: a két művész 1928-ban Párizsban találkozott először. Prokofjev elismerően nyilatkozott amerikai pályatársának képességeiről, de sok más klasszikus szerzőhöz hasonlóan ő is szkeptikusan vélekedett darabjairól. „Megpróbál komoly zenét komponálni, és ezt néha egészen ügyesen teszi, de nem jár mindig sikerrel” – fogalmazott róla 1930-ban, amikor New Yorkban járt. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy Prokofjevet ebben az időszakban egyre jobban érdekelte a jazz, és ebben kétségtelenül Gershwinnek is szerepe volt.

Gershwin így mesélt arról, hogyan találta meg az ihlet egy bostoni vonatút során: „A vonat a maga acélos ritmusával, csörgő-zörgő robajával gyakran hat ösztönzően egy zeneszerzőre… Sokszor hallok zenét a zaj szívében. És ott hirtelen meghallottam – sőt, papíron is láttam – a rapszódia teljes felépítését, elejétől a végéig. Nem jutottak eszembe új témák, hanem a már fejemben lévő tematikus anyagot dolgoztam fel, és megpróbáltam a kompozíciót egészként elképzelni. Úgy hallottam, mint Amerika egyfajta zenei kaleidoszkópját, a mi hatalmas olvasztótégelyünket, megismételhetetlen nemzeti pezsgésünket, nagyvárosi őrületünket. Mire Bostonba értem, már határozott elképzelésem volt a darabról.”

George Gershwin

A zongora szólamát Gershwin csak a bemutatót követően vetette papírra, a koncerten szólistaként jelentős részben improvizált. A darabot Whiteman jazzegyüttese Ferde Grofé hangszerelésében játszotta – Grofé kénytelen volt párhuzamosan dolgozni a zeneszerzővel, akitől szinte laponként kapta meg a hangszerelésre váró kéziratot. Ugyancsak Grofé volt az, aki 1942-ben elkészítette a Rhapsody in Blue szimfonikus hangszerelését, azt a változatot, amelyet ma a leggyakrabban hallunk a hangversenytermekben.

Miután a moszkvai Bolsoj Balett vezetői úgy ítélték meg, hogy a Rómeó és Júlia zenéjére „lehetetlen táncolni”, Prokofjev úgy döntött, azonnal szvitet – rögtön kettőt is – komponál a darabból. Bízott benne, hogy a részletek hamar népszerűek lesznek, és várakozásai beteljesültek: az 1938-as brnói világpremiert követően a Bolsoj riválisa, a leningrádi Kirov Balett jelentkezett az előadási jogokért, és 1940-ben színpadra is vitték a művet. 1946-ban Prokofjev egy harmadik zenekari sorozatot is összeállított, a három Rómeó és Júlia-szvitben különböző módokon dolgozva fel az eredeti balettzene részleteit. Egyes szakaszokat változatlanul vett át, máskor áthangszerelt tételeket, de előfordult az is, hogy több különböző jelenet anyagát ötvözte.

A dráma, a feszültség, a lírai vagy felfokozott érzelmek a Szimfonikus táncok hangjaiból akkor is kibontakoznak, ha nem tudjuk az eredeti történet egy-egy meghatározott részletét hozzájuk kötni. Bernstein zenéjéből mindenekelőtt a legtöbb feszültséget magában hordozó hangköz, a tritonus (három egészhangnyi távolság – bővített kvart/szűkített kvint) emelkedik ki újra és újra – akár a bandák közti konfliktus, akár a szerelmi vágyódás hangjai dominálnak épp. Az összetett zenei szerkesztésmódok kedvelőinek külön örömet szerezhet a Cool fúgája, a jazzes és latin színek mellett pedig olykor Stravinskyra emlékeztető fordulatok is felbukkannak. A Prológus bemutatja a két rivális bandát; a Somewhere lassú tétele álomszerű balettet varázsol elénk, amelyet játékos Scherzo követ; az intenzív Mambóval Tony és Maria találkozásának finom szólamai alkotnak kontrasztot; az egyre élesedő konfliktust a zenében is egyre erőteljesebb hangzások kísérik; majd a Finálé érzelmes utójátékként foglalja össze mindazt, amit a zenében és az általa életre keltett történetben végigkövettünk.

