És újra az összeszokott páros: Bernardo Bertolucci és Vittorio Storaro. 1947-ben vagyunk. New York pezsgésben. Fellélegzés a világégés traumája után. Hőseink, a zeneszerző, az ő sikeres drámaíró felesége és a barátjuk mégis hajóra szállnak. És kikötnek Észak-Afrikában. Hogy mi mozdítja ki őket New Yorkból, és mi hajtja egyre közelebb a sivataghoz? Sokféle értelmezés lehetséges. Párkapcsolatuk újraélesztése? Kalandvágy? Vagy valamiféle robinzonád lenne az egész, kitörés az olajozottan működő civilizációból? Szabadulás a megszokásoktól? Majd együtt beszélgetünk róla. Mert a szereplők közötti mikrodrámák őrülten fontosak ebben a történetben. Körülveszi őket egy idegen kultúra, valami vadság, de hőseink mintha mindig magukkal hurcolnák az idegen világban is furcsa buborékjukat. A játszmáikat.
Bernardo Bertolucci és Vittorio Storaro összeszokott páros - feltétlenül beszélnünk kell Storaro munkájáról is. Ő néhányszor már megmutatta, hogy képes alig összeegyeztethető látványokból egységes képi eposzokat teremteni, de most valami egészen másra vállalkozott. Az Oltalmazó ég a meleg, poros színek megdicsőülése a vásznon. És még ennél is több, hiszen Storaro kompozíciót még az is befolyásolja, milyen magasan jár a nap az egyes jelenetekben. És ennek jelentősége van, ugyanis az operatőr ez alkalommal sokat épít a természet képeire. Az Oltalmazó ég látványai ugyanis az emberi állapotokra reflektálnak. A hő, a por, a napszakok fényváltásai leképezik hőseink lelki állapotát. Vagy fordítva?

Rendező: Müpa