Lully és Berlioz a francia zene két korszakos, stílusteremtő mestere. Mindketten nagyszabású kompozíciót írtak az egyik legrégebbi latin nyelvű himnusz, a Te Deum szövegére. Lully közel háromszázötven éve született kompozíciójának jellegzetes hangvétele tökéletesen igazolja, hogy miért tekintjük az olasz származású szerzőt a francia barokk stílusteremtő mesterének.
A Berlioz-darab fantasztikus dimenziói, káprázatos hangszerelése miatt mindmáig a ritka csemegék közé tartozik: a zeneszerző templomi előadás esetén úgy tervezte, hogy az orgona és a százhatvan tagú zenekar a lehető legmesszebb helyezkedjék el egymástól, a kórus két részből álljon, egyenként száz énekessel; valamivel távolabb pedig egy hatalmas, hatszáz énekest számláló gyermekkórus foglaljon helyet. Mintha csak egy itáliai katedrálisban lennénk, ahol a tér minden sarkából árad felénk a zene. A kompozíció záró részében Berlioz az utolsó ítélet látomásával lép ki az áhítatos ima hangulati köréből. „Ennél iszonyatosabbat, monumentálisabbat soha nem írt zeneszerző. Ha Berlioz ezt az egyetlen tételt komponálta volna egész életében, elég lenne ahhoz, hogy neve fennmaradjon” - írta Kroó György.
A Te Deum ugyanakkor legalább annyira látványosság is, mint zene. Oratorikus freskó a szó legszorosabb értelmében. A zenekarban különleges, ritkán használt hangszerekre figyelhetünk fel, az utolsó tételben pedig nem kevesebb, mint tizenkét hárfa szólal meg. Amikor 1855-ben maga Berlioz vezényelte a Saint-Eustache-templomban, így írt testvérének: „hadd mondjam el neked, hogy ez a hatalmas szertartás, mely egy óriási közönség tetszését nyerte el, a legnagyszerűbb benyomást is keltette. Volt egy olyan nagyszerűen érzelmes pillanat, hogy a templom egyik sarkában taps tört ki, bár hamar elnyomták. Kolosszális volt.”

Rendező: Magyar Rádió Művészeti Együttesei