Ha a West Side Story nyitányaként a tritonusra, úgy a Rhapsody in Blue kezdetén arra a glissandóra figyelhetünk fel először, amely a Whiteman zenekarában játszó virtuóz klarinétos, Ross Gorman humorának köszönhetően vált a darab emblematikus jegyévé. Az egyik próbán Gorman tréfás gesztusnak szánva „csúsztatta” feltűnően a hangokat, amire Gershwin váratlanul lelkesen reagált, és azt kérte a zenésztől, adjon hozzá még annyi „jajongást”, amennyit csak elbír.

Prokofjev kiváló hangszerelő volt, és ezt a képességét a Rómeó és Júlia zenei karaktereinek kidolgozásakor is hatásosan alkalmazta: a partitúrában a szimfonikus zenekar hagyományos hangszerei mellett gazdag ütősarzenált (például harangjátékot és xilofont), zongorát, hárfát, cselesztát és tenorszaxofont is felvonultat. Érdemes figyelmesen hallgatni a klarinét, a fuvola és a cselló szólóit, ahogy a fiatal Júlia portréját kísérik; az ütőhangszereket a báli jelenetet ábrázoló Álarcosokban vagy a Tybalt halála című, mozgalmas vívójeleneteket felsorakoztató tételben; a vonósok és a rézfúvók mélységeit és magasságait, ahogy Júliát búcsúztatják. Prokofjev hangszerelésében a finom, lírai pillanatok épp olyan zsigerien képesek hatni, mint a szenvedélyes vagy a groteszk, harsány részletek.

Szergej Szergejevics Prokofjev

Az alkotóknak sok-sok ötletet kellett mérlegelniük, mire a West Side Story elnyerte ma ismert formáját. Az eredeti elképzelés még egy East Side Storyról szólt, amely egy katolikus fiú és egy zsidó lány románcát mutatta volna be. Leonard Bernstein, Arthur Laurents és Jerome Robbins csak az 1950-es évek közepén, a bandaháborúkról szóló sokasodó hírek hatására döntött úgy, hogy a fehér amerikaiak és a bevándorló Puerto Ricó-iak konfliktusát helyezi a történet középpontjába. A filmbeli Maria szerepére Audrey Hepburnt szerették volna felkérni, ő azonban túlterheltségre hivatkozva visszautasította az ajánlatot. Ezután esett a választásuk Natalie Woodra.

Izgalmas egybeesés, hogy Natalie Wood énekhangját a West Side Storyban ugyanaz a Marni Nixon kölcsönözte, mint aki Audrey Hepburnét a My Fair Lady filmváltozatában.

Bernsteinnek és alkotótársainak volt idejük érlelgetni a West Side Story koncepcióját, Gershwin azonban lényegében egy újságcikkből értesült arról, hogy „már nagyban dolgozik” versenyművén. Amikor Whiteman 1923 végén arra kérte, komponáljon concertót az Aeolian Hallba szervezett koncertre, Gershwin egyértelmű nemet mondott. Nem sokkal később, egy januári estén épp egyik barátjával biliárdozott a Broadway és az 52. utca sarkán, amikor bátyja, Ira megszakította játékukat, és felolvasta a New York Tribune aktuális cikkét, amely arról számolt be, hogy a zongorista-zeneszerző egy jazzconcertót kezdett komponálni Whiteman közelgő koncertjére. Whiteman másnap telefonon is hívta Gershwint, akire azzal próbált hatni, hogy nincs több vesztegetni való idejük, mert az ötletükre pályázva fő riválisa, Vincent Lopez is nagy dobásra készül. Gershwin végül beadta a derekát, és megírta a rapszódiát.

A West Side Story tökéletes beugró Bernstein változatos műfajú és hangulatú remekművekben gazdag zeneszerzői univerzumába. A Candide nyitánya például gyakran hallható koncerteken, érdemes azonban felfedezni a teljes operettet, amely a nyitányhoz hasonlóan tele van ragyogó dallamokkal és lehengerlő kontrasztokkal. A washingtoni Kennedy Center megnyitójára komponált Miséjével Bernstein azt is bemutatta, milyen egy katolikus mise Broadway-módra: a szimfonikus zenekarból, kórusból és szólistákból álló együttest rockbandával, menetzenekarral és táncosokkal egészítette ki. Klasszikusabb művei közé tartozik a héber zsoltárszövegekre komponált Chichester Psalms, amelyet legkönnyebben befogadható alkotásaként jellemzett. Egyszerre monumentális erejű és végtelenül személyes hangú darabja a III. szimfónia (Kaddish), amely az élethez és a megbékéléshez szóló ódaként fogja össze hatalmas apparátusát.

Azoknak, akik bátran kalandoznának a száz évvel ezelőtti hanglemezek világában, fontos állomás lehet Gershwin és Whiteman zenekarának eredeti Rhapsody in Blue-felvétele, amelyet 1924 júniusában, nem sokkal a bemutató után készítettek, és amelyet a Victor Records adott ki. A darabot jelentősen megrövidítették, hogy ráférjen a lemezre – megoszlanak a vélemények arról, vajon feltűnő-e a hiány, vagy épp azt bizonyítja, hogy a kompozíció a húzásokkal együtt is kiválóan működik.

A Rhapsody in Blue azon halhatatlan zeneművek egyike, amelyekre Disney-animáció is készült, Gershwin zenéje önálló rövidfilmet kísér a Fantasia 2000 című antológiában. Az animáció négy olyan szereplőt mutat be, akik teljesebb életre vágynak: egy építőmunkás arról álmodik, hogy jazzdobos lesz; egy munkanélküli elszántan állást keres; egy kislány inkább a szüleivel töltene időt ahelyett, hogy a nevelőnője hurcolássza őt keresztül-kasul a városon; egy zaklatott, gazdag férj pedig bármit megtenne az egyszerűbb, szórakoztatóbb mindennapokért.

Prokofjev és Bernstein példái mellett rengeteg gyönyörű zenét tartogatnak a 19. és 20. század további Rómeó és Júlia-adaptációi: ha sorrendet nem is kell közöttük hirdetni, Berlioz, Csajkovszkij és Gounod műveiben biztosan érdemes elmélyülni.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Spotify belehallgatás

Írta: Mona-Belinszky Anna

Myung-Whun Chung egyedülálló zenei karrierjét rangos tisztségeinek sora fémjelzi, közülük is kiemelkedik a milánói Scala zeneigazgatói pozíciója, amelyet 2027-től fog betölteni. Emellett többek között a Filarmonica della Scala együttesének tiszteletbeli karmestere, a drezdai Staatskapelle első vendégkarmestere, a Tokiói Filharmonikus Zenekar és a párizsi Orchestre Philharmonique de Radio France tiszteletbeli zeneigazgatója, valamint a Busani Opera és Koncertterem művészeti igazgatója. Pályafutása során a világ vezető zenekarait vezényelte Európában, Ázsiában és az Egyesült Államokban, szoros kapcsolat fűzte a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus Zenekarához, a firenzei Teatro Comunale együtteséhez, a Santa Cecilia Akadémia Zenekarához és a Párizsi Operához is. Sokszorosan díjazott művész, aki nemcsak a kulturális, de a társadalmi színtéren is aktív: 2008-ban ő lett az első karmester, akit kineveztek az ENSZ Gyermekalapja, az UNICEF jószolgálati nagykövetévé.

© Takafumi Ueno

„Lebilincselő, virtuóz és szégyentelenül személyes” – így jellemzi a New York Times Makoto Ozone egyedülálló művészetét, amely a jazz és a klasszikus zene hangzásvilágát és hatásait egyesíti. Ozone autodidakta módon kezdett orgonán és zongorán játszani, majd a Berklee College of Music elvégzése után a jazzélet élvonalába kerülve már olyan zenészekkel játszott együtt, mint Gary Burton, Chick Corea vagy Branford Marsalis. Nyitott a klasszikus repertoár felé is: Mozart, Bernstein, Prokofjev, Sosztakovics és Rachmaninov versenyműveit játssza a legnevesebb zenekarokkal és karmesterekkel. Rendszeresen turnézik No Name Horses nevű saját big bandjével, mindemellett komponistaként több mint háromszáz művet jegyez.

© Yosuke Suzuki

A Japán első szimfonikus zenekaraként alapított Tokiói Filharmonikusok idén ünnepli fennállása 114. évfordulóját. A mintegy százhatvan zenészt számláló együttes a szimfonikus hangverseny-repertoár mellett rendszeresen játszik operákat és baletteket, de sokat tesz a kultúra terjesztéséért változatos oktatási programjaival, valamint világszínvonalú koncertközvetítéseivel is. Különleges kapcsolat fűzi őket tiszteletbeli zeneigazgatójukhoz, Myung-Whun Chunghoz, aki 2001 óta játszik meghatározó szerepet a zenekar életében. Lemezfelvételeikkel számos nemzetközi elismerést nyertek el, köztük 2021-ben az Opus Klassik díjat. Az együttes jelenlegi vezető karmestere Andrea Battistoni, de gyakran lépnek pódiumra állandó vendégkarmesterükkel, Mihail Pletnyovval is.

© Takafumi Ueno