Az Ensemble Correspondances Északi fény című hangversenye a 17. századi észak-európai zenei élet egyik különösen gazdag, mégis ritkán hallható fejezetébe enged betekintést: a svéd királyi udvar zenéjének különféle hatásokat ötvöző, lenyűgöző hangzásvilágába. A műsorban megszólaló zenék a Düben-gyűjteményből származnak, abból az egyedülálló forrásanyagból, amelyet id. Gustav Düben és családja gyűjtött össze a stockholmi udvar számára, és amely ma az uppsalai egyetemi könyvtár féltve őrzött kincse. A kollekció hű lenyomata annak, miként találkozott egymással az északnémet protestáns lamentáció hagyománya, az itáliai koncertáló stílus és a francia udvar eleganciája.

A koncert dramaturgiája tudatos érzelmi ívet rajzol meg, a bensőséges, személyes áhítattól a közösségi ünnep és az uralkodói reprezentáció darabjai felé haladva. Johann Christoph Bach megrendítő lamentációja, Vincenzo Albrici és Giuseppe Peranda motettái, valamint David Pohle és Johann Krieger lelki békét kereső művei az egyén intimebb fohászának, elmélkedésének adnak hangot, míg az átmenetet Christian Ritter örvendező, de a megszületés misztériumát is felmutató karácsonyi motettája képviseli. Az előbbiekkel alkotnak kontrasztot Franz Tunder és Johann Fischer ünnepi, illetve az uralkodót sirató udvari muzsikái, amelyek XI. Károly svéd király alakjához és kultuszához kapcsolódnak. A program közepe táján Sebastian Knüpfer hangszeres táncszvitje teremt ellenpontot: stilizált táncai az udvari élet kifinomult mozgáskultúráját idézik.

Az est előadói a korszakból származó művek avatott tolmácsai. A francia billentyűsmuzsikus és karmester, Sébastien Daucé által alapított Ensemble Correspondances az elmúlt években a 17. századi vokális repertoár egyik legjelentősebb nemzetközi műhelyévé vált – koncertjeiken és díjnyertes felvételeiken kutatói alapossággal és nagy fokú érzékenységgel keltenek életre elfeledett műveket. A szólótételekben Lucile Richardot mezzoszopránja – kivételes kifejezőerővel és drámai mélységével – közvetíti e zenék retorikus erejét, mintegy kézen fogva vezetve a hallgatót az északi barokk izgalmas világában.

Az Északi fény nem csupán történeti kalandozás, hanem időtlen kérdések zenei megfogalmazása. Gyász és vigasz, bűnbánat és remény, elmélkedés és dicsőítés váltja egymást – eszünkbe juttatva az ágostoni intelmet, miszerint „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”. Talán a 17. században is elsősorban zenében fogalmazódhatott meg a legmélyebb válasz az élet végességére és értelmére.

Az Északi fény című program különleges érzelmi ívet rajzol fel, a 17. századi észak-európai zene egyik alapvető kettősségét mutatva meg, amelyben az egyéni áhítat és a közösségi reprezentáció szorosan összefonódik. A műsor súlypontját a barokk Klagliedek, azaz lamentációk jelentik – ez volt a korszak egyik legintenzívebb, legszemélyesebb műfaja.

Az eisenachi orgonista, Johann Christoph Bach Ach, daß ich Wasser’s g’nug hätte című vokális concertója megrendítő vallomás: a szövegfestő énekszólamot imitáló szólóhegedű kromatikus ereszkedései és feszült szünetei a könnyek és a bűnbánat zenei képeivé válnak. Az Itáliából érkező, majd Drezdában és Stockholmban is működő Vincenzo Albrici Cogita, o homo kezdetű motettája a visszatérő koncertáló kórustételek és szólóáriák váltakozásával az élet mulandóságára és Krisztus szeretetének állandóságára figyelmeztet. A Schütz-tanítvány David Pohle Herr, wenn ich dich nur habe című művének melizmatikusabb, díszesebb áriáiban már a belső megnyugvás és az isteni gondviselésbe vetett bizalom hangja szólal meg, míg Giuseppe Peranda bensőséges O Jesu mi dulcissime motettája az olasz kantábilis stílus érzékenységével gazdagítja ezt a zenei világot.

A bizonyosság hangján csendül fel a hangszeres bevezető után szinte statikusan induló strófikus gyászének a nürnbergi Johann Kriegertől (Ich will in Friede fahren), ezúttal svédül (I frid vill jag nu fara).

Svéd nyelvű gyászének:

Ugyancsak svéd szöveggel halljuk Franz Tunder egyik legismertebb művét, az Ach Herr, lass deine lieben Engelein feldolgozását (Ack Herre, låt dina helga änglar), a Herzlich lieb hab ich dich, o Herr korál harmadik versszakát – ugyanazt, amelyet J. S. Bach is felhasznált János-passiójának zárótételében.

Johann Sebastian Bach verziója ugyanarra a szövegre:

A bensőséges darabok sorát árnyalja a hallei orgonista, a svéd udvar későbbi helyettes karnagya, Christian Ritter karácsonyi motettája, a Salve, mi puerule, amelynek örvendező szélső tételei a megszületés titkát szemlélő, elmélyült középrész köré szerveződnek.

Még nagyobb kontrasztot teremtenek téma és megszólalás tekintetében is az udvari reprezentáció zenéi. Míg Tunder Jubilate et exultate, vivat rex Carolus című műve eredetileg adventi motetta volt, amelyet a svéd udvar XI. Károly dicsőítésére alakított át, Johann Fischer Das klagende Schweden-Reich című gyászéneke a király 1697-es halálára íródott: allegorikus szövegében „az Észak Napjának” hanyatlása egy egész ország gyászává válik.

A műsor közepén a lipcsei Tamás-templomban is szolgáló Sebastian Knüpfer hangszeres táncszvitje teremt ellenpontot: stilizált táncai az udvari élet kifinomult eleganciáját idézik.

A koncert darabjai különösen izgalmas pillanatot ragadnak meg a 17. századi egyházi zene történetében: azt az átmenetet, amikor a német protestáns hagyomány találkozik az itáliai koncertáló stílussal. Érdemes megfigyelni Albrici és Peranda motettáinak felépítését: ezek a művek már nem egységes kórustételek, hanem szólóáriák sorozatára épülnek, amelyeket a teljes együttes által megszólaltatott, visszatérő refrének kereteznek. Ez a korai „concerto–aria” forma később a német kantáta fejlődésére is nagy hatással volt.

Hallgatás közben feltűnhet a hangzás beszédszerűsége. Johann Christoph Bach lamentációjában például a szólóhegedű nem pusztán kísér, hanem visszakérdez, reagál az énekes szólamra. A „sóhajok” (Seufzen) valóban sóhajtanak, a kromatikus fordulatok – az apró, félhangos elmozdulások – az érzelmi feszültség fontos hordozói: a fájdalom, a bizonytalanság, a sóvárgás hangjai. Gyakran találkozhatunk egymást imitáló, kergető szólamokkal a kórusokban, de ez a fajta szerkesztésmód szólóének és hangszer viszonyában is fel-felbukkan, miközben egyik a másikat magyarázza, ékesíti. Ugyanilyen jelentős szerep jut a csendeknek is: a szünetek, megtorpanások értelmezik, „megfestik”, tagolják a szöveget, a mondanivalót.

Ének és hegedű fájdalmas párbeszéde:

A hangszerelés szintén árulkodó. A gambák sötétebb, meleg színe gyakran a gyász és az elmélkedés hangját hordozza, míg a hegedűk és a continuo mozgékonyabb figurái a reményt, a vigaszt vagy az ünnep fényét jelenítik meg. A svéd nyelvű tételek különösen bensőséges hatást keltenek – nem véletlenül: ezek a fordítások még közvetlenebbül szólították meg a korabeli hallgatóságot.

Érdemes figyelni a Düben-féle adaptációk finomságaira is. Albrici Cogita, o homo című művében például a stockholmi udvarban további vonós szólamok gazdagították az eredetileg könnyedebb hangszerelést. Így teltebb, ünnepélyesebb hangzás jött létre – a 17. századi előadói gyakorlat rugalmasságának szép példája.

A hangszeres tételekben a tánctípusok karaktere segít az eligazodásban: az allemande méltóságteljes áramlása, a courante könnyed lendülete vagy a sarabande súlyos lépései mind másfajta „testtartást” sugallnak. A zene szinte látható mozgássá válik.

Lucile Richardot mezzoszoprán hangja ideális közvetítője ennek a világnak: nem operai értelemben játszik, hanem beszél, mesél, imádkozik, az Ensemble Correspondances pedig párbeszédet folytat vele. Hallgatás közben érdemes átlépnünk a történeti távolságot, hiszen ezek a zenék ma is ugyanarra kérdeznek rá: hogyan lehet kimondani a kimondhatatlant?

A Northern Light program csak egy szelete annak a gazdag zenei világnak, amely a 17. században Észak-Európát összekötötte Itáliával, Németországgal és Franciaországgal. A koncert élménye könnyen elmélyíthető további zenehallgatással és olvasmányokkal.

Elsőként érdemes kézbe venni az Ensemble Correspondances azonos című albumát (Northern Light, 2025), amely a koncert műsorának bővebb változata, és amelynek kísérőfüzetében további információkat olvashatunk a Düben-gyűjtemény ritkaságairól. Aki a spirituális lamentációk világában szeretne kalandozni, annak különösen ajánlott az együttes Septem Verba & Membra Jesu Nostri című díjnyertes lemeze (2021), amelyen Schütz szenvedéstörténet-megzenésítése és Buxtehude kantátaciklusa mellett megismerkedhet a ritkán játszott svéd barokk mester, Lüdert Dijkman zenéjével is.

A Düben-gyűjtemény iránt érdeklődők számára megkerülhetetlen az Uppsalai Egyetem online adatbázisa (Düben Collection Database Catalogue), amely betekintést enged a források sokszor töredékes, mégis rendkívül beszédes világába. A svéd zenei élet későbbi prominens figurái közül pedig ki kell emelnünk Johan Helmich Roman nevét, aki már a 18. század közepén élte virágkorát, és akit a „svéd zene atyjaként”, valamint a „svéd Händelként” is emlegettek.

Johan Helmich Roman fuvolaversenye:

A korszak stílusváltozásainak megértéséhez érdemes Franz Tunder és Dieterich Buxtehude orgonaműveit is felfedezni: ezekben már ott munkál az a gondolkodásmód, amely később Johann Sebastian Bach zenéjében teljesedik ki.

A Bachra is nagy hatást gyakorló Buxtehude orgonaműve:

Az északi repertoár mellett izgalmas kitérő az Ensemble Correspondances „otthonos” terepe, a francia barokk: Marc-Antoine Charpentier művei – például a Messe de Minuit vagy az Histoires Sacrées című lemezen – jól mutatják, milyen más arcot ölthet ugyanaz a szövegcentrikus, retorikus gondolkodás egy eltérő kulturális közegben.

Lucile Richardot hangját pedig egy másik „északi” perspektívában is megismerhetjük a Perpetual Night (2018) című szólóalbumon, amely 17. századi angol dalokat és áriákat gyűjt egybe.

Magyar nyelven is elérhetők hasznos kapaszkodók: zenei szakirodalom tekintetében érdemes felütnünk Claude V. Palisca Barokk zene című könyvének a templomi concerto műfaja alakulásáról szóló fejezetét, aki pedig interpretációs kérdésekre is kíváncsi, Robert Donington A barokk zene előadásmódja című munkájában találhat felfedezni való részeket.

Ha valaki a fikció irányából közelítené meg a korszak előzményeit, Johann August Strindberg 1901-es történelmi drámájában állítja középpontba Krisztina svéd uralkodónő alakját, de Rouben Mamoulian rendezésében 1933-ban amerikai életrajzi film is született Krisztina királynő címmel, Greta Garbóval a főszerepben.

Írta: Tóth Endre

Az Ensemble Correspondances 2009-ben alakult Lyonban Sébastien Daucé vezetésével, barokk zenére specializálódott énekesek és hangszeres művészek részvételével. Az együttes rövid időn belül a 17. századi francia vokális repertoár egyik legjelentősebb műhelyévé vált.

Művészi programjuk középpontjában korábban kiadatlan vagy ritkán hallott művek felfedezése, valamint a történeti forrásokon alapuló, érzékeny előadásmód áll. Repertoárjuk a kevéssé ismert mesterek – például Henry du Mont vagy Michel-Richard de Lalande – műveitől Marc-Antoine Charpentier alkotásaiig ível. Több mint húsz, nemzetközi díjakkal elismert felvételük jelent meg. Az Ensemble Correspondances 2016 óta a Caeni Színház rezidens együttese, 2024-ben elnyerte a Liliane Bettencourt-díjat.

© Louise Denos

Lucile Richardot francia mezzoszoprán a régizene egyik meghatározó előadója. Épinalban született, gyermekkorában kezdett énekelni, életét azonban kezdetben újságíróként képzelte el. Zenei tanulmányait a Maîtrise Notre-Dame-ban, majd a párizsi Conservatoire à rayonnement régional régizene szakán végezte. Repertoárja a madrigáloktól a barokk szólóáriákig terjed, de kortárs művek előadójaként is aktív.

Rendszeresen dolgozik együtt az Ensemble Correspondancesszal és Sébastien Daucéval, emellett fellépett többek között a Pygmalion és a Les Arts Florissants együttesével. Olyan rangos színpadokon szerepelt, mint a Carnegie Hall, a milánói Scala vagy a velencei La Fenice. Előadásmódját mélység, drámaiság és kivételes szövegérzékenység jellemzi